„A férjemmel azóta sem lehet beszélni Magyarországról és gyorskorcsolyáról”

Hunyady Emese a magyar, majd az osztrák színeket viselve 1984-től 2002-ig hat téli olimpián vett részt, többszörös magyar, valamint osztrák bajnok. Az 1992-es téli olimpián, Albertville-ben bronzérmes lett, majd két évvel később a következő viadalon, Lillehammerben az 1500 méteren nyert aranyérmével a csúcsra ért. Ötkarikás kollekcióját 1994-ben még egy ezüstéremmel tette teljessé. Heerenveenben 1993-ban Európa-bajnokságon, 1999-ben világbajnokságon állhatott a dobogó legfelső fokára. Lapunknak egyebek mellett arról is nyilatkozott, hogy...

• milyen következtetést lehet levonni abból, ha egy szervezetnél egyszerre több helyen is problémák adódnak, és mi lehet rá a megoldás;
• miért volt törvényszerű a Liu testvérek távozása;
• miért nem akart a férje munkát vállalni a magyar korcsolyasportban;
• aztán mégis mitől gondolta meg magát, hogy jelenleg viszont már szóba sem lehet hozni előtte;
• a sportolók honosítását lehet-e függetleníteni az integrációtól;
• meddig lehet feszíteni húrt edző és versenyző között a közös munka során;
• miért érez luxusnak a sportági irányítás kiválasztása kapcsán.

Több kommunikáció, kevesebb félreértés és kavarás

Többször nyilatkozott már arról, hogy külföldön élve is figyelemmel követi, naprakész információkkal rendelkezik a magyar korcsolyasport eredményeiről és történéseiről. Az elmúlt hónapokban magyar eredményekből kevesebb, ügyekből viszont annál több és visszhangosabb volt a sajtóban: egykori eredményes élsportolóként mit olvasott ki a sorok között?

Leginkább azt, hogy valami nem stimmel. Méghozzá nagyon nem... És amikor lényegében mindenhol, egymástól függetlenül ténykedő szakágakban, vagy mondjuk úgy, műhelyekben probléma, panaszok sora merül fel, akkor egy következtetésig lehet eljutni: a fejétől bűzlik a hal. Nézze, nem élek itthon, nincs, nem lehet személyes tapasztalatom. Azért nagyjából mégis képben vagyok, és nem kell nagy okosság ahhoz, hogy az élsportban évtizedeket eltöltő személy ilyenkor levonjon bizonyos örök érvényű konklúziókat. Ide vezetnek a nem megfelelő szakmai és/vagy vezetői módszerek, de leginkább a nem megfelelő kommunikáció.

Mármint kinek kellene jobban kommunikálnia kivel? Szövetségnek edzővel? Edzőnek versenyzővel? Egy kalap alá lehet vonni az összes esetet?

A végkifejletet és a tanulságot illetően mindenképp. Amikor én a Volánban, vagy az MTK-ban versenyeztem, az egyesület különböző szakosztályainak vezetői, képviselői rendszeresen találkoztak egymással, és elmondták tapasztalataikat. Ami jó volt, azt mások is próbálták követni, ami rossz, abba az irányba a többieket eleve el sem indultak. Ha olyan helyzet adódott, ami konfrontációhoz vezetett volna egymással, annak úgy próbálták meg az elejét venni, hogy szemtől szembe mindenki elmondta a saját álláspontját, és igyekeztek kompromisszumos megoldást találni.

Nagyon félre tudja vinni az információkat és a dolgokat, ha valaki kitalálja és elképzeli, mit és hogyan akar a másik. Miközben könnyen előfordulhat, amit az egyik gondol az egészről, az fals, köze sincs a valósághoz, de azt adja tovább. Ami aztán értelemszerűen tovább torzul... Ha ennek elejét vette volna a személyes egyeztetéssel, akkor a másik lehet, hogy elmondja, ő az egészet nem is úgy gondolta. Ez a házon belüli kommunikáció. A másik az, amikor a jobbtól, ügyesebbtől kérdezek: nálatok ez hogyan néz ki, miként épül fel? Azért Magyarországon bőven találunk olyan sportágakat, ahol eredmények vannak, nem ügyek. Nem hiszem, hogy derogál bárki számára tanulni, információt szerezni teszem azt a kajak-kenusoktól, az úszóktól, hogy több szempontot figyelembe véve is sikeres két magyar szövetséget emeljek ki. És lehetne még folytatni a sort.

