Az első tranzisztortól a high-end walkmanig

Évtizedeken át működő japán vállalatoktól egyáltalán nem szokatlan, hogy többször is profilt váltanak. A Nintendo is kísérletezett randihotellel és gyors rizzsel, mielőtt átálltak volna a játékkártyákra; aztán feltalálták a mikroprocesszort, és ők meghódították a játékipart. A japán cégek különösen jók abban, hogy gyorsan alkalmazkodva kihozzák a maximumot a rendelkezésre álló technológiából.

A Sony is mindig ezt a sémát követte. Az ő esetük csak annyiban különbözik, hogy a termékeikhez ők gyártották azt a bizonyos rendelkezésre álló technológiát. Az 1946. május 7-én alapított Tokyo Tsushin Kogyo K.K. – röviden: Totsuko – 190 ezer jen kezdőtőkével indult, és kezdetben telekommunikációs eszközök gyártásával és kutatásával, illetve mérőberendezésekkel foglalkozott. Nem vesztegették az időt. 1949-re már az első mágnesszalagos magnójukkal kísérleteztek, egy évvel később pedig piacra került az első, Japánban gyártott magnó, a G–Type.

De a Sony alapvetően alkatrészekben utazott, azon belül is tranzisztorgyártásban. 1954-ben elkészültek Japán első PNP tranzisztorával, illetve a germániumból gyártott diódákkal. Ezek később fontos szerepet kaptak a híradástechnikai eszközök gyártásánál. 1955-ben a Totsuko termékeire felkerült az első Sony logó, és megjelent az első tranzisztoros rádió, a TR–55 is.

Az első részvénycsomagjukkal még csak a tőzsdén kívül, OTC részvényként lehetett kereskedni. Mire a cég 1958-ban feltűnt a Tokiói Értéktőzsdén (TSE), már Sony Corporationnek nevezték. Az első hordozható tévéjükön, a TV-8–301-en már látható a középre helyezett céglogó; ismerős lehet, azóta se változott túl sokat. Miközben újabb termékeket fejlesztettek, terjeszkedni kezdtek a tengerentúl felé. Új központot nyitottak Zürichben, az Egyesült Államokban és Hongkongban. Ebben az időben, a hatvanas évek elején készült el

• az első tranzisztoros erősítővel felszerelt orsós magnó, a TC–777;
• az első hordozható tévé, a TV–503;
• az első tranzisztoros videofelvevő, a PV–100;
• az első kazettás magnófelvevő, a TC–100;
• az első, fejtől lábig szilícium tranzisztorokból épített sztereó erősítő, a TA–1120, a prémium termékeket jelző ES sorozat első darabja.

Mivel alkatrészeket is gyártottak, a Sonynak érdekében állt kiemelni