25 éve rettegtünk a Prism elődjétől

Duncan Campbell a New Statesman című újságban lehozott, 1988. augusztusi cikkében szedte össze először, mi is lehet az az Echelon nevű rendszer, amiről akkor már évek óta lehetett hallani pletykákat. A Somebody's Listening (Valaki figyel) című írásból kiderült, hogy az öt angolszász ország összefogásában működtetett lehallgató és adatkiértékelő rendszer a világ telekommunikációs forgalmának kilencven százalékát volt képes lehallgatni. A telefonhívások, faxok, a rádióforgalmazás, és később még az emailek sem tudták kikerülni az ötletes technikai és jogi megoldásokkal életre hívott rendszert. Bár szinte mindent látott, az Echelon csak az adatok töredékét őrizte meg, mert a tengernyi információból előre megadott kulcsszavak előfordulásakor elsülő automatizmusok szűrték ki mindazt, ami fontos lehet.

A világ csak lassan mozdult rá a tényre, hogy Orwell elég pontosan írta le az 1984-ben a minden egyes kimondott szót meghalló rendszert: a legtöbbünk akkor hallott csak az Echelonról, amikor az valószínűleg már a végnapjait élte. Azonban a 2001 környékén az emailjeink végére viccből odabiggyesztett BOMB, TERRORIST, OSAMA BIN LADEN szavak generációs emléknek mondhatók, és jól mutatják: alig néhány év kellett ahhoz, hogy az Echelon-botrány viccé gyengüljön, és ma már az egész csak az összeesküvés-elméletek szintjén jelenik meg a közbeszédben.

Nagyjából huszonöt év kell tehát ahhoz, hogy az emberek átmenjenek a felfedezés körüli felháborodásból a teljes közönybe, vagy akár a felejtésbe. Amikor a mostani megfigyelési botrányban szerplő rendszer, a Prism valószerűségét vizsgáló cikkünk miatt felkerestük Antal Lajost, a Deloitte Zrt. informatikai biztonság és adatvédelem üzletágának vezetőjét, nagyjából három percig tartott, mire közös erővel felidéztük, „hogy is hívták azt a másik rendszert, ami egy világméretű antennarendszerrel hallgatott le mindent.”

Tudja, az az e-betűs...

Az Echelon a kilencvenes években és az ezredforduló után is téma maradt, az Európai Unió például 2001-ben vizsgálta meg a rendszer valószerűségét, szerepét és veszélyeit. A kiadott jelentés 194 oldala alaposan utánajár annak, hogy is épített ki eredetileg a nyugati világ néhány vezető hatalma egy a szovjeteket és a keleti blokkot megfigyelő rendszert, illetve hogy lett ebből az USA, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland és Nagy-Britannia közös kommunikációfigyelő hálózata. Fontos megjegyezni, hogy bár az Echelon a hidegháború szülötte, a hálózat nem katonai, hanem kifejezetten polgári hírszerzési célokkal épült ki.

Az összetett rendszer több komponensből állt össze. A gerincét egy világszerte kiépített, hatalmas antennarendszer adta, de műholdakkal is vadásztak a kósza információkra, az internetet is lehallgatták, de még a tengeralatti kommunikációs kábelek forgalmát is megcsapolták. A megszerzett adatokat az Echelon-könyvtáraknak nevezett központok fésülték át az előre meghatározott kulcsszavakra keresve, és a bizonytalan nemzetközi jogi szabályozás miatt igazából nem lehetett tudni, hogy ki lehet célpont és ki nem.

Az Echelon és a Prism közti alaphasonlóságokat könnyű észrevenni. A rendszer az adott kor technikai korlátain már-már túllépve az akkor elérhető, legnépszerűbb kommunikációs csatornáit figyelte. Ha kivonjuk az Echelon tudását abból, mit figyel a Prism, nagyjából az marad meg, ami 2000 óta előretört: közösségi oldalak, videócset, felhőben tárolt adatok. Szintén érdekes az is, hogy mindkét rendszerről az újságok számoltak be először, bár az Echelon kapott jó tíz év haladékot amiatt, hogy az internet még Internet volt, nem pedig a hírközlés leggyorsabb formája.