Azért a Liu fivérek távozásáig a magyar rövidpályás gyorskorcsolyázásról is az a kép élt, hogy ott minden rendben van. Egyértelműen beérett a nemzetközi színtéren is mérvadó két klasszis, melléjük felnőttek a társak, kezdett körvonalazódni a női szakág, valamint egy népesebb, tartalmasabb utánpótlás. A közvéleményt éppen ezért sokkolta a két versenyző távozása. Önt is meglepte?

A közvéleményt biztosan, de bennfenteseket aligha. És bár én sem feltétlen tartozom utóbbiak közé, a testvérek távozása engem már nem lepett meg.

Miért, volt, akinek a távozása meglepte?

Amikor az edzőnőjük, Csang Csing Lina nyáron távozott Magyarországról és hazatért Kínába, azon valóban csodálkoztam. Ami utána történt, az sportolói szemmel törvényszerű volt. Mint nálam a nyolcvanas évek közepén, teljesen párhuzamos a két eset.

A magyar sport számára pech: az edzőnő Kínába, és nem Debrecenbe ment

Annak ellenére, hogy ön akkor még tehetséges fiatal pályakezdő volt csupán, nagy nemzetközi eredmények nélkül, a Liu fivérek viszont olimpiai bajnokként, az ország hőseiként váltottak?

Ezeknek semmi köze a váltáshoz. Egy versenyzőnek kialakulhat olyan szoros emberi és munkakapcsolata az edzőjével, hogy feltétel nélkül hisz benne, a vele való közös munkában. Aztán ez eljuthat arra a pontra is, hogy lényegében csak ebben hisz, semmi másban. Onnantól kezdve pedig egy ilyen lépés idő kérdése volt. Arról a srácok is mindig hangsúlyosan nyilatkoztak, hogy csak és kizárólag Linával szeretnének dolgozni. Ezen nincs mit csodálkozni, 15 éve működnek együtt, nagyon az elejéről indultak és nagyon messzire jutottak el. Az útjuk még javában tart, és ez az út közös. Az, hogy Kínába ment az edző, a magyar sport számára pech, mert teszem azt, ha csak Debrecenig ment volna, akkor persze mindegy. Miként a fiúk szempontjából is: ők csak az edzőjüket követték.

Csang Csing Lina 2007-től felügyelte az akkor még kisgyerek Liu testvérek szakmai munkáját, majd öt évvel később csatlakozott be a  magyar rövidpályás gyorskorcsolya szakágba. Előbb a szakmai stáb tagja volt, a 20 14-es téli olimpia után pedig már ő irányította a válogatottat. A hivatalos kommunikáció szerint a nyáron azért távozott, mert Kínából visszautasíthatatlan ajánlatot kapott. Nem lehet, hogy emellett éppen elég időt töltött távol a hazájától és egyszerűen visszavágyott?

Sikeres és boldog... volt... Csak sikerült az edzőnőt úgy kiszeretni a szövetségből, hogy elmenjen.

Miért ne szerették volna, hiszen sikeres volt, és a húzónevek ezer szállal kötődtek hozzá? Nem inkább a visszautasíthatatlan ajánlattal nem tudtak vagy akartak itthon versenyezni?

Nyilván nem lehet senki fejébe belelátni, amikor egy ilyen fajsúlyos döntést meghoz. De mondjuk a magyar sport jelenleg elég jó ajánlatokat képes tenni, és én sem gondolom, hogy itt erről volt szó. 

Nyilván köszönik, ha jár mellé az is, de a motiváció nem abból fakad.

Akkor mégis mi vezethetett idáig?

Az én megítélésem szerint egyértelműen a kommunikáció. Az nem volt jól kezelve, és hagyták, hogy eljusson addig a pontig, amikor már megfogalmazódott a távozás gondolata.

Jó, távozik a vezetőedző, de azért a sportban ez nem rendhagyó eset. Jön helyette más, vagy éppen az ő szárnyai alatt, az ő módszereit átvéve majd alkalmazva felnő egy másik szakember. A stáb másik oszlopos tagja, Bánhidi Ákos például maradt. Ez nem volt opció vagy kellő biztosíték a testvéreknek?

