Köszönöm azoknak, akik cserben hagytak

Az 1976-os olimpián hagyományosan nagy volt a tét a vízilabdában, a játékosként háromszoros győztes Gyarmati Dezső győzni indult, hogy kapitányként is a legmagasabbra jusson. Az előző két olimpián az arany elúszott. Önt előbb kihagyta, majd az utolsó pillanatban visszarakta a csapatba. Milyen volt ennek a lélektana?

Már két évvel korábban felnőtt válogatott lettem, aztán jött egy kolozsvári torna, amelyről váratlanul kihagytak. Azt hittem, az lesz a végleges szűkítés, már nem nagyon bíztam a fordulatban. 22 éves voltam, a Balaton felé vettem az irányt, nem ütött meg különösebben, hogy kiszorultam, mert azt azért tudtam, hogy jó vagyok, és csak nálam gyengébbet vihetnek ki Montrealba. A Balatonon előkerítettek, mert a válogatott egy felkészülési meccset vívott az OSC-vel. Felszabadultan játszottam, gólokat lődöztem, pedig akkoriban nem volt ez az erősségem. Fej fölé, a kapus hóna alá is bedobtam a labdát. Abban a csapatban nagyon sok jó támadójátékos volt. Volt három jó védő is: Bodnár, Kásás és Görgényi. Én más stílust hoztam, több szereléssel, tisztábban, ami új színt jelentett. A meccs után Gyarmati azt mondta, hogy csatlakozzak vissza a felkészülésbe, mert mégis helyem lehet. Ódzkodtam. Egyszer már kiraktak, aztán visszavesznek, sok minden megfordult a fejemben.

Az is, hogy csak szórakoznak velem, én pedig azt nem szeretném. Gyarmati egyébként nagyszájú, öntörvényű gyereknek tartott, mint később elmesélte nekem, amikor már öregkorában néhányszor felhívott magához.

Ahogy öregedett, sokszor mondta: Attila, igazad volt sok mindenben, amíg játszottál és szóvá tetted. Ami a szívemen, az a számon. Így születtem, ilyen maradtam a mai napig. Beálltam újra a sorba, a következő szűkítésnél már nem maradtam ki, Gerendás Gyuri és jómagam is készülhettünk, másik két játékos maradt itthon.

Már a torna alatt és utána is dicsérték Gyarmatit ezért a döntésért, mert a védekezés rendben működött, önt pedig az egész olimpiai pólótorna legjobb védőjének választották. A kapitány úgy értékelte: jött, látott és győzött.

Az első, 7-6-os ausztrál meccset leszámítva szinte végig a vízben voltam, Kanadától két gólt kaptunk, a nyugatnémetektől egyet sem az első csoportkörben. Az eredmények is azt mutatták, hogy helyem van a csapatban.

Aztán jött az olaszok elleni mérkőzés, ahol még inkább megdicsérték, mert a legjobb emberüket kipontozta. Legalábbis a korabeli újságok így fogalmaztak. Mit jelentett ez pontosan?

De Magistris volt akkor a centerük. Kapott egy kiállítást rólam, miután leszereltem, ő pedig visszahúzott. Aztán az volt a dolgom, hogy szerezzek neki még egyet. Kiharcoltam egy páros kiállítást, ő már nem jöhetett vissza, én pedig zavartalanul játszhattam tovább, ahogy a csapat is. Apróság volt ez, 6-5-re nyertünk, az olaszok bivalyerős csapattal érkeztek, de így vereséggel kezdték a hatcsapatos fődöntőt. A mindig erős és veszélyes szovjetek be sem jutottak oda, a jugoszlávok döntetlennel kezdtek a románokkal szemben, vagyis mondhatjuk, így utólag, hogy elég fontos győzelem volt. Persze ezt már akkor is tudtuk. Bár az, hogy nyerünk, nekünk, a fiataloknak, Horkainak, Gerendásnak teljesen természetes volt. 73-ban megnyertük az ifi-Eb-t, én nem is értettem, miért idegesebbek az idősebbek, Szívós Pista, Molnár vagy a csapat esze és lelke, Sárosi Laci.

Nekünk olyan magától értetődőnek tűnt, hogy ha ott vagyunk a medencében, akkor nyerünk, mert jobbak vagyunk mindenki másnál.

Nem is tudom, mikor volt az első meccsem a válogatottban, de talán már eltelt négy év is, amikor a 78-as vb-n kikaptunk.

A körmérkőzéses lebonyolítás furcsasága volt, hogy az utolsó meccsen a jugoszlávokkal szemben már nem volt tét. Milyen ezzel a felszabadultsággal a medencébe menni?

