Judit
2 °C
7 °C

Csapás a múltból

2013.04.04. 13:33

A dél-koreai források hétfőn azt jelentették, hogy komoly mozgolódást észleltek az észak-koreai rakétabázisok környékén, ott, ahol a nagy- és középhatótávolságú rakétákat tartják. Az amerikai védelmi miniszter, Chuck Hagel közölte, hogy Washingtont nem félemlíti meg a Phenjan jelentette fenyegetés, és készen állnak minden eshetőségre. Az USA riadókészültséget rendelt el, és készenlétbe helyezték a Dél-Koreában állomásozó, 26 ezer fős amerikai hadtestet, és a B-2-es lopakodó bombázók is bevetésre készen állnak.

A konfliktus forrását részben ezek a repülőgépek jelentették. Az amerikaiak gyakorlatot tartottak a két lopakodóval, amire Észak-Korea készültségbe helyezte a rakétavédelmi rendszert, és provokációnak minősítették a gyakorlatot. A phenjani álláspont szerint ez nem egyszerű gyakorlat volt, hanem ultimátum, és az USA nukleáris háborút akar provokálni. Hagel elutasította a feltételezést, és kijelentette: megvédik a fenyegetett országokat az észak-koreai agressziótól.

Elegen vannak és elegük van

Az amerikai kormány már egy 2003-as jelentésében is megemlítette, hogy az észak-koreai hadsereg 1,2 milliós létszáma jelentős haderőt képvisel. Nekik van a világon a legtöbb tengeralattjárójuk, a legnagyobb létszámú, 60-120 ezer fős különleges egységük (Special Operating Force), és mint azt Leon LaPorte tábornok, a dél-koreai amerikai erők parancsnoka elmondta, az észak-koreai tüzérségi állomány a legnagyobb a világon.

A tíz évvel ezelőtti jelentésben LaPorte azt írta, hogy a legnagyobb fenyegetést a gyalogság képviseli, nem a haditengerészet vagy a légierő. A hadsereg létszáma önmagában komoly veszélyt jelent, még akkor is, ha a felszerelésük nem a legmodernebb, ilyen létszám mellett ugyanis a mennyiség egyértelműen pótolja a minőséget. A hadsereg gépesítése ugyanakkor gyerekcipőben jár: Észak-Korea többnyire elavult, csupán kis mértékben korszerűsített, kínai és szovjet gyártmányú eszközöket és járműveket használ.

Ezt mégsem érdemes alábecsülni. Az észak-koreai doktrína egyik fontos eleme, hogy nem vonatkoznak rá a nemzetközi szervezetek tiltásai és korlátozásai, így vegyi, biológiai és nukleáris fegyvereket is használhatnak, amit körülbelül nyolcszáz, változó hatótávolságú rakétával juttathatnak célba. Mindez azt jelenti, hogy Észak-Korea nemcsak a Koreai-félszigetet, hanem az egész térséget fenyegetheti, beleértve Dél-Koreát, Japánt és az Egyesült Államok bázisait is.

A szép fényes katonának

Az esélylatolgatást némileg megnehezíti, hogy Észak-Korea kínosan kerüli a transzparenciát, így nem tudhatjuk, pontosan milyen fegyvereket használnak. A diktatúrákban ugyan előszeretettel rendeznek erőfitogtatásnak is alkalmas katonai parádékat, de nem véletlen, hogy létezik a hadititok fogalma: vannak olyan katonai fejlesztések, amiket még akkor sem mutogatnak, ha a pusztító erejük figyelemre méltó.

Ez a kettősség Észak-Koreánál is megfigyelhető: bár óriási díszszemléket tartanak, az országba érkező turistákat figyelmeztetik arra, hogy még egy katonáról sem készíthetnek fotókat. A katonai kémkedést a phenjani rezsim igyekszik csírájában elfojtani, de Észak-Korea az éves bevételének legnagyobb részét hadi kiadásokra fordítja – érthető tehát a díszszemléken látható exhibicionizmus. A látszat és a valóság között jelentős különbség is lehet, de senki sem tudja pontosan, hogy mekkora.