A jelek szerint nem. Ők dolgoztak együtt hosszú éveken át ezekkel a szakemberekkel, nyilván mérlegre tudták tenni az érveket pro és kontra. Ákos nem feltétlen a teljes szakmai koncepciót rakta össze, az Lina munkája volt. Mint ahogyan én sem vagyok a szó szoros értelmében vett edző. Egy dologban biztos vagyok, a sportolókat nem lehet elítélni a döntésükért.

Pedig sokan megtették...

Élsportolók, bajnokok? Nem hinném... Ahogyan az előbb mondtam, az én utam hasonló volt, bár jobban belegondolva,

Ők anyagilag már teljesen sínen voltak, ezzel biztosan nem volt problémájuk. Megvoltak a sikereik, egy ország nézett fel rájuk és hordozta őket a tenyerén. Azt nem tudni, hogy kínaiként mit érnek el, és azzal milyen respektet vívnak ki maguknak. Mert akárhonnan nézzük, ott ők azért nem született helyiként lesznek már kezelve. Az én nehézségem abból állt, hogy a közhiedelemmel ellentétben a körülmények ott sem voltak tökéletesek. Sőt, még a hazaitól is elmaradtak. Bécsben akkor hetente három alkalommal tudtam jégre menni, ellenben itthon minden nap. Jártam is Budapestre rendszeresen, akkori férjem révén osztrák állampolgár lehettem, így az oda-vissza utazgatás nem volt probléma.

A férjemmel azóta sem lehet beszélni Magyarországról és gyorskorcsolyáról

A rövidpályások problémái után talán jöhetnének az ön számára még kedvesebb, önhöz sokkal közelebb álló nagypályás szakág aktualitásai, de a szakág legnagyobb gondja talán továbbra is az, hogy lényegében láthatatlan idehaza. Nincs nemzetközi eredmény, klasszis és népes utánpótlás. Pedig lehetne?

Ez a legnagyobb szívfájdalmam évek óta. Hogy népes utánpótlás lehetne-e, azt nem tudom. A mostaninál népesebb talán, de amíg nem teszünk érdemi munkát bele, akkor mitől lenne? Egy-két tehetség persze még így is felbukkan, őket jobb menedzseléssel azért látható helyig el lehetne vinni. Az pedig semmi pénzbe és munkába nem kerülne, csupán gesztus, hogy év végén tőlük is kijelöljön valakit a szövetség az Év legjobbjai közé, de valahogy csak nem sikerül. Rövidpályás, műkoris, szinkronkoris van, de nagypályás az nincs, pedig lehetne, ebben biztos vagyok.

Nem csak egy külső szemlélő okoskodása ez, aki könnyen beszél és akinek így semmi nem drága?

Okoskodtam én belülről is, jó, nem sokat, és annak sem lett szép vége. Mindenki tudja rólam, hogy a jégpálya mellett élem az életem, függetlenül attól, hogy éppen hol vagyok. Ausztriában, Svájcban töltöm a hónapokat, éveket, vagy jövök Magyarországra pár napra, hétre. Mert gyakran jövök, anyukámat járok meglátogatni. 

Ez az életem. És aki keresi velem a szakmai kapcsolatot, az is mindig megtalálta a hozzám vezető utat. Évek óta foglalkoztat, miként tudnék igazán a magyar nagypályás gyorskorcsolya hasznára válni a rutinommal, tapasztalatommal, sportági kapcsolatrendszeremmel. Sűrűn duruzsolom a férjem fülébe, jöjjünk el, csináljunk valamit Magyarországon.

Ezek szerint nem elég jó családon belül az érdekérvényesítő ereje?

