Aki ötvözte a vízilabdát és az amerikai futballt

Leúszta már a napi adagját?

Még nem, de ma sem hagyom ki. Negyven vagy ötven percet mindennap vízben vagyok. Szerencsére most nem fáj semmim, a protézisek észrevehetetlenek. Az élsportolói múltnak ez a hozadéka, az évekig tartó taposás nem múlik el nyomtalanul.

A síeléstől sem szakadt el?

Síoktató is vagyok, és imádom. Tehát nem. Valaha azt terveztem, hogy Ausztráliában veszek egy hegyet, de mivel Los Angeles környékén is van alkalom sízésre, elhagytam ezt az ötletet.

Tizenkilenc évesen lett a vízilabda-válogatott tagja. Azonnal befogadták?

Azt hiszem, igen. Markovits Kálmánnal ugyanabban a gyerekcsapatban kezdtük - az úszás untatott, nem volt elég mozgalmas -, a Fradiban is együtt folytattuk, és amikor sorköteles korba értünk, az Újpestet választottam. Mi már egy új stílus játékosai voltunk, sajnálom is, hogy akkor még nem volt tévéközvetítés, mert visszanézném magam. Az újságok azt írták, hogy az őrdöngősen cselező Martin trükközik a vízben, a medence szélén. Képes voltam arra, hogy az egyik kezemből a másikba rakjam a labdát a lövések előtt, akkoriban ezt csak én csináltam, emellett néhány dolgot én találtam fel. Még kamaszok voltunk, nem szenvedtünk önbizalomhiányban, játszottuk a pólót.

Huszonegy évesen már az olimpiai csapat játékosa. Gondoltak arra, hogy a megfiatalított csapat első lehet Helsinkiben? Mit vártak el önöktől?

Annyit tudtunk, hogy nincs rossz csapatunk, de például az olimpia előtt nagyon megverettek bennünket a bírók Moszkvában egy barátságos meccsen. Helsinkiben kétszer döntetlent játszottunk, a végén azonban az olaszokat pompás játékkal vertük, az amerikaiak két méter húszas óriáscenterét pedig Gyarmati Dezső nagyszerűen kikapcsolta a játékból. Mint kiderült, mielőtt a vízbe ugrottak, megcsípte, a fickó meg vissza akarta adni, ezért csak őt kergette, a meccsel nem is foglalkozott. Helsinki marad a kedvenc városom, az a sziget, ahol az olimpiai falu volt, hát az gyönyörű.

Emlékszik valamelyik góljára?

Nem, sohasem tartottam számon, mennyit lőttem, mások vezettek statisztikát, én nem.

Milyen volt az itthoni fogadtatásuk?

Elképesztő élmény volt. A Keleti pályaudvarig minden kis állomáson megálltunk, őrjöngő tömeg várt bennünket, mindenhol tapsoltak, integettek. Akkor döbbentünk rá, mekkora szurkolótáborunk volt, mennyi embernek okoztunk örömet. A repülő a túlsúly miatt csak másodszorra tudott felszállni velünk, mert a kor divatjának megfelelően cipőtalpakat hoztunk az országba, mázsaszámra. Két ülést ki is kellett szedni.

Négy év múlva a címvédő csapatba már nem került be. Miért?

Még a szovjet tankok előtt elhagytuk az országot és Cseszkóba mentünk. Bécsbe akartunk, de időközben - azt hiszem - a sofőr tudomást szerzett a szovjetek retorziójáról. A nymburki edzőtáborban medence nem volt, így csak fociztunk, úszni, pólózni nem tudtunk. Az egyik meccsen megsérültem, csúnyán bedagadt a lábam, nem játszhattam. Nymburkban kérdezték tőlünk, hogy akarunk-e az olimpiára menni. Mi akkor az ördögöt is reprezentáltuk volna, az utazás nem volt kérdés, ahogy a visszajövetel sem. Bárhová mentem, a fogkrémemben mindig dollárokat csempésztem, ezúttal ez elmaradt, annyira biztos voltam benne, hogy visszatérek. Itthon nem tudtuk, mi lesz, de úgy voltunk vele, ami lesz, ahhoz alkalmazkodunk. Úgy emlékszem, Melbourne-ben nem igazán beszéltünk arról egymást közt, mi lesz, csaknem mindenki engedelmeskedett a sorsának. Nekem is csak annyit mondott Hegyi Gyula csapatvezető, hogy sok szerencsét, Buci.

Mikor került bele a csapat ügyeinek intézésébe?