Az mindenesetre világos, hogy az ország katonai potenciálja elképesztő. Az 1,2 millió fős hadsereggel szemben a dél-koreai hadsereg létszáma csak 640 ezer fős. Sin Inkjun, a Korea Defence Network szöuli szövetségének képviselője szerint ez nem jelent problémát: az észak-koreaihoz hasonló méretű hadsereg fenntartása egy idő után pénzügyi versengéssé válik, és ahogy az Egyesült Államok is a csődbe juttatta a Szovjetuniót a fegyverkezési versennyel, úgy Észak-Korea sem húzhatja sokáig. Az északiak ezért inkább ballisztikus rakétákra költenek, mert az a szűkös erőforrásokból is finanszírozható lehet. A középhatótávolságú rakéták ugyanakkor veszélyesebbek lehetnek a hadseregnél, ugyanis Sin Inkjun szerint ezek Japánban és Dél-Koreában bármit eltalálhatnak.

Az észak-koreai különleges erők, a Special Operation Forces tagjai jobban képzettek a hadsereg többi katonájánál. A felderítők végzik a hírszerzési feladatokat, de bérgyilkosságokat és stratégiai célpontok elleni támadásokat is rájuk bíznak. A könnyű gyalogos zászlóalj a gyors beszivárgásban, illetve a gyárak, erőművek és más, fontos célpontok elleni támadások specialistái. Az ejtőernyősök helikopterekről és kis gépekről támadhatnak, míg a haditengerészet a tengerpart védelmét és hírszerzési feladatokat lát el.

A különleges erők szakértelme és felszerelése jobb, mint a hadsereg többi tagjáé: egyes szakértők szerint az utóbbiak rosszul tápláltak, sokan kényszermunkát végeznek közülük, és a kiképzésük színvonala is sokkal alacsonyabb. Bár Észak-Koreában a katonaság jobb ellátást kap, mint a lakosság, még így is sokan dezertálnak – igaz, a 60 év alatt feljegyzett, 25 ezernél kevesebb szökési kísérlet az 1,2 milliós létszámhoz viszonyítva elenyésző. Különösen akkor, ha számításba vesszük, hogy ez a szám csak a sorállományú katonákra vonatkozik; a tartalékos és félkatonai szervezetekkel együtt a koreai hadsereg a legnagyobb katonai szervezet a világon.

Még nem repültem senkivel

Az észak-koreai légvédelem esetében is a nagy számok adnak okot az elképedésre, nem a felhasznált eszközök. A KN–06 föld-levegő rakéták kilövőállomásából körülbelül 8 van, az 1967 óta gyártott, szovjet eredetű SA–5-ök számát 24-40-re becsülik. SA–1-ből, SA–2-ből és SA–3-ból körülbelül 440 áll rendszerben, az SA–4-ek, SA–6-ok és SA–17-ek száma ismeretlen. Az igazán döbbenetes a MANPADS-ek, a vállról indítható légvédelmi rakéták száma: ezekből legalább 15 ezer van, és a 14 féle légvédelmi ágyúból is körülbelül 11 ezret használnak.

Vadászgépekből körülbelül 820-at tartanak rendszerben, de a hatékonyságukat jelentősen csökkenti, hogy üzemanyag hiányában nem jut elég idő a pilóták kiképzésére. Ez négy-öt évig tart, ami alatt a pilótáknak 70 órát kell a levegőben tölteniük a Jak–18 és a CJ–6 repülőgépeken. A hadnagyok a 22 hónapos kiképzés alatt 100 órát repülhetnek MiG–15-ös és MiG–17-es gépeken – legalábbis elméletben, mert a valós repülési idő sokszor alig haladja meg a tíz órát.

A repülőgépek többnyire elavult konstrukciók, de akadnak köztük még ma is versenyképes típusok, és megeshet, hogy eddig ismeretlen, a véltnél fejlettebb gépek is találhatók a járműparkban. A MiG–17F-ek és a Shenyang F–5-ök nem adnak okot az aggodalomra: ezek szubszonikus, a hangsebességnél lassúbb gépek, három fedélzeti gépágyúval. Bár AA–2 Atoll rakétákkal is felszerelték őket, már ez is elavultnak számít, főleg, hogy az alacsony sebesség és a radar vélt hiánya miatt nem lehet elég hatékony - sokan úgy vélik, ezek a gépek hatótávolsága a látótávolságnál véget ér. A Shenyang F–6B kínai fejlesztés, tulajdonképpen a MiG–19 klónja, ahogy a Csengdu F–7B is a MiG–21-es kínai kópiája; ez utóbbi a fejlettebb gép, PL-7-es, levegő-levegő rakétákkal is felszerelték.

