Egy Magyar Varanggyal gazdagabban

Kedd délután hat körül fáradtabb voltam, mintha embertelen körülmények között, izmos, napbarnított csávók között kellett volna eszméletlen tempóban fel-alá úszkálnom a Hajós uszoda Széchy-medencéjében, délelőtt 11 óta folyamatosan, és az ígért eső helyett nagyjából 35 fokot sugárzott volna rám a Nap és a betonlelátók körmönfontul kínzó párosa.

Fotó: Kovács Tamás / MTI

Fotó: Kovács Tamás / MTI

Mondjuk az úszkáláson kívül minden más stimmelt is: két üde és sosem fáradó gyerek (5 és 7 évesek) társaságában ültem a medence szélén nagyjából hat órán keresztül, a Nap szinte végig tűzött, és már nagyjából félóra elteltével úgy éreztem, a világ marhája vagyok, hogy nem szálltam le a 26-os buszról két megállóval korábban, a Palatinusnál. Akkor langyos strandvízben ücsörögtem volna, és nem langyosra melegedett – ráadásul alkoholmentes, bár legalább ingyen kapott – sörféleséget ittam volna, miközben ezek a bizonyos izmos csávók foglalták el a habokat.

Néhány órával később viszont már úgy éreztem, hogy a vízilabda még akkor is jó móka, ha az ember élőben, a medence széléről nézi, halmazati büntetésként rendesen felöltözve és két gyerekkel, akik egyike nagyjából negyedóráig élvezte a mókát (szerencsére nem sokkal később talált magának játszótársat). És még akkor is, vagy talán sok szempontból azért, mert a vízipóló nem olyan komoly, rendes sport, amilyennek mi, magyarok és kicsit tágabban nézve mi, délkelet-közép-európaiak láttatni szeretnénk, hanem sok szempontból egy bensőséges játék, öt-hat ország zártkörű bulija.

Vagy mondjuk úgy, hogy a magyarok, a jugoszlávok (szerb, horvát és mostanában már montenegrói), továbbá a mediterrán páros (spanyol, olasz) külön kalandja, sok lelkes outsiderrel. Hogy mennyire az? Eb-t 2001 óta mindig jugoszláv utódállamok nyertek, előtte kettőt a magyarok. Az utolsó év, hogy nem a fenti hatosból nyert valaki Európa-bajnoki címet, 1989 volt, és még régebben, 1986-ban vitte el más a világbajnoki aranyat – a mostani magyar Eb-keret nagyjából fele még nem is élt akkor. Az olimpiákon még látványosabb a hatok egyeduralma: 1932 óta csak két szovjet arany szakította meg a nagyok bajnoki sorozatát.

Vagyis a vízilabda egy nagyjából kétezer kilométeres tengely, egy területileg majdnem összefüggő országcsoport szinte kizárólagos szórakozása.

Külső szemlélőnek olyannak tűnhet, mint amilyennek közép-európai szemmel a gyeplabdát képzelhetjük el – főleg a század első felének indiai-pakisztáni egyeduralmára gondolva –, vagy amilyennek sokáig a kajak-kenu számított a világon sokkal elterjedtebb evezéssel összevetve: partikuláris sportág, ahol kevés a sportoló és kevés az igazán nagy versenyző, így viszonylag könnyű sikereket elérni.

Szóval ha magyar vagy, jobb esélyed van a sikerre, ha pólózol, mintha kézi- vagy kosárlabdáznál; a focit most ne is emlegessük, olcsó poén lenne.

Annyiban persze más a helyzet, hogy a vízilabdát elég sok országban játsszák (nem úgy, mint ahogy például régen a kajak-kenut művelték). A hétfőn kezdődött budapesti Eb férfimezőnyének 12 csapatából – a nők mezőnye nyolccsapatos, ők szerdán kezdenek – hatan selejtezőkön kerültek ide. Közülük például a kedden kedvencünkké lett, bár a mezőnyből abszolút – természetesen lefelé – kilógó grúzok elképesztő meneteléssel 12 csapaton gázolták át magukat. A Budapestig vezető úton többek között a lengyelek, szlovákok, csehek, izraeliek, ukránok, fehéroroszok, máltaiak, britek és portugálok próbálták elgáncsolni őket, mint látszik, hiába.