A meccs után megkergetett Molnár Bandi, a kapus. Szóltam neki előre egy bejátszásnál, hogy úgy fogok bekkelni, hogy hazateszem a labdát. Centereztek, kibújtam a center mögül, és hazapöccintettem. Mindegy volt, belefért, de ő nem így gondolta, azt hitte, szándékosan szórakozom vele, pedig én csak élveztem a játékot. A románok elleni győzelem már a negyedik fordulóban meghozta az aranyérmet. Az álmok beteljesültek. Csodálatos, fenséges pillanat volt.

43 éves korában még játszott, a Vasas leigazolta a bajnoki döntő előtt. Hét évet töltött Olaszországban előtte. Beválasztották az előző évszázad legjobb magyar csapatába. Mégsem itthon edzősködik, hanem 10 ezer kilométerre Magyarországtól. Hét éve Brazíliában, Bauruban él és alkot. A városról annyit tudunk, hogy a fiatal Pelé kötődött hozzá, három éven át ott futballozott.

Kétszer megpályáztam a női kapitányi posztot, nem engem választottak, én pedig nem akartam tétlenkedni, szerettem volna átadni a tudásomat. A férfiaknál Kemény Dénes pozíciója az aranyérmek után megingathatatlan volt, de azt gondoltam, a nőknek tudok segíteni, hogy jobbak legyenek. Nemcsak Gyarmatitól, Lemhényi Butykó bácsitól is komoly örökséget kaptam, alkalmazom is a mindennapokban, hiszen Brazíliában a poroszos módszerekkel semmire sem mennék.

Mi történt a pályázataival?

A 2008-as olimpián a női csapatot az egyik esélyesnek tartották, de negyedik lett. A 2009. januári kapitányválasztáson egy szavazattal Petrovics Mátyás futott be, 7-6-ra megnyerte a szavazást. Bő egy év múlva már nem ő volt a kapitány.

Akinek a szavazatán múlt a pozíció, odajött hozzám, és azt mondta közvetlenül utána, rám akart szavazni. Nem hittem a fülemnek. Csak az merült fel bennem, hogy akkor miért nem tette meg.

Miért hallgatott a súgókra a szavazás előtt, hogy ne engem támogassanak. A legjobb dolog volt így utólag, köszönöm is neki, hogy nem engem támogatott. Sőt, mindenki másnak is köszönöm, hogy ellenem szavazott, mert így esélyesem sem lenne a jelenlegi életemre.

Mi történt a második szavazásnál?

Semmi, már előre kiosztották a pozíciót. Nem akartak hallani a pályázatomról, nem vették napirendre. Az elnökség így akkor már csak arról szavazott szintén 7-6 arányban, hogy nem kell egymás mellé tenni a pályázatokat, hanem legyen Merész Andrásé a poszt.

Nem tudtam elfogadni a hozzáállást, hogy én mit akarok még, miközben már mindent megkaptam a pólótól évtizedek alatt. Mit akarok még? A kérdés is érthetetlen. Miért nem azt nézik, mi mindent tudnék még adni?

Amitől jobb lenne a sportágnak, mindenkinek. Brazíliában kezdetben megmutattam a gyakorlatokat, bementem a vízbe. Alázat nélkül nem működik semmi. Meggyőződésem, a legjobb döntés én lettem volna 2009-ben vagy 2010-ben a női kapitányi posztra. Felháborított, hogy nem kellettem, így elmentem.

Merésszel semmi bajom nincs, de a kabinosnak nagyobb esélye lett volna, hogy kapitány legyen, mint nekem. Ez azért túlmegy egy határon. Tudom, hogy jól csináltam volna. A csapattársaim sem támogattak, azt különösen nehezen viseltem, hogy Faragó például azt mondta, ki kellett mennie az ülésről, hogy meghosszabbítsa a parkolócéduláját. Ha ennyire nem akart engem ez a közeg, aminek én addig sokat adtam, akkor úgy gondoltam, hogy nincs nekem itt keresnivalóm. Akik cserben hagytak, azokkal nem is tartom a kapcsolatot, noha korábban egy csapatban játszottunk. Ha hűbéres viszonyok vannak, ha előre le vannak osztva a pozíciók, akkor jobb lesz nekem máshol.

A másik féltekére. Honnan jött a Projecto Futuro ajánlata?

