A Duna Aréna főpróbája ennél nem is sikerülhetett volna jobban

Mi, magyarok, vizes nemzet vagyunk. Kajak-kenu, vízilabda, olyan sportágak, amikben hosszú évek óta a világ élvonalába tartozunk. Talán pont ezért dönthetett úgy a magyar kormány, hogy az olimpiai álmok meggyilkolásával eszement pénzköltésbe kezd a vizes vébére, aminek részeként több tízmilliárd forintért felépítik a budapesti Dagályhoz a Duna Arénát, ahol majd annak ellenére is méltón ünnepelhetjük vizes sportos hagyományainkat, hogy egy kiadós esőzés is komoly gondokat okoz az épületnek. A Duna Aréna egyik főpróbája a vízilabda BL-döntő, vagyis a LEN Final Six nevű eseménye, ahol több külföldi csapat mellett két magyar klub is küzdhet azért, hogy kik a legjobbak abból a pár ország közül, ahol a vízilabda ennyire fontos sportágnak számít.

• Közben kiderült, a Szolnok nyerte a BL-t

Nyilván minket is érdekelt, hogy a már átadott Duna Aréna környékén milyen állapotok uralkodnak egy ilyen fontos sporteseménynél, hiszen az épületből lassan a friss festékszag is elillan, de a környék még mindig bőven felújítás, átépítés, lebontás, átalakítás alatt van. Rövid összegzésünk alapján azt kell mondani, hogy lehet, hogy nem tudjuk még mindig, hány milliárd forint közpénzből épült fel az ország legmodernebb vízi sportos létesítménye, de egy ilyen szintű eseményt gond nélkül meg tudnak rendezni.

Egyébként nem indult minden zökkenőmentesen. A Népfürdő és a Dagály utca kereszteződése maga a káosz, és rendesen kitelepített tájékoztatók híján, jó régi szokás szerint attól az egy szerencsétlen embertől kell tudakolóznia mindenkinek, akit az esemény a kereszteződés közepére rakott. Tőle tudtuk meg mi is, hogy a parkoló totál más irányban van, de külföldi legyen a talpán, aki bármilyen kiírás híján megtalálja azt a őrzött parkolót, ahová lerakhatja a kocsiját.

Itt még egészen ismerős környezettel találkoztunk, egy random udvar kapuján bedöcögve pocakos-headsetes férfi közli velünk, hogy 950 forint egész napra a parkolás, aztán elhajt egy saras, tócsás, iszonyatosan lepusztult placcra, amire rosszabb helyeken a balkáni jelzőt szokták használni.

Ennek ellenére a Duna Aréna környéke egyáltalán nem tűnik posztapokaliptikus filmdíszletnek vagy avantgárd műalkotásnak, igazából semmi sem gátolja a közönséget abban, hogy normálisan el- és bejusson a meccsekre. Az már egészen más kérdés, hogy a jegyvásárlásnál a lehető legminimálisabb információ áll rendelkezésre, és bőven kell fel-le mászkálni ahhoz, hogy az ember egyáltalán rájöjjön, hol is kell bemennie. 

Ugyanis az a nagy helyzet, hogy a péntek esti meccsek helyszíni lebonyolításában még a legrosszindulatúbb hozzáállással sem lehetett sehol belekötni, sőt. A beengedés zökkenőmentesen ment, és még nekünk is elintézték pár perc alatt a sajtóakkreditációnkat kvázi az utcáról beesve. Az Arénába érve meg az fogadja az embert, hogy el sem hiszi, hogy ezt tényleg a magyar adófizetők pénzén építették meg. Az egy dolog, hogy két óriási lelátó impozáns, a medence fölött jumbotron mutatja a közvetítést, és a szünetekben a szpíker egy fokkal sem irritálóbb, mint a kollégái a világ bármely hasonló sporteseményén, szimplán az lenyűgöző pár percig, hogy azért a nem a világ legnépszerűbb sportjának számító vízilabda ilyen elképesztően profi, látványos körítést kap.

