Talán egyszer a vérhányást is kipróbálom

51 aranyérmet nyert idén nemzetközi versenyen, ami világrekord. De mikor van kész egy úszó?

Hú, nem rossz bemelegítő kérdés. Azt hiszem, sohasem lehetünk teljesek, ha erre irányult a kérdés. Rengeteget tanultam idén szinte mindegyik versenyből, de messze nem vagyok kész. Ha izgalom nélkül állnék rajtkőre a jövő héten Dohában, a rövid pályás világbajnokságon, hamarosan abba is hagyhatnám az úszást. Izgalom, adrenalin nélkül nem lennék az, ami most vagyok, és a versenyzés sem lenne ugyanaz. Tele vagyunk még tervekkel és vágyakkal. Álmokkal is.

A többes számot nyilván edzője és férje, Shane Tusup miatt használta. Ő egy sérülés miatt fejezte be, nem válhatott ismert úszóvá. Mennyire van benne a kapcsolatukban, hogy az ő álmait is igyekszik ön megvalósítani?

Benne van, de nem lehet csak erre lecsupaszítani, mert a kapcsolatunk jóval-jóval összetettebb ennél. Minden nap van cél előttünk, amiért mindent megteszünk. Akárki is volt eddig az edzőm, össze sem hasonlítható a mostani és a korábbi céltudatosság, megtervezettség. Napi nyolc vagy kilenc órát nem lehet célok nélkül edzeni, de pontosan tudjuk, mit, mikor, miért teszünk. Van, amikor nekem esik nehezemre felkelni reggel, de van, amikor neki.

Előfordult, hogy noszogatott a felkelésnél, de van, amikor én húzom ki őt az ágyból. Megtehetnénk, hogy adunk egy pihenőnapot magunknak, hiszen önmagunk főnökei vagyunk, nem késünk el sehonnan, de egész nap gyötörne a bűntudat, hogy az előttünk lévő cél érdekében nem tettünk meg mindent. Ezt a bűntudatot pedig nem szeretném átélni. Átéltem már, ezért nem ismételném. Azért kelek fel, mert az agyam védekezik, és nem szeretné, ha rosszul érezném magam egy nap reggeltől estig.

Ki a nehezebb ember, ön vagy az edzője?

Fele-fele az arány, eldönthetetlen. Shane önfejű és makacs, de hát én sem vagyok könnyű eset. Egy biztos, még mindig le tudom beszélni valamiről, ha az szerintem nem úgy jó, ahogy az ő fejében összeállt. Az engedékenység fontos tulajdonság. Húzd meg, ereszd el a mi kapcsolatunk, mint minden edző és tanítvány kapcsolat. Maximálisan átérzem, miért ódzkodnak a sportolók attól, hogy családtag legyen az edzőjük. Megértem, mi lehet a rossz ebben. Nálunk működőképes, és élvezzük a sikereket. Shane azt mondja nekem, ha már nem élvezem az úszást, akkor hagyjam abba. Vagy próbáljam meg mással. Szerencsére csak fikcióról beszélünk.

Milyen, amikor kibékülnek?

A nap végén leülünk, és megbeszéljük, mit reagáltunk túl. A százhalombattai rövid pályás országos bajnokságon is megrettenhettek páran, ha kiabáltunk egymással. Intenzív emberek vagyunk, intenzív a kapcsolatunk is. Intenzíven élünk át helyzeteket. Estére azonban minden lenyugszik, és jöhet a következő nap újult erővel.

Ezen a novemberi bajnokságon 17 számból 16-ot megnyert. Hiányzott az az egy?