És vízilabdáznak Európa északabbi részein is, amit nagyjából azzal egy időben tudtam meg, hogy az kiderült: a vízilabda, pontosabban a waterpolo szó van akkora közösségteremtő erő, mint Borsodban a cigányozás – legalábbis a webkettőn. Amint ugyanis hétfőn kitettem a keddi meccsjegyeink fotóját a #waterpolo hashtaggel az Instagramra, perceken belül jöttek a lájkok nemcsak egy varsói sportklubtól (1935-re visszanyúló vizes hagyományaik vannak!), hanem finn pólóslánytól – egy ezüstérmet is láttam az egyik képen –, amerikai vízilabda-fanoktól és svéd vízilabda-rajongótól is. Oké, egy hétéves vigyorgó kölyök is volt a fotómon, de hát aligha hinném, hogy csak a hollywoodi recept működött volna, mármint hogy gyerekkel mindent el lehet adni.

Szóval a vízilabda széles tömegek színvonalas szórakozása, amit azonban igazán jól kevesen csinálnak, és csak a nők mezőnyében villogó ausztráloknak, amerikaiaknak köszönhetően igazán világsport. És akinek a korábbi történelmi adatsorok ellenére kétsége lenne afelől, hogy ez egy zártkörű klub, annak kedden végig kellett volna néznie velem a négy napközbeni meccset (görög-grúz, német-szerb, román-olasz, orosz-montenegrói). A görögök 9, a montenegróiak 8 góllal nyertek, előbbi meccs a két negyed utáni nagyszünetben már 10-2-re állt, utóbbi az elsőben eldőlt (az 5-1-gyel zárult). Ehhez képest üdítő volt a német-szerb, ahol csak 7-12 lett a vége, és pláne a mi programunkat záró román-olasz, ahol a nagyszünetig csak kétgólos olasz előny jött össze (de a 4-2-ből a harmadik negyedben gyorsan 8-3 lett, hogy aztán 9-4-gyel zárjanak).

Fotó: Kovács Tamás / MTI

Fotó: Kovács Tamás / MTI

A négy vesztes csapat emlékeim szerint egy percig sem vezetett, és

már most borítékolni lehet, hogy a csoportmeccsek után melyik hat csapat – mondjuk a nagyon bizonytalanok kedvéért: melyik az nyolc, amelyből hat csapat – játszhat tovább az aranyért.

A lebonyolítás is lényegében hatcsapatosra van szabva: a két csoport nyertesei az elődöntőben vannak, a másodikok a harmadikokkal játszanak a négy közé jutásért. Szóval alapesetben itt csak azért lehet izgulni, hogy ki lesz az első, akinek egy meccsel kevesebb kockáztatni- és fáradnivalója van. Más dolog, hogy a sorsolás nem volt irányított, így most a hat történelmi nagyból négy (szerb, horvát, spanyol, magyar) egy csoportba került; szerencsére a spanyolok a 2009-es vb-ezüst óta nem értek el komoly eredményt, igaz, most döntetleneztek az olimpiai bajnok horvátokkal.

De egyébként ennyire kár elkomolykodni a dolgot. Az Eb második napját nagyrészt a helyszínen végignézve arra jutottam, hogy ezt az egész vízilabdát nem eszik olyan forrón (mármint leszámítva persze azt, hogy valójában tényleg forróság volt, simán kétharmadot szerezhettem volna annyival, ha csak még egy párakapu üzembe állítását beígérem). De hogy egyébként, legalábbis a szinte tét nélküli napközbeni meccseken – ezt úgy értem, hogy a hat meccsből négy nézhető meg a napközbeni jeggyel, a két jó meccs az esti „magyar” jeggyel, de ilyen persze már egyik napra sem volt, amikor venni akartunk –, szóval ezeken a napközbeni meccseken inkább valamiféle baráti szórakozás a vízilabda.

Ami, hadd vessem közbe, nem azt jelenti, hogy egy percig is azt gondolnám, amit néhány éve a fociról pár éve gondoltam: hogy bármikor beállhatnék, és simán menne, amit ők csinálnak. Nemhogy válogatott szinten vagy OB I.-es szinten, hanem bármilyen szinten:

egészen biztosan belehalnék az első ráúszásba, rosszabb esetben abba, hogy elúszom a ráúszást megelőző pozíciómba.