Ahogy vége lett az olimpiának. Mivel beszéltem angolul, próbáltam menedékjogot kérni, de az ausztrálok hallani sem akartak rólunk. Arról sem, hogy egy repülőt kaphassunk. Aztán kapóra jött a Sport Illustrated ajánlata, és a pilótafülkéből néztem végig a landolást San Franciscóban. Gyönyörűen sütött a nap, ami nekem karácsonyi élmény nem lehetett addig, de akkor örökre belém ivódott. Ausztráliában szerzett amerikai ismerősöm, Jim Greene nyitott sportkocsijával körbehordozott a városban, ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna. Az egyik ámulatból estem a másikba, az itthoni szürkeség után mintha a paradicsomba kerültem volna. Addig csak sejtettem, hogy Amerika a lehetőségek országa, akkor egy csapásra ott volt előttem.

Milyenek voltak a hétköznapok?

A túrának hála, egyre-másra játszottuk a meccseket, és nagyon sokat láttunk Amerikából, a nagyvárosok szinte mindegyikében felléptünk, az országot is megismerhettük. Szabadságharcosokként fogadtak, de a játékról fogalmuk sem volt. Így hát közelebb hoztuk hozzájuk, kidobtuk a labdát a partra, valamelyik társunk - vagy éppen én - meg amerikai focista módjára megiramodott vele, futott, futott, majd visszaugrott a vízbe. Nagyokat röhögtünk ezen, közben jól szórakoztunk, és a többiek tanultak angolul. Mindenki kapott egy zsebkönyvet, ennek harmadik mondata a "lend me a hammer, please" volt. Elképzelheti az egyik nagyváros polgármesterének arcát, amikor a hogylétet firtató alapkérdések után hatodszorra is megkapta: adjon kölcsön egy kalapácsot. A turné után még játszottam egy csapatban, de mivel tizennyolc gólt is dobtam egy meccsen, abbahagytam. Komolytalan volt.

Nagyon tudatosan készült az életre, társai közül talán a legtudatosabban. Már húszévesen nyelveket beszélt, mintha megérezte volna, mekkora szüksége lesz rá az amerikai egyetemeken, az ösztöndíjaknál.

Művészettörténész akartam lenni, ezért tanultam latinul, angolul, franciául. Sőt még oroszul is kellett, de azt nem szerettem, egyszer a vizsgán halandzsáztam csak, mire kikerekedett a tanár szeme, és én csak annyit mondtam, mi az, nem érti? Elnézését kértem, tudattam vele, hogy most jövök Moszkvából, ott ezeket a kifejezéseket használják. A póló vagánnyá tett, a vicc meg sose állt távol tőlem. A városokba, ahová eljutottunk, Gyarmati Dezsővel az első dolgunk volt, hogy amiről olvastunk, azt a valóságban is megnézzük, így rögzítettük a nevezetességeket.

Amerikában a latin nyelvekből doktoráltam, Párizsban is végeztem két évet, tanítani a princetoni egyetemen kezdtem. De utáltam a város klímáját, Los Angelesben kötöttem ki, itt kaptam egy olyan állást, amire nem mondhattam nemet, nekem találták ki. A francia mellett vízilabdát oktattam. Furcsa párosítás, de mivel erről a kettőről szólt az életem, azonnal elfogadtam. Imádtam tanítani, arra születtem. A vízben és a parton egyaránt.

Melyik a kedvenc korszaka? Ki a kedvenc írója?

Sok írót szeretek, egyet nem tudnék megnevezni. A korszakokban is széles a spektrum, mert a tizenhetedik századi francia irodalmat is tanítottam már, de modernet is.

Tudták a tanítványai, hogy olimpiai bajnok áll a katedrán?

Nem dicsekedtem vele. Amikor viszont jött a 84-es olimpia, az iskolai újság címlapjára az én érmeimet tették ki. Nem tiltakoztam.

Mennyit látott az olimpiából?

Keveset, nem tetszett a légköre. Egy póló- és egy futballmeccsen voltam, pedig jó néhány évvel korábban Helsinkiben és Melbourne-ben valamennyi eseményre ellátogattam.

És a bojkottnak milyen visszhangja volt?

Az átlagamerikai szerintem nem is értesült róla, errefelé nem igazán tájékozottak az emberek.

És mennyit látott a mostani Magyarországból?

Féltem visszamenni, az első benyomásaim azonban jók voltak, aztán egyre negatívabbak lettek. Nem követem a politikai életet, de az nem tetszik, hogy egyre nagyobbak a távolságok az emberek között, mind a vagyon, mind az intellektus tekintetében. Nagy a kontraszt, az új arisztokrácia pedig nem kedvemre való. Ezzel indoklom, hogy nem is megyek mostanában.

Mit szeretne, hogyan emlékezzenek önre Magyarországon?

A múlt múlt, én azt lezártam, előre tekintek, amit eddig elterveztem, megvalósítottam. Van egy szép házam itt, a folyó partján, csak a folyó kezd apadni. Amíg kedvem tartotta, egy teniszklubot is menedzseltem. Nem jártam előszeretettel a magyar házakba sem, mert azt vallom, ha valaki elkerül valahová, ne tartsa meg az eredetének szokásait, alakítsa át magát az új életmódra. A magyarságomat ennek ellenére eszem ágában sem volt feladni.