Egy hiányzó történet az '56-os olimpiai győzelemből

Először Los Angelesben találkoztunk, az opera melletti elegáns étteremben. Domjánból is sugárzott az elegancia, csak bő hatvan évvel ezelőtti képeket láttam róla, de egy pillanat alatt felismertem, nem kellett kísérő, hogy az asztalához vezessen.

85 évesen egy pillanat alatt felállt, üdvözölt, és tele volt kérdésekkel. Rég volt ugyanis Magyarországon: sportról, politikáról, gazdaságról, újságokról, életről, vagyis mindenről érdeklődött. Az egykori társakról különösen részletesen. Udvariasan, kimérten, humorosan beszélt, a halat például nem ajánlotta az étlapról, mert elképzelni nem tudja, milyen az íze.

„Az öregség jele, hogy a fejem már sokszor nehezebb, mint a lábam.

Kihullanak a magyar szavak a fejemből. Nem felvágni akarok, hogy néhány szó angolul ugrik be, az itt töltött évek a hibásak.

A feleségem meghalt, már vele sem tudok magyarul beszélni, de most legalább ebben az interjúban gyakorolni fogok. Hiszen az élet, a sport, a munka, az üzlet a gyakorlásról szól.”

A Fővám tér közelében 1934. február 2-án született Domjánt 11 évesen vitte le az édesapja a Császár Uszodába, szobrászművész édesapja ugyanis ismerte Keserü Alajos olimpiai bajnokot (a 32-es pólócsapat tagja). Tudott már úszni, de nem jól, és valamiért azt gondolták, hogy a vízilabda lesz az ő sportja. Az apai megérzés helyesnek bizonyult, élvezett abban a közegben mozogni.

A Ferencvárosban kezdte a pályafutását, aminek akkor éppen Kinizsi volt a neve. Már az 1954-es Népsportban gyakran kiemelték gólerős játékát, 18 évesen már alapembere lett csapatának.

Mindaddig sok gimnáziumot megjárt, az egyikből például azért rúgták ki, mert a szenvedélyes horgász édesapja – otthon sem ettek halat – fogott egy törpeharcsát, ő bevitte az iskolába, a biológia-tanárnő a csodás akváriumába helyezte, amire az felfalta az összes díszhalat. Rögtön mondták neki, másnap már ne menjen oda.

1954-ben a főiskolai világbajnokságon a győztes csapat tagja, a szovjetek elleni 5:2-es győzelemből két találattal vette ki a részét.

Az 1955-ös Világ Ifjúsági Találkozón (VIT) mutatkozott be a válogatottban, augusztusban, Varsóban. Az első meccsen, a szovjetek elleni 5:3-as győzelemkor nem állították be, az NDK ellen (9:0) már ott volt a vízben.

• Jeney – Domján, Gyarmati – Bolvári – Kanizsa, Kiss, Kárpáti

Gyarmati Dezső és Kárpáti György már akkor olimpiai bajnok volt, később még nyertek kettőt (1956, 1964), a nemzet sportolói lettek. Jeney László és Bolvári Antal kétszeres győztes (1952 és 1956), utóbbi idén januárban halt meg. Kanizsa Tivadar az új hullám tagja, ő '56 után 1964-ben állt még a dobogó tetején.

A házigazda lengyeleket 14:0-ra verte a magyar csapat, akkor már gólt is szerzett. „Az eredményekre már nem emlékszem, de nem csodálom, hogy ekkora lett a különbség. Nem volt erős az NDK, a lengyelek meg pláne nem, a mi csapatunk pedig roppant erős volt akkoriban is” – emlékszik vissza.

Domján összesen négyszer volt válogatott, pedig a jövő egyik legnagyobb tehetségének tartották, volt olyan megállapítás, hogy majd nélküle, Zádor Ervin és Mayer Mihály nélkül elképzelhetetlen lesz a magyar csapat következő évtizede. 1956-ban úgy látszott, hogy hiába a gólkirályi címe, nem lesz ott a csapatban.