Ha valaki sportoló és maximalista, akkor óhatatlanul önző is. Kicsit zavart, hogy a többiektől elveszek, hogy a fiatalok nem érvényesülhetnek, de a kapitány, Kiss László megnyugtatott. Le kell engem győzni, és akkor megvan a riválisnak az arany. Nincs megtiltva senkinek, hogy legyőzzön. Ettől még nem egy könnyű helyzet, de hát mi erre esküdtünk fel, ezt a merőben új felkészülési programot, amit London után kialakítottunk – hogy a versenyek is az edzést szolgálják –, szeretnénk végigcsinálni Rióig. Aztán ki tudja, mi jön majd Tokióig. Akkor lehet már csak száz háton leszek ott a mezőnyben, de ez még iszonyú messze van.

Azt is mondta, hogy betéve ismeri a következő olimpiai programját. Hogyan, amikor még nincs is meg a hivatalos?

Képletesen mondtam én ezt. A 200 hát mindig a zárószám az olimpián a nőknél, valószínűleg Rióban is az lesz. A 400 vegyes pedig a nyitószám, valószínűleg Rióban is az lesz. Közben pedig még ott a rövidebbik vegyes, a 200 pillangó.

Ha visszagondolok, hogy Londonban volt 40 percem a 200 pillangó elődöntője és a 200 vegyes döntője között, ahol nyolcadik lettem, nem is értem, miért látszott ez akkor olyan rövid időnek. Ez a 40 perc most szinte az örökkévalóság, rengeteg idő. De akkor ezt még nem tudtam.

A tavalyi világbajnokságon még szentségtörésnek számított, amikor láttak engem 100 háton és 200 háton is úszni. Mondogatták, mi szükség van erre az energiapazarlásra? De hát az is csak az útkeresés része volt. Most már egyre inkább kezd világossá válni mindenki előtt, mi, miért történik. Nem akarok titkolózni, szeretnék 200 háton is jól úszni. Olyan nehéz volt elmagyarázni még tavaly is, hogy mindennek jelentősége van.

Már csak azért is nehéz volt elmondani, mert magunk sem voltunk biztosak benne. Az a lényeg, hogy most már minden egyre nyilvánvalóbb. Még nagyon sok mindent nem mondtam, mondtunk el így sem. De ennek is oka van. Előre felesleges még beszélni a vágyainkról, hiszen nehezen lenne érthető, de mindennek eljön az ideje. Feleslegesen semmit sem teszünk, annál sokkal racionálisabbak vagyunk, és annál sokkal jobban tiszteljük és szeretjük az úszást.

Hadd mondjak egy időt: 2:06,62.

200 hát, Egerszegi Krisztina világcsúcsa. Ami egyszerűen hihetetlen. Most is a hatása alatt vagyok. Fantasztikus, amit ő elért. Ezzel még most is dobogóra lehet állni, a tavalyi vb-n ezüstöt adtak érte. Ha belegondolok, hogy a mostani dresszekkel ez az idő még egy másodperccel lehetett volna jobb is. Még jobban kiráz a hideg. Tényleg hihetetlen, nincsenek rá szavak.

De ezt szeretné megdönteni, nem?

Szeretném. Ha ez egyszer sikerülne, csodás lenne. Miért ne próbálnám meg túlszárnyalni? Hiszen akkor éremért küzdenék, ami az eredeti tervem. Ha beszélek vele, mindig elmondom neki, hogy ez hihetetlen: mennyire erős lehetett mentálisan, amikor látva a többiek tempóját csak önmagával volt képes versenyezni és nem engedett ki, hanem rendületlenül ment előre. Annyi mindent szeretnék kérdezni tőle, aztán azt veszem észre, hogy rendre ő kérdez engem, mert ő is kíváncsi rám, és ami nagyon nagyon jó.

Mondok még egy időt: 3:27,65.

Ez egy 300-as részidő, a berlini Európa-bajnokságról, a mell után, 400 vegyesen.

Biztos?

Miért, nem? Tévedtem? Ajjaj! Miért, mikor úsztam ennyit?

Egy évvel korábban.

Tényleg? Barcelonában? Akkor még ennél is gyorsabb voltam Berlinben?

Még ennél is.