Sokáig tényleg nem sikerült meggyőznöm őt, az ellenérveivel mindig überelt. Ő is mindenkit ismer a szakmában, és egy olyan típusú ember, aki a maga feladatával törődik, senkit nem beszél ki a háta mögött, nem kavarja a dolgokat. Egy vérbeli finn, aki nem volt meggyőződve arról, hogy ebben a közegben neki komfortos helye lenne. Sőt, meg volt győződve arról, hogy nem. Aztán elérkeztünk arra a pontra, amikor a fedett nagypálya Magyarországon valóságos körvonalakat kezdett ölteni. A projekt egyelőre megakadt ugyan, hogy csak ideiglenesen vagy véglegesen, azt nem tudom, de azért kijátszottam a férjemnek. Így már végül áldását adta: rendben, a jelek szerint mégis komolyan veszik Magyarországon a dolgot, van perspektíva, akkor jöjjünk el és csináljunk valamit. Elsőre egyhetes mátraházi tábort tartottunk a kiszemelteknek, együtt dolgoztunk tehetséges versenyzőkkel, egyebek mellett Tatabányáról, Szegedről és Szombathelyről érkeztek, főként utóbbiak rendelkeztek jó alapokkal...

Már bocsánat, de ezen városok egyike sem jeges nagyhatalom, még honi viszonyok között sem, akkor meg hogyan látni meg bennük a potenciált?

A görkoris alapokból. Régen mi is rendszeresen görkoriztunk, már a nyolcvanas évek első felében, én például a tatai tókörön is nyomtam a szovjet munkaeszközzel... A görkori nem olimpiai szakág, így nemzetközi szinten is sokan váltanak a szezonra, és nagypályán több gyorskoris olimpiai bajnok van már, aki a görkoriból jött át. Belga, amerikai, holland, a nyáron pedig amúgy is mindenkinek a görkori a kiegészítője, mindig is az volt.

Miként lehet hosszú távon tovább vinni egy ilyen mátraházi kezdeményezést?

Jelen állás szerint velünk sehogyan. Történt ugyanis, hogy a tábor után a szakmai értékelésénél azt kaptuk meg Telegdi Attila ágazati vezetőtől és a vele mindenben egyetértő Váradi Orsolyától, hogy a sportolók boldogtalanok voltak, nem érezték jól magukat. 

Pedig nekünk a sportolókkal kapcsolatban teljesen más érzéseink voltak és pozitív visszajelzéseket kaptunk tőlük. Egy kivétellel, aki viszont időközben talán már abba is hagyta. És rám biztosan sok mindent lehet mondani, de egyet meg biztosan nem, hogy ne lennék feltétel nélkül versenyzőpárti. Az én szemszögemből ez az egész a pozícióról szólt, mármint annak féltéséről és megőrzéséről, semmi másról. Minden más megint csak kavarás volt. Az engem a büdös ízébe elküldő Telegdi aztán januárban távozott is a tisztségéből. A férjemmel persze azóta sem lehet beszélni Magyarországról és gyorskorcsolyáról. Ez esetében kész, ennyi volt, vége.

Engem még elítéltek, most meg veszik rendesen a versenyzőket

A nagypályás gyorskorisok ágazati vezetője után, május elején távozott a műkorcsolyázók sportigazgatója, Vardanjan Gurgen is...

Na, róla sem hallottam sok jót...

...aki évtizedek óta tevékenykedik Magyarországon, és 2018 óta vezette magyar jégtánc és műkorcsolya szakágat, míg volt felesége, Jeranjak Ipakjana szövetségi kapitányként dolgozott. Vardanjan Gurgen a tömeges honosítási hullámban bukott meg, pedig az nem magyar, hanem nemzetközi sajátosság, és bárhogy nézzük, ön is honosítottként lett a világ legjobbja.

Igen, de engem 18 évesen még elítélt a közvélemény azért, hogy elmentem. Azóta mondjuk veszik rendesen a versenyzőket mindenhol. És nemcsak a műkorisok, több sportágban gyakorlat, és persze az is igaz, hogy nemcsak itthon, hanem nemzetközileg, világviszonylatban is sokat változott a trend. De azért nagyon nem mindegy, hogy integrálódott sportolókról beszélünk vagy sem. Az új országban vagyok életvitelszerűen, ott dolgozok, készülök, azonosulni tudok a nemzettel, az országgal vagy a másik oldala az éremnek, hogy lényegében semmit nem tudok az egészről. 

Ha azért hívjuk el és tartjuk meg őket, hogy példaképpé váljanak, eredményeikkel maguk után húzzanak egy sportágat, tömegesítsenek, töltsék fel az utánpótlást, majdan edzőként a tapasztalatukat, tudásukat átadják, akkor szerintem ennek elengedhetetlen feltétele az integrálódás. És akkor bánom is én, hogy hívják a személyt, Szvetlana, Natalija, Szergej... Máskülönben viszont mi értelme? Rövid távon, arra az egy-két versenyre is alig, miközben közép- és hosszútávon teljesen értelmezhetetlen.