„A válogatott társak október végén már útra keltek, mi később, novemberben indultunk utánuk Szívós Istvánnal. Szó volt arról, hogy a világcsúcstartó futó, Iharos Sándor is velünk jön, de végül nem jött. A Hold utcából indult a busz, egy rokonom is segített abban, hogy a csapat után menjek, de későbbi feleségem, Szőke Kati is kijelentette, ha én nem utazom, akkor ő sem. Kati 4 évvel korábban már kétszeres olimpiai bajnok volt, odafigyeltek a szavára. Emellett a társak is úgy gondolhatták, hogy a segítségükre lehetek.

Annyira nem lehettem rossz játékos, hogy miattam veszítsenek. Jól úsztam, akkoriban még nem volt ez a tülekedés a kapu előtt. November ötödikén találkoztunk a többiekkel Prágában, néhány nap múlva pedig elindultunk Ausztráliába,

jó sokszor átszálltunk, Saigon, Bangkok is a megállók között volt, és Darwin is, ami már Ausztrália. Bitang egy hely volt. Árnyék sehol, csak a kegyetlen poros meleg, a mérges kígyók és más állatok miatt cölöpökre építkeztek. Akkor még csak egyszerű megfigyelő voltam, egyszerű pesti joghallgató, és álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer az épületek jelentik majd a megélhetésemet.”

Reménykedett benne, ha már a csapat után mehetett, játszani is fog, határozottan cáfolta, hogy nem edzett volna rendesen. Neki is ugyanott jártak a gondolatai, ő is végigcsinálta a vízben a gyakorlatokat, a felkészülés befejező részét, bajnok szeretett volna lenni, ahogy mindenki más is.

A kapitány, Rajki Béla rokonszenvét viszont nem sikerült elnyernie, de ezért nem okolja a szakembert. Rajki testvére, László (becenevén Csipi) volt a Fradiban az edzője, de a két ember teljesen más világ. Amíg az egyikkel remekül kijött, a másikkal sehogy sem.

Az '52-ben győztes Martin Miklós és ő végül nem jutottak szóhoz az egész olimpia alatt, így nem mondhatja el magáról, hogy olimpiai bajnok. Az áprilisban meghalt, már 1952-ben győztes Martinnal a tribün alatt ültek a kispadon.

„Nekem nem fájt ez, és ennyi év után nincs jelentősége. Bár akkor sem volt. Az én csodás feleségem már kétszeres olimpiai bajnok volt úszásban, neki az édesapja, Homonnai Márton szintén kétszeres győztes, vízilabdában. Egy családba talán ennyi bajnok elég is. Nem szenvedtem lelkileg, Rajki hozott egy döntést, el kellett fogadnom. A csapat legnagyobb szurkolója voltam,

emlékszem az érzelemmel, olykor utálattal teli szovjetek elleni meccsre. Volt, aki a kézfogás után elfordult és köpött egyet, mert azt már tudtuk, hogy a forradalmat leverték. Életem nagy élménye volt, még ha nem is játszottam.

Long story short, soha nem törtem azon a fejem, mi lett volna, ha vízbe kerülök, és milyen jó lenne, ha nekem is lenne egy aranyérmem.”

Úgy gondolja, Amerikában már semmit nem jelentett volna, ha tudják róla, hogy olimpiai bajnok, Szőke is egy banknál kezdett el dolgozni, nem jelentett a sikeres sportmúlt abban a közegben semmit.

Zádor megütésére jól emlékszik, a közönség felhördülésére is, hogy páran gyilkost kiáltanak, de ez akkor is csak egyszerű baleset volt. „200 öltés van a fejemen, a pólóban benne van az ilyesmi.”

A szovjetek után még a jugoszlávokat is meg kellett verni az elsőséghez, a szovjetek elleni meccs nem ért volna sokat, ha az újabb siker elmarad. Hevesi István naplójából megtudhattuk, mindenkinek ott volt a zabszem a nadrágjában. Ha már eddig eljutottak, nem csúszhat ki a végső győzelem a kezükből. 2:1-re meg is verték a jugókat.