Pedig engem aztán tényleg totál hidegen hagy a vízilabda, Kemény-generáció ide vagy oda.

Lassan depresszióba estem, hogy az ég világon semmibe sem lehet belekötni, ezért nyilván megnéztem a büfésort, a magyar stadionkultúra Achillesét, ahol még évtizedek után is kínszenvedés az embernek sörhöz jutni. Oké, a sorban állás azért nem másfél perces művelet, de az árak egyáltalán nem voltak elrugaszkodottak (600 forintos hotdog ilyen helyen nem a világ vége), ráadásul külön sort tartottak fenn azoknak, akik kizárólag sört akartak vásárolni, és ez egy kifejezetten üdvözítő szokás, amit illene átvenni minden magyar sportlétesítményben.

Azt egyébként nem igazán figyeltem, hogy a vízben mi történt, mert élőben még pár fokkal unalmasabb nekem a vízilabda, mint tévében. De nem is baj, mert ez tényleg olyan helyszínnek tűnik, ahová simán el lehet vinni a családot, gyerekeket, hogy kultúrember módjára élvezzék, ahogy egy rakás fecskés férfi dobálgatja a labdát.

Még az is belefért, hogy egy csomó Közgép-pólós ember lófrált a helyszínen, hiszen a szolnoki csapatnak Simicska Lajos cége a szponzora – de sehol nem volt egy túlbuzgó fidelitasos vagy agresszív Kubatov-biztonsági, aki a G-nap miatt megromlott viszony miatt nem akar Közgép-feliratot látni, ahol magyar emberek éppen jól érzik magukat.

Tényleg, mintha Magyarország kicsit Európa része lenne. Aztán persze minden ötödik percnél eszébe jut az embernek, hogy milyen ordenáré adópénzek mentek el erre a projektre, és ki tudja, milyen zsebekben végzi a több tízmilliárd forint, amibe ez az egész került, de rövidebb időre egész jó volt belegondolni, hogy van hazai viszonylatban egy olyan hely, ami nem rohad szét, omlik össze az első főpróbán, jeges monszun ide vagy oda.

Szóval az Index nagy odamegyünk és szarrá fikázzuk projektje most csődöt mondott, mert egyszerűen nem volt mit fikázni a lepra parkolón kívül. Még a lelátó legeslegtetejét is úgy csinálták meg, hogy a legolcsóbb jeggyel is remekül rálát az ember a pályára. Még a kivetítő, a zenék, a körítés is olyan volt, aminél sokkal jobbat nagyon nyugaton sem szoktak csinálni egy LEN-döntő miatt.

Az egyetlen hibát a mátrixban azért csak sikerült megtalálni, de ez is inkább a sajtómunkásoknak, nem pedig a szurkolóknak érdekes. Simán besétáltunk a nagyon fontos vendégeknek elkerített VIP-részre, hogy jó pár szalámis szendvics és három Dreher után sem volt senki, aki esetleg szólt volna, hogy hé, te ingyenélő újságíró, húzzál vissza a helyedre. Egyedül a második meccs végén lett gyanús a beengedőknek, hogy a fotósunk mit mászkál össze-vissza, a sajtóbelépőnk nem is jó erre a részre, de én még ezután is vígan fogadtam el a harmadik jéghideg sört Kemény Dénestől pár méterre anélkül, hogy bárkit is érdekel volna, mi a fenét csinálok én itt. Szóval nagyon úgy tűnt, hogy az Duna Aréna rendjének egyetlen megbontója nem a dilettáns szervezés, az erőszakos szurkolók vagy az elbénázott építkezés, hanem én magam, aki sasszemmel kutatta, hol tud végre belekötni Magyarország vizes Mekkájába.

Nem tudtam, mert nem volt miért, és egészen furcsa érzés tapasztalni, hogy egyébként Magyarországon annak kéne az alapnak lenni mindenhol, hogy ilyen olajozottan működjön minden. Nem csak akkor, amikor nemzetközi szinten figyelnek minket, hanem minden nap, amikor az ember a saját pénzéből épített hiperlétesítményben próbálja pár óráig jól érezni magát.