De hol ebben a szakember vagy a szövetség felelőssége, amikor ők csak igyekeznek meglovagolni azokat a hullámokat, amelyeken más is szörfözik és közben próbál talpon maradni a deszkán?

A szövetség mostani vezetés bő tíz éve szabja meg az irányt, az akkor pályakezdő vagy az első lépését a jégen már megtett fiatal mostanra felnőtté vált. De kérdem én, hol vannak ők? Miért nincsenek olyan versenyzőink, akiket el lehetne indítani és megállnák a helyüket a nemzetközi mezőnyben? Miért kell komplett sort honosítani? Tisztelet az egy-két kivételnek. 

Ezeket a dolgokat gyorsan a szőnyeg alá söpörtük, mintha minden jó, tiszta és szép lenne. Rendben mennek itt a dolgok kérem szépen, haladjunk, ne akadékoskodjunk. Bízok benne, hogy a mostani személyi váltást majd szemléletváltás is követi.

Versenyzőként brutális voltam

Per pillanat még azt sem lehet egyértelműen tudni és eldönteni, hogy egy másik ügyben akadékoskodás van vagy inkább kavarás, hogy az ön jelzőjét használjam. A versenyzőként 2004-ben Európa-bajnok Sebestyén Júliát immár edzői módszerei, stílusa miatt bírálják, aki viszont állítja, szakmailag és emberileg sem lépte át a vállalhatatlanság határait. Több részlet is napvilágot látott erről, ön szerint ezek már a határon túl vagy még innen voltak?

Júlikát is nagyon régóta ismerem, jóban vagyunk, még gyerekként láttam őt először korizni, versenyezni. Az ő dolgáról nem is szeretnék mondani semmit, lévén nem láttam őt edzőként dolgozni, nem ítélkezhetem felette. De nagyon szeretnék vele is leülni egyszer és beszélgetni erről, hogy szemtől szembe mondja el, mit miért és hogyan tesz. Én ebben hiszek, hogy ilyenkor tud őszinte lenni valaki, amikor a másik szemébe nézve beszél, nem közvetítőkön keresztül jutnak el hozzám erről információk. Így lehet valóságosan megítélni valakit. Ilyenkor azért az is kibukik, hogyha valaki nem őszinte. Ferdít vagy elhallgat információkat, igazságokat.

Az edzői trendek, filozófiák és módszerek is sokat változtak az elmúlt évtizedekben, nemcsak szakmai, hanem azon túl, emberi oldalról nézve is. Nyilván van kellő tapasztalata és rálátása ezekre, de lehet beskatulyázni, hogy régi, elavult, vagy új, modern irány? Illetve drasztikusabb, diktatórikusabb keleti, vagy kemény, mégis cizellált, empatikusabb nyugati módszer?

Ez egy nagyon komplex téma, ezeket az irányokat egyértelműen talán nem is lehet belőni. Nincs olyan, aki egyszerre a legjobb edző, ember, barát, pedagógus, tehát minden egyben. Vagy van, de ritka, hogy így összeálljon a kép, sportáganként ezerből egy talán. Most talán kicsit elfogult vagyok és hazabeszélek, de a férjem mégiscsak ilyen ezerből egy. Ő most gyógytornász, fizioterapeuta, de versenyzőként két olimpián járt, 13 érme van a finn ob-ról, edzőként tizenkét évig irányította a finn, később négy évig a svájci gyorskorcsolya-válogatottat. A finn gyorskoris szakág az ő irányításával érte el a legjobb olimpiai szereplését Torinóban. 