Furcsa dolog ez, mert azon a 400-on nagyon elfáradtam, és csak az maradt meg, hogy már alig haladok az utolsó ötvenen. Megvan a kép: alig maradt erőm a célba érésre. Nem is úsztam meg sajnos a legjobb időmet, a 4:30,3-at.

Az igaz, hogy az a telefonjának a kódja?

Igen. Azzal nyertem Rómában, 2009-ben. Shane találta ki amúgy, és mivel elég sok minden közös az életünkben, így természetesen a jelszavak, kódok is, nekem is megtetszett. Sajnos még mindig nem tudtam azon belülre kerülni. Jó, jó, azt még a sebességet gyorsító szuperdresszben úsztam, de ez nem vigasztal, szerettem volna már átírni a kódomat.

Túl sok minden rakódik rá arra az időre?

Túl sok.

Egy kicsit magyarázzuk meg: Londonban egy világ omlott össze önben, amikor csak negyedik lett, amerikai edzőjét, Dave Salót azonban cseppet sem viselte meg, hogy nem lett meg áhított érem. Azt mondta félvállról, kicsit pökhendin, nyisson egy szépségszalont. Akkor nyilván még nem sejthette, hogy a rossz élmény nélkül most nem lenne Iron Lady, ahogy a kínaiak találóan elkeresztelték.

Azt még nem tudhattuk akkor, hogy azzal az igen kellemetlen élménnyel valami egészen új és pozitív is kezdődik egyben. Erről is szól a könyvem. Annak úgy kellett történnie.

Ebben a motivációs, minden korosztálynak szóló könyvben keveset ír a sanghaji világbajnokságról. 2011-ben címvédőként érkezett, de érem nélkül távozott. 400 vegyesen például esélye sem volt a döntőre.

Abban a sikertelenségben vastagon benne voltam én is. Akkor nem tettem meg mindent, hátradőltem. Az erőfejlesztési edzéseket megspóroltam. Salo azt mondta, nem is kellene rajthoz állnom a vb-n, mert már előtte csúcsformában voltam. Kikerekedő szemekkel néztem rá, mert én azt nem tehetem meg. Bele se merek gondolni, mit kaptam volna itthon, ha nem megyek el. De azt akkor sem lehet kizárólag az ő számlájára írni, még ha sok minden nehezítette akkor a felkészülésünket, meghalt például Dave édesanyja.

Ha ellógtam egy-két edzésről, úgy voltam vele, előtte vb-t is így nyertem, miért ne sikerülne megint. Ha legyintettem, hogy erre az újabb adagra már nincs szükségem, megtehettem. A mellen olimpiai bajnok amerikai - magyar származású - Rebecca Soni egy csoportban volt velem, és ő csak egyszer úszott egy nap, míg én alapból kétszer. Úgy voltam vele, ha ő megteheti, miért ne tehetném meg én is. De nem, én nem tehetem meg. Az pedig pláne nem volt világos előttem akkor, hogy egy évben miért ne lehetnék kétszer csúcsformában. Szóval, akkor még nagyon nem voltam kész. Lelkiismeretesebb is lettem azóta.

Amikor 2011-ben kijött a medencéből, nem jókedvűen ugyan, de nyilatkozott. Meg is sajnáltuk valamelyest.

Akkor sem bújhatunk önmagunk elől, ha az óra nem azt mutatja, ami a vágyunk. Azt ellenben már nem látta senki, hogy az interjúk után az öltözőben vigasztalhatatlanul sírok. Nagyon szenvedtem akkor, mert még úgy is többre számítottam, hogy nem volt jó formában.

A tavalyi második vb-arany után brutális őszinteséggel mondta, olyan volt, mintha vért hányt volna. Milyen vért hányni?

Nem tudom, még sose sikerült. De az idei dubaji versenyem után annyira kihajtottam magam, hogy éreztem, ki fog jönni belőlem valami, de megpróbáltam visszatartani, hogy legalább az operatőrre ne menjen. Az öltözőig azonban nem tudtam visszatartani. Regenerálódtam, jött Shane, és pacsiztunk. Na akkor volt a legteljesebb a döbbenet. Ki kell ezt is próbálni, feszegetni kell a képességeink határát önmagunk megismeréséhez. Milyen ájulásig kihajtani magunkat, mert akkor biztosan nyugodtak lehetünk, nem maradt egy tized sem a medencében. Talán egyszer a vérhányást is kipróbálom, az a következő önsanyargató fokozat.

Jó látni, hogy ilyenkor mosolyog. Fejtsük még meg együtt a legnagyobb változását, sokszor mondta: csak önmagamra koncentrálok. Nehéz elképzelni, hogy korábban nem így volt, hiszen pszichológia szakon végzett. Holott a profizmusa már akkor szembetűnő volt.

Még Londonban is azt hittem, a maximumon vagyok. A mostani állapot viszont sokkal jobb annál. Akkor megzavart, hogy a kínai Je Siven mennyire lazán úszik mellettem 400 vegyesen az elődöntőben, elkezdtem agyalni, mennyi van még benne délutánra, mennyi van a többiekben, kiadtak ők-e magukból mindent.

Néztem a részidőiket a döntő előtti pihenéskor, mintha az igazságot meg tudnák mondani, hogy a többiek meddig nyomták, mikor lazultak egy kicsit, jobban figyeltek esetleg a mellre, és majd délután már a gyorsot fogják megnyomni. De persze a számok nem tudták az igazságot megsúgni. Az önmagam igazsága pedig egy negyedik hely volt, mert a végén elkedvetlenedtem, és lehajráztak. Most már nem zökkenhet ki semmi. Hogy ebben mekkora segítség volt a pszichológia szak, nem tudom. Hogy azért ismerem-e önmagam jobban, mert tanultam is róla, vagy ez tanulás nélkül is menne. Amúgy egymás pszichológusai vagyunk Shane-nel, hiszen neki is van papírja róla. Ő a tükröm, a mellettem járó önmagam, az öntudatom mászkál mellettem.

Emellett ő a doppingszere is?

Így van. Jól motivál, és kérlelhetetlenül elmondja, hogy ezt most újra meg kell csinálnom, mert nem volt tökéletes, és ne rögződjön rosszul. Ezt nem bántóan teszi, hanem érvekkel: tényleg így akartam-e, ilyesmi.

Várja az újabb összecsapást Je-Sivennel?

Nem különösebben. Nem őt akarom legyőzni, hanem világbajnok lenni, vagyis mindenki mást. Nagyon érdekes volt amúgy, hogy a pekingi Világkupán, amikor autogramokat osztogattam, beállt a sorba ő is. Neki is automatikusan aláírtam a kártyáját, és csak akkor vettem észre, kicsoda. Teljesen ledermedtem, amikor közös fotót kért. Annyira leblokkoltunk a jelenetnél, hogy nekünk nincs is meg ez a fotó. Ő pedig kitette az oldalára. Pedig inkább nekem kellene autogramot kérnem tőle, hiszen mégiscsak ő az olimpiai bajnok, aki jobb időt úszott az utolsó ötvenen még Ryan Lochte-nál is. Nekem pedig egyelőre még olimpiai érmem sincs.

A tetoválással így sokkolta Shane is?

Ó, teljesen elérzékenyültem. Neki régi vágya egy tetoválás, én viszont még gyerekként elhatároztam, nem szeretném. De ott lenni a vállán, és ezt minden nap látni, hát nehéz leírni szavakkal, mit jelent. A másik vállán pedig a házasságkötés dátuma. Még az apukámnak is nagyon jólesett, hiszen mégiscsak elvette tőle az egyetlen kicsi lányát. Shane úgy gondolja, vele annyi jó történt már, amióta engem megismert, hogy szeretné a vállán is látni: „Katka”. Ezek után hogyne imádnám még jobban.