És ha mégsem, akkor belehalnék abba, amikor fel kellene úsznom támadni, majd egy támadóhiba – természetesen az én hibám – után sprintelni kellene vissza, majd esetleg újra előre. És ha esetleg mindezt megúsznám, akkor is: az ellenféllel való első test-test elleni összecsapás, pontosabban valószínűleg a legapróbb kis érintkezés után is medencetisztító szivattyúval kellene összeszedniük a mélyből. És az sem tévesztett meg, hogy a grúzok egyik legjobbja, az egyébként horvát származású Marino Francevic olyan csinos pocakkal tolta maga előtt a vizet, mintha már elindult volna Carlo Pedersoli, vagy ha úgy jobban ismerős, Bud Spencer karrierpályáján.

De vissza a baráti szórakozásra – hogy akkor hogy is értem ezt? Úgy, hogy egy focivébén mikor lenne olyan, hogy a győztes meccs után nem sokkal – vagy az esti nagy meccs előtt néhány órával – a csapatok sztárjaival a lelátók alatt, a büfék környékén lehessen fotózkodni? Vagy hogy a másnapi meccsre edző játékosok az edzés után a nézők között mászkáljanak? Itt lehetett, spanyolokkal, görögökkel és montenegróiakkal is találkoztunk. És hát ezeken a napközbeni meccseken az egyes szurkolótáborok mérete alig haladta meg Fodor Gábor pártjának taglétszámát – a román táborban öt embert számoltunk, az olaszban hatot, görög zászlóval egyetlen párt láttunk, csak a németek kóboroltak elég nagy számban a lelátókon –, ami szintén inkább egy munkahelyi sportvasárnap hangulatát idézi.

A lelátókon itt-ott még kedden tették fel a szektorjelző táblákat, az uszoda előtti szponzorsátrak is szerények voltak, mint vidéki képviselő az Európai Parlament büféjében. Persze egy MVM vagy egy Volánbusz mivel is adná el magát?, gondoltam, és hát Közgép sem hozta el a cég legnagyobb értékét, a százmilliárdokat szerző közbeszerzési szakértőit.

Viszont volt gyümölcsös-alkoholmentes Soproni, voltak ásványvizek, párakapu, szurkolói zászló arcfestéssel – mondjuk az élettartama nem volt több, mint a hármas metróé –, és voltak mindenféle ajándéktárgyak, könyvek, pólók (mármint ruhák), könyvek, és az Eb kabalaállata, a plüss béka; igaz, ezek már nem ingyen, a béka például 5900 forintba került. Persze ahol gyerek van, ott kell a plüss, mint Orbán Gáspár a vébédöntőre, és mivel a nevét nem sikerült felfedeznünk, a gyerekek gyorsan elkereszteltek Magyar Varangynak.

Az oldott fesztiválhangulat estére persze biztosan megváltozott, sporteseményt idézővé valamennyire, a spanyol-horvát döntetlen már igazán komoly meccs volt, és két negyeden át az előre igencsak lesajnált franciák is jól tartották magukat a mieink ellen (ekkor 4-3 volt csak, és csak a harmadik negyedben játszott tényleg jól a magyar csapat).

Fotó: Kovács Tamás / MTI

De ezzel együtt: az Eb első két napja után, figyelembe véve azt is, hogy telt házat csak a magyarok meccsei hoznak, azt éreztem, hogy

bármennyire komoly sportteljesítményt nyújtanak is a játékosok, nem valódi sportesemény ez, hanem a Nemzeti Büszkeség Napjai rendezvénysorozat, sportos körítéssel.

Amiben biztos része volt annak is, hogy csak a magyar meccsekre fogytak el a jegyek, mintha divatszurkolók nemzete lennénk, pedig hát egy lelátónyi valódi pólórajongó simán van, és érthető, hogy ők a mi fiankat akarják látni, nem azt, ahogy a bénán támadó románok átgyötrik magukat szegény grúzokon.

De aztán szerencsére belenéztem az m2-n a debreceni focicsapat északír BL-selejtezőjébe. És elég volt húsz percet látni a vérprofi magyarok szenvedéséből a félamatőr belfastiak ellen, hogy újraértékeljem mindazt, amit az olcsón jött nemzeti dicsőségről és büszkeségről gondolok.

Pláne, ha az egy Magyar Varanggyal is gazdagít.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!