Edzőt kerestek, és valahogy eljutottak hozzám. Meghívtak két hétre, nézzek szét. Majd jöjjek haza, és utána lett volna még egy hónap az akklimatizálódásra, és majd elég akkor válaszolnom. Azt mondtam, nem kell két repülőjegy. Megyek, és ott fogok maradni. Claudio Zoponéról addig nagyon keveset hallottam. Egy kicsit beszélt olaszul, de van az úgy, hogy két ember azonnal megérti egymást félszavakból. Mi nagyon gyorsan ugyanarra a hullámhosszra kerültünk. Fantasztikus, hogy van még ilyen mecénás a sportban. Mert nem hiszem, hogy a világon van még egy ilyen intézmény. Mindent ő fizet a gyerekeknek. Akik között vannak nagyon szegények is.

Volt, hogy én vettem tornacipőt nekik. Ezek a gyerekek alig tudtak úszni, amikor hozzájuk kerültem.

28-1-es vereséget szenvedtünk az első meccsen. Aztán elkezdtünk edzeni, fejlődni, a vereségek szorosabbakká váltak, majd jöttek a győzelmek, jöttek a bajnoki címek. A 98-as korosztály bajnokságát a 2000-es gyerekekkel nyertem meg. A saját fiaim is beilleszkedtek. A feleségemnek volt talán a legnehezebb.

Hol élnek most? Milyen a közbiztonság a városban?

A biztonság rendben van. Az uszodától öt percre lakunk, robogóval járok. Ajándékba kaptam. Emellett egy olyan tágas villát kaptunk Claudiótól, ami a legszebb álmainkban szerepelt. Mint egy klasszikus szappanoperában. A kert tele pálmafákkal, állandóan süt a nap, a fizetésemet napra pontosan kapom, és európai szintű a bérem.

Meddig szól a szerződése?

Nincs szerződésem. Látom, hihetetlennek hangzik, de nincs. Nincs szükség rá. Ha el akarom vinni a családomat kirándulni, Claudio megszervezi. Mindenben segít.

Ez az ember nemcsak a pénzét, hanem a szívét, a lelkét is beleteszi ebbe a projektbe. Megbízom benne, ő pedig úgy tűnik, elégedett a munkámmal.

A riói olimpia előtt itt edzőtáborozott a magyar férfi és a női válogatott is, ők látták, milyenek a körülmények. A férfi csapatnak mindent fizetett a mecénás, a nőknek is akarta, de azt nem hagytam, ha már ilyen csúnyán elbántak velem. Most egyébként úgy gondolom, Bíró Attilánál jó kezekben van a csapat.

Mikor lenne elégedett, ha a tokiói olimpián hány baurui játékos lenne?

Ami a mi idilli helyzetünkről, életünkről elmondható, az nem mondható el a szövetség helyzetéről. A káosz nem feltétlenül adja vissza, ami ott történik.

Olykor azt sem tudni, ki van szabadlábon a korábbi vezetők közül. De akiket letartóztattak, azok legalább nem okoskodnak, nem akarják megváltani a világot.

Keveset játszanak együtt a játékosok, meccsek nélkül pedig nem lehet fejlődni, így a részvételük korántsem biztos. Az olimpia a honosított játékosoknak többnyire már csak nyűg. A brazil póló csak nyögi, hogy a hazai olimpiára elég sokat áldozott. A szövetségi kapitány, Ratko Rudić már rég nincs ott – igaz, ő sem lett katalizátor, csak a pénzt vitte. Van egy tehetséges kapusom egyébként, akit nagyon dicsértek a korosztályos világbajnokságon, de ki tudja, lesz-e lehetősége a kifutásra. A magam tudása és szorgalma szerint dolgozom velük, igyekszem kihozni belőlük a maximumot.

Túlzás az, hogy  ön  egyfajta misszionárius is Bauruban?

Egy kicsit túlzás, igen. Még akkor is, ha megesett, hogy a csapat fele a házamban lakott, amikor készültünk egy válogatott tornára. Az ugyanakkor tény: Claudio azt várja el, hogy az iskolájában egy edzést se hagyjanak ki a gyerekek. És jönnek is mindig. Tőlünk pedig megfelelő edzéseket kapnak, és látom a boldogságukat. Nem szívesen dolgoznak, de játékosan megteszik. Biztos nem úsznának 10 kilométert, ha előre felírom, ez lesz az adag. Egy kicsit talán a kedvemért is dolgoznak.

A múltkor az összes gyerek, mind a kétszáz, az összes edző, a teljes személyzet olyan pólót húzott fel, amelyiken az arcképem és a nevem volt.

Hátborzongató érzés.

(Borítókép: Varga Jennifer / Index)