Kísérteties élmény azonban összehasonlítani a BBC 2001-es, az EU-s jelentés megjelenése környékén leközölt Echelon-cikkét azzal, ahogy a lapok ma tálalják a Prismet. A rendszer célja ugyanaz, a felvetődő kérdések sem változtak, és a hatóságok reagálása is megmaradt ugyanazon a szinten. Az akkor létező jogi szabályozások nem engedték például, hogy a kormányok a saját polgáraik kommunikációját csak úgy lehallgassák, ezért a résztvevő országok állítólag egymást hallgatták le, majd a kapott eredményeket átadták annak a félnek, akiről szólt a dolog.

A cél elméletileg az Echelonnál sem az egyszerű bűnözök lefülelése volt, az államérdek írta felül a magánélet szentségéhez fűződő alapjogokat, legalábbis az érintett kormányok nyilatkozatai alapján, amiket végül az EU-s határozat is megerősített. Ez utóbbival kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a testület véleménye nem volt egyöntetű, született egy különvélemény, ami szerint az EU csak azért ilyen elfogadó a megfigyelési üggyel kapcsolatban, mert azon dolgozik, hogy neki is legyen egy Echelonhoz hasonló rendszere. És hogy mi a haszna egy ilyen rendszernek?

Ki korán keres, aranyat talál

Egyrészt mindig jól jön, ha az egyik szövetség tagjai tudják, mire készül egy másik szövetség tagsága, és nem kizárólag katonai szempontból elengedhetetlen az ilyesmi. A terroristák ellen is csak úgy lehet védekezni, ha még azelőtt lekapcsoljuk őket, hogy ők nyomnák meg a gombot. Ugyanakkor nehéz ellenállni a kísértésnek, amikor amúgy másfelé tartó dollár százmilliók útját lehetne magunk felé kanyarítani egy időben megszerzett információval.

Egy EU-s jelentés szerint 1993 és 2000 között nagyjából 25-30 ezermilliárd dollárnyi olyan üzlet jött létre az USA és más országok között, ahol az eredeti partnert az Echelonnal szerzett információk segítségével golyózta ki az Egyesült Államok. Műholdrendszerek, repülőtenderek, telekommunikációs- és vegyipari fejlesztések, energiatermelés, szemétfeldolgozás – a lista szinte végtelen. A francia kormány néha szót is emelt a dolog ellen, de R. James Woolsey, a CIA akkori vezetője azzal hárította el a vádakat, hogy a franciák meg mindenkit lefizetnek, az USA csak egyenlít az Echelon használatával. És a világ még ekkor sem csapott az asztalra, ahogy a Prism esetében is várhatóan bele fogunk nyugodni bármibe, ami kiderül.

Mint azt korábbi cikkünkben a szakértő is megállapította: nem az a baj, ha egy országnak vagy szövetségnek jól működő hírszerző szolgálata van, akkor van probléma, ha a megszerzett információkkal visszaélnek valakik. Nemzetek szintjén az ipari kémkedés és a jogosulatlan haszonszerzés az, amitől félni kell, az egyénre leosztva pedig a személyes adatok etikátlan kezelésének réme jelenik meg azok előtt, akik nem értenek egyet azzal, hogy csak annak kell tartania a hírszerzéstől, akinek nincs rejtegetnivalója.

Ártatlan vagyok, nincs mitől félnem

Az, hogy pontosan mi kell ahhoz, hogy az ember neve mellé odakerüljön a jelzés, sem az Echelon, sem a Prism esetében nem tisztázott. Az Echelon két évtizedes sajtómegjelenései között számos rémtörténetet lehetett olvasni. Mike Frost, egy kanadai hírszerző ügynök például elismerte, hogy egyszer egy kanadai anyuka nevét azért dobta fel az Echelon, mert egy telefonbeszélgetésben megemlítette a bomba szót – a hölgy nem terrorista volt, csak annak örült, hogy a fia bombasztikusan játszott előző este.ű