Az amerikai sportmagazin, a Sport Illustrated által szervezett út (Freedom Tour) nagy élményt jelentett nekik,

Nem volt bizonytalanság bennük, de az amerikai álom sem villant fel előttük – könyvekből már előzőleg olvasott róla –, csak élni szerettek volna, és majd lesz, ami lesz.

Mivel Szőke még Magyarországon hozzáment gyerekkori szerelméhez, Markovits Kálmánhoz, ugyan már elhidegültek egymástól az olimpia előtt, ezért valójában ők már együtt éltek a játékok alatt. Összeházasodni csak 1961-ben tudtak Las Vegasban. Ő protestáns volt, Kati katolikus, egy zsidó volt a tanú és egy baptista. A mai napig jó kedve lesz, ha visszagondol erre.

„Azt nehéz lenne angol tudásnak nevezni, amivel én akkor rendelkeztem. Makogtunk. Mindent a nulláról kellett kezdeni, kezdetben egy lakást is alig tudtunk kibérelni. Kati felhívta az apját, de ő nem volt segítőkész, csak magunkra számíthattunk. A szüleim elmentek Budapestről, egy ausztriai menekülttáborban várakoztak '57 elején. Levelet írtam Nixon alelnöknek, aki segített abban, hogy újra láthassam a családot Amerikában. Apámat, anyámat, a testvéreket. Április végére, mire a kinti túra véget ért, ők is Kaliforniában voltak. Minden munkát elvállaltam.

Egy mérnöki irodába kerültem, nem volt könnyű megérteni, mit kérnek tőlem, sokszor csak a nyakamat nyújtva másoltam a mellettem ülő terveiről. Próbáltam edzősködni, az 1960-as olimpiára kijuttatni a csapatot, de abban a csapatban elsősorban úszók voltak, akik elmentek egy indításnál a labda mellett. Abba is hagytam.

A nevét tudatosan íratta át Domyanra, mert azt nem szerette, ha a j-t dzs-nek ejtették, az ipszilonnal pedig megőrizhető volt az eredeti hangzás.

Az étterem bezárt, Domján megígérte, hogy itthon folytatjuk, mert június végén a luxuslakások építésével foglalkozó Bryan Budapestre jön nászútra, ő lesz a fia idegenvezetője, és megmutatja neki, hol nőtt fel. Domján édesapjának egyik alkotása a MacArthur parkban van Los Angelesben, de itthon is őrzi még néhány szobor a keze munkáját.

A budapesti rész

„Amióta itt vagyunk, csak eszünk. Van íze az ételnek, a levesnek, a gyümölcsnek. A fiam felesége, a menyem, ugye így mondom helyesen, nem használtam ezt a szót vagy 40 éve. Szóval, a georgiai menyem el van ragadtatva. Tetszett neki a vár, a Halászbástya, a Gundel. Voltunk a Margitszigeten, megmutattam neki, hol töltöttem a gyerekkorom, hol játszottam sok ezer néző előtt. Szeretem ezt a várost. Akkor jövök rá mindig, milyen nagyszerű helyen vagyok, amikor elmegyek. Előjönnek a régi emlékek, és érdekes módon az, amikor az ostrom volt. Vagy amikor a Corvinnál '56-ban nagyon sok hullát láttam. 25 éve szerettem volna, ha a Csaszit a cégem újíthatta volna fel. A bürokrácia kifogott rajtunk, pedig önzetlenül tudtam volna segíteni, és akartam is. Vissza akartam adni, mert én nagyon sokat kaptam a sportágtól, az országtól, lemondtam volna a bevételről is. Ha nincs a sport, meggyőződésem, nem lettem volna sikeres az üzletben sem.”

A véletlen alakította úgy, hogy építési vállalkozó lett. A feleségét akarta meglepni egy új bundával, amikor már jobban ment neki az USA-ban. Miközben nézelődtek és próbálta a kabátokat, egy beszélgetésre lett figyelmes, új telkek megvásárlásáról beszélt ugyanis a szőrmeboltos, de nem tudott az építéshez kezdeni.