Észak-Koreában a MiG–21-ből van a legtöbb. A légierő által használt, az alapmodellnél fejlettebb gépeken számos módosítást végeztek, például IFF-azonosítót és a veszélyes radarjelek figyelésére alkalmas berendezést is szereltek. Ugyancsak modern elektronikával szerelték fel a harmadik generációs MiG–23ML-t – ezek a modern vadászgépekkel is felvehetik a versenyt, ha tapasztalt pilóták vezetik őket. A légierő legmodernebb gépei a MiG–29B/UB-k, amikből körülbelül 30 áll rendszerben; ezeknek a phenjani légtér védelme az elsődleges feladatuk.

A légierőnél 110 ezer katona teljesít szolgálatot, ebből hétezren a különleges egységek tagjai. A légvédelmi rendszer az ország egész területét lefedi, és nemcsak vadászgépeket használnak, hanem légvédelmi lokátorrendszereket, légvédelmi rakétákat, lövegeket és léggömböket is rendszerben tartanak.

Földön-vízen

A haditengerészetnél 60 ezren teljesítenek szolgálatot; ők partvédelmi feladatokat látnak el, két, a keleti és nyugati parton működő flottába szerveződve. A teljes járműpark 92 tengeralattjáróból, három fregattból, hat korvettből, 43 rakétás naszádból, 158 járőrhajóból, 103 gyorsjáratú torpedónaszádból, 334 járőrhajóból, tíz partraszállító hajóból, két partvédelmi rakétás ezredből, 130 légpárnás hajóból, 23 aknatelepítő hajóból, egy raktárhajóból és négy tengerkutató hajóból áll.

A tengeralattjárók közül hatvan Romeo, illetve Sango típusú; ezek a tengeri útvonalakat is blokkolhatják, valamint megtámadhatják a felszíni hajókat, tengeri aknákat telepíthetnek, és a különleges erőket is partra tehetik. A Yugo osztályú tengeralattjárókat kimondottan ez utóbbi feladat ellátására tervezték. Ezzel a flottával az észak-koreai hadsereg elláthatja a part mentén a védelmi feladatokat, kereskedelmi hajókat, korszerűtlen hadihajókat és partvidéki célpontokat támadhatnak. A járműpark fejletlenségét bizonyítja, hogy éjszaka, vagy rossz időjárási körülmények esetén a hajók és tengeralattjárók hatékonysága erősen csökken, és a korszerűtlen elektronika a rádióelektronikai felderítést, a tengeralattjárók elleni harcot és a hajófedélzeti légvédelem hatékonyságát is lerontja.

A hadsereg szárazföldi járműparkja szintén tekintélyes méretű, főleg, ha a dél-koreaival vetjük össze: míg Észak-Koreának 4200 tankja van, déli szomszédaiknak csak 2400. A képet némileg árnyalja, hogy ezek jól karbantartott, modern járművek, míg az északiak legmodernebb tankja 1992-es fejlesztés, ráadásul a szovjet T-62 alapjaira építkezik, aminek a gyártását 1975-ben állították le a Szovjetunióban. Az észak-koreai járműparkban még olyan gépeket is használnak – például a PT–76-os tankot –, amit nem sokkal a második világháború után terveztek.

Vörös atom

A legkomolyabb fenyegetést azonban az atombombák, illetve az interkontinentális ballisztikus rakéták (ICBM) jelenthetik; az észak-koreai rezsim fenyegetőzése sem a déliek ellen irányított katonai offenzívára, hanem az Egyesült Államok ellen indított rakétatámadásra vonatkozott.

Az észak-koreai tervet némileg alááshatja, hogy az atomkísérletekhez valószínűleg plutóniumot használnak, a szakértők legalábbis erre következtetnek a robbanáskor felszabadult energia alapján. A harmadik, február 12-én tartott atomkísérletnél körülbelül 6-7 kilotonna robbanóerő szabadult föl, ami bizonyos szempontból fejlődésnek mondható: 2006-ban, az első kísérletnél ugyanez az érték még csak egy kilotonna volt, 2009-ben pedig ennek a duplája. Valószínű, hogy a nukleáris robbantáshoz akkor is plutóniumot használtak a dúsított urán helyett.

Hans Kristensen, a Nuclear Information Project vezetője szerint észrevehető az észak-koreai nukleáris technológia finomodása, mégsem lehet megmondani, hogy Phenjan egy új technológián dolgozik, vagy csak plutóniumot használnak a robbantáshoz. Az mindenesetre tény, hogy a Manhattan-terv során az első kísérleti robbantásoknál 15-20 kilotonnányi energia szabadult fel, és az indiai és pakisztáni atomprogram is 10-12 kilotonnás robbantásokat eredményezett.

A CRS szerint Észak-Koreának 30-50 kilogramm plutóniuma lehet; ez a mennyiség körülbelül 4-7 nukleáris fegyverhez elég. Ez a becslés ugyanakkor nem számol azzal, hogy Észak-Koreának van urándúsítással foglalkozó létesítménye, amit akár az atombomba-gyártáshoz is felhasználhatnak. A nagy hatótávolságú rakéták, mint a műholdfellövéshez használt Taepodong–2, elméletileg egy atomtöltet célba juttatására is alkalmasak lehetnek.

Tudjuk, hogy lőttök

Az USA-nak lehetősége van védekezni az észak-koreai csapás ellen. Viktor Yesin, az orosz rakétavédelmi erők korábbi parancsnoka szerint egy interkontinentális rakéta, például egy orosz Topol-M leszedéséhez 5-7 GBI-re, vagyis földi elfogórakétára lenne szükség. A GBI-kből jelenleg 26 áll rendszerben Alaszkában, és további négy Kaliforniában, és a fejlesztésük folyamatosan zajlik; Hagel márciusban jelentette be, hogy a közép-európai rakétapajzs kiépítése helyett Alaszkában telepítenének új elfogórakéta-állomásokat.

A térség védelmét segíti elő a tengeri radarok elhelyezése is. Japán partjainál már elhelyezték a radarrendszert, ami az észak-koreai rakétákat is figyelheti. Az SBX (Sea-Based X-Band Radar) egy mobil radarállomás, ami egy olajfúró toronyra helyeztek el. A rendszer észlelheti a ballisztikus rakétákat, amikről adatokat továbbíthat az elfogórakéta-állomásokra.

Rakéta helyett floppy

Siegfried Hecker, a Stanford Egyetem professzora szerint Észak-Koreának évekig nem lesz akkora katonai potenciálja, hogy megtámadhassa az Egyesült Államokat. Bár Phenjan azt állítja, hogy kifejlesztettek egy miniatűr nukleáris fegyvert, Sin in Kjun szerint az Unha–3 hordozórakéta nem biztos, hogy célba juttathat egy atomtöltetet. Az ICBM-ekre szerelt robbanófejeket miniatürizálni kell, és nem voltak olyan tesztek, amik azt bizonyítanák, hogy a rakéták vissza tudnak térni a légkörből a fellövés után.

Amerika tehát nincs közvetlen veszélyben, de a demilitarizált övezettől 50-60 kilométerre található Szöult Észak-Korea bármikor szétlőheti, és Japán sem érezheti magát biztonságban. A szigetország körülbelül ezer kilométerre található Észak-Koreától, ezt a távolságot pedig a középhatótávolságú rakéták bármikor megtehetik. Szung Jungkun, egy nyugállományú dél-koreai tábornok szerint nem valószínű, hogy ez megtörténik, inkább arra kerülhet sor, hogy Phenjan olyan támadást indít, ami komoly felfordulást okozhat délen, de nem indokolja a komolyabb ellentámadást. Ilyen támadási mód lehet a kiberhadviselés is: a kommunikációs és közüzemi hálózatok ellen indított támadás legalább akkora kárt okozhat, mint egy katonai akció.

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?