Az Echelont használó, korábban az amerikai hírszerzésben dolgozó ügynökök közül is sokan elismerték, hogy a rendszert polgári célpontok ellen is használták. Jellemzően olyanokat figyeltek meg, akik működése nem a legjobb színben tüntette fel a kormányzat dolgait, de az Amnesty International vagy a Greenpeace mellett az Echelon után kutató újságírók is folyamatos megfigyelés alatt álltak. Bár az NSA hivatalosan is tagadta, egyes jelek arra mutatnak, hogy életének utolsó szakaszában Diana hercegnőről is volt Echelonnal összeállított, ezer oldalnál is hosszabb akta. A kémszervezet ebből mindössze annyit ismert el, hogy valóban van néhány oldalnyi információjuk, de az mind véletlen adatgyűjtés eredménye, a hercegnő közvetlenül soha nem volt hírszerző akció célpontja.

Bár a Prismmel kapcsolatban ilyen részleteket még nem ismerünk, könnyen előfordulhat, hogy az ügyet kirobbantó Edward Snowdennek még van néhány ütőkártya a kezében. Az USA kormányzata hivatalosan azért szeretné elkapni a fiatal férfit, mert az titkos dokumentumokat lopott el és tett közzé annak ellenére, hogy titoktartási szerződésben vállalta, nem tesz ilyet csak azért, mert lehetősége van rá. Az amerikai és a brit kormányok ugyanakkor nagyon ügyesen arra játszanak, hogy igazából nem tagadják a rendszer létezését, és veszélytelennek, sőt szükségesnek állítják be a lehetőségeit. Nyugodtan megtehetik, hiszen mire kiderült, mire is használták még az Echelont a terrorcselekmények megelőzése mellett, már szinte senkinél nem vitte át az ingerküszöböt. A 2001-es terrortámadások nyomán hozott, bárkit bármikor lehallgathatóvá és megfigyelhetővé varázsoló terroristaellenes törvények pedig jelentősebb tiltakozás nélkül mentek át világszerte.

A Prismnek azonban nem lesz ennyire könnyű dolga, már ha feltételezzük, hogy Obama és a többiek becsületszava ellenére is van egy kis susmus a háttérben. A Guardian és a New York Times cikke is nagyjából öt perc alatt futotta körbe a netet, ha van még puskapor, az nagyot fog szólni. A kormányzati kommunikáció egyelőre azzal veszi el a dolog élét, hogy az egyén szintjére nehezen leképezhető számokkal és célokkal szórja a népet. De ez csak addig megy, amíg a cinkosnak kikiáltott, de valójában a behódolt szerep ellen kézzel-lábbal tiltakozó techcégek lehetőséget nem kapnak arra, hogy a lehető legrészletesebben feldolgozva árulják el a felhasználóiknak, hogy pontosan kiről, mit és mikor kértek el a Prismet használó szervek és kormányok. A Google például nyílt levélben kért lehetőséget erre.

Most még csak az látszik, hogy aki a legminimálisabb kapcsolatban is volt az elmúlt néhány évben Julian Assange-zsal, a Wikileaks arcával, az jó eséllyel benne van abban a kalapban, akiről az NSA adatot kért le. Ez még érthető is, Assange egyelőre akár megalomániás áruló is lehet, azonban az nehezen védhető, hogy az adatkérés nem korlátozódott a vele lefolytatott párbeszédekre. A hírszerzés a Google-től például az összes elérhető adatot és tevékenységi naplót elkérte arról az izlandi férfiról, aki egy Wikileaks-önkéntesként (egy csetszobában alapkérdésekre válaszolva került érintőleges kapcsolatba a hatóságok elől Ecuador londoni nagykövetségén bújkáló Assange-zsal. És innen már tényleg nem kell sok képzelet ahhoz, hogy egy bombajó recept vagy néhány terroristaként lenyomott, jól sikerült Counter-Strike-akció miatt kerüljünk egy listára a bostoni robbantókkal. Jóllehet, őket sem tartották igazán veszélyesnek mindaddig, míg a levegőbe nem repítették a futóverseny célegyenesében álló tömeget.