Felajánlotta neki a segítségét. A tervezőirodából odament dolgozni, vitte a betont, rakta a téglákat. Az asztali munka után hajnali kettőig terepen volt 8 hónapon át. Megtanulta, hogyan kell felépíteni egy apartmant. Amikor végzett, a szőrmés nagyon örült, majd mondta neki, hogy mivel neki licence, nem fizeti ki, nincs felezés, takarodjon.

„Tanulópénz. Ritka pontosan kifejezi a magyar, hogy mi történt.

Ott álltam földbe gyökerező lábakkal, egy cent nem jutott nekem belőle. Fájdalmas átverés volt, és le kellett nyelnem. Arra viszont jó volt az egész, hogy megtapasztaltam, mit kell csinálni. Hogyan lehet a rajztól, az alapoktól eljutni a tetőig, mire van szükség egy háznál, hogy kell szervezni a munkát.

Utána már minden egyszerűbb volt, és később a cégeknél le tudtam rövidíteni a folyamatokat, mert belülről is látta, hogyan épül valami.”

Volt, hogy újsághirdetésre jelentkezett, és amikor ki kellett menni az építkezésekre, akkor sem jött zavarba. Amikor rájöttek, mennyit használ a cégnek a jelenléte, a szakértelme, részesedést ajánlottak neki.

1973-ra lett annyi tőkéje, hogy megalapítsa az Atlantic Pacific névre elkeresztelt cégét. Azzal tudta a riválisokat megelőzni, ha gyorsabban lett kész, mint mások. Hat hétre is elvállalt egy 20-22 emeletes magas ház építését. Hüledezve néztek rá, nem hitték, hogy olyan gyorsan jól lehessen építeni. Domján viszont ráébredt arra, hogy előregyártott elemekkel sokkal gyorsabban lehet haladni. A vállalat hihetetlenül sikeres lett, rengeteget épített mindkét parton, ahogy a cég neve utal erre. Előfordult, hogy az édesapja is segített egy építkezésben. Amikor a cég a csúcson volt, több millió dolláros forgalma lett, hetente többször repült New Yorkba és vissza.

500 alkalmazottja volt a legjobb időkben, nem számolta össze, mennyi lakóparkot épített, ha tippelnie kellene, 20 ezret mondana. Amiatt egyáltalán nem bánkódik, hogy Szaúd-Arábiában végül nem épített, pedig megtetszett a sejknek az egyik épület.

1976-ban már nézőként ment ki a montreali olimpiára, Szőke is örömmel vele tartott, és ott találkozott Gyarmatival, valamint Kárpátival. (Ő most is meglátogatta.) 1984-ben is ott voltak a Los Angeles-i játékokon, de az már egyiküknek sem tetszett. Ők még más úszást, más vízilabdát szerettek.

„Az operát rendszeresen támogattuk, alapító tagok voltunk, mert én itthon hatéves korom óta odajártam. Wagner, ha meg is kínzott, Verdit vagy a János vitézt nagyon szerettem. Kati is imádta az operát. Kati mindenkit elbűvölt Amerikában. Úgy ragyogott, ahogy az ékszerei.

Amikor bekerült a hírességek csarnokába, Johnny Weissmüllertől, a Tarzan filmek szereplőjétől kapta a méltató szavakat és az elismerést. Egyetlen ősz hajszála sem volt 80 éves korában sem.

Sajnos hat hét alatt elveszítettem, nagyon lefogyott. Furcsa az öregség. Pillanatok maradnak meg a múltból. Gyurika viccei. Hogy bot van a kezében, azt úgyis elfelejtem. A véres meccs is egy pillanat. A főiskolás aranyérem is. Az '56-os karácsonyi érkezés is. Honvágyam nem szokott lenni. De nagyon jó itthon lenni. Amikor hajtottam az üzletet, sokkal kevesebb időm volt erre. Úgy látszik, az én koromban is vannak még nagy pillanatok.”