Onnantól kezdve arról szól már a történet, hogy a gyakorlatban elfogadod vagy sem. A megszoksz vagy megszöksz tipikus esete. Nekem azért különösen nehéz erről beszélni, mert én versenyzőként brutális voltam. Mindent elértem, mert el akartam érni. Volt olyan, hogy fiatalként kaptunk egy brutális edzőt, mindenki abbahagyta az edzést, lemorzsolódott, egyedül én csináltam végig. 1983 nyarán nagyon fontos alapozó munka várt ránk, hiszen a következő évben olimpia volt. Az edzőnk viszont szabadságolta magát, és maga helyett egy úszóedzőt küldött. Én annyit életemben még nem úsztam, illetve úgy azelőtt és azóta sem, hogy közben sorra kaptam a kokikat a fejemre. De vele történt meg az is, hogy 40 Celsius fokban a Normafánál beöltöztetett valami izzasztó sárga gumiruhába, és csak azért megfuttatott, meg felküldött a fákra, mert kövér vagyok. Az edzésért aztán kaptam egy fél Mozart golyót... Az atlétától is függ tehát, hogy meddig hajlandó elmenni a cél érdekében.

Ez az ára a sikernek?

Az enyémnek ez volt. Alkalmazkodtam. De olyan azért velem is előfordult, hogy megvolt a siker, és nem bírtam tovább, elegem lett belőle, elváltak az útjaink. Vele többet soha! Aztán mégis volt visszaút... De ez egy vagy maximum két olimpiai ciklus, amit élversenyzőként egy ilyen típusú, intenzitású munkával vagy edzővel el lehet tölteni.

Ez az alkalmazkodóképesség azért erősen személyiségfüggő, nem?

De, én is ilyen szolgatípus vagyok, aki képes alkalmazkodni. Ebből a szolgatípusságomból fakad az is, hogy nem kell a hatalom, meg a pozíció. 

Én a mai napig a sportolókkal szeretek együtt lenni igazán, annál feljebb az már nem az én világom. Svájcban 4-9 éveseknek jéghez szoktató edzéseket tartok, mindenféle jeges specializációtól függetlenül, illetve a férjemmel közösen részt veszek a nemzetközi szövetség felzárkóztató programjának keretében rendezett táborokban, ahol moderátori feladatok vannak. Össze kell hangolni a nyolc országból érkezett egy-egy edző és összesen 55 fiatal munkáját. Energiám, időm és motivációm tehát van, illetve lenne, és szívesen is dolgozok bárkivel. Miközben a szívem nem ragad le az egyik szakágnál sem, mert mindegyiket közel érzem magamhoz. A műkorit például azért is, mert abban kezdtem a pályafutásomat a jégen, és 11 éves voltam már, amikor átpártoltam a gyorskorira. A szarajevói téli olimpián Engi Klárival voltam egy szobában, azóta is jóban vagyunk.

Ő a közelmúltban elég karakán nyilatkozatot adott ezekben a kérdésekben és kiemelte: 45 éve nem tapasztalt még ilyen mértékű viszályt a magyar korcsolyasportban, mint az utóbbi hónapokban. Egyetértett a megállapításaival, következtetéseivel?

A legmesszebbmenőkig jól látja a helyzetet. Sőt, jobban, mint én, hiszen benne él, a korisulija révén érintett. Ő dolgozott a szövetségben is, csak abba azért belefáradt, mert minden nap feszélyezve, gyomorgörccsel ment dolgozni.

Pedig egy sportágat leginkább az abban sikeres húzónevekre lehetne felépíteni, de ha nekik nem kell vagy nem komfortos a vezetői szerep, úgy azért lényegesen nehezebb a kihívás. Nem gondolja?

Egy elnöknek nem feltétlen kell korábbi sikeres élsportolónak lennie, persze nem kizáró tényező. Alapvetően más, többrétű feladata is van, ami viszont nem mindig komfortos egy sportos beállítottságú személynek. Az elnök számára viszont prioritás, mindenek felett álló feladat, hogy megfelelő csapatot toborozzon, minden feladatra megtalálja a legalkalmasabb, legrátermettebb embert. Akik évtizedeket töltöttek a sportban, őket hagyjuk ott érvényesülni, bizonyítsanak, kamatoztassák a múltjukat.

Nemcsak magamról beszélek, de olyan sportági meghatározó szereplőknek nem jut megfelelő feladat itthon, mint Regőczy Krisztina vagy éppen Engi Klári. Azért ez elég nagy luxus, és szerintem nemcsak én érzem ezt így. Miként azt sem, hogy itt valami nem stimmel, nagyon nem, de már régóta. Ez pedig túlmutat a mostani időszak problémáin.

(Borítókép: Hunyady Emese. Fotó: Németh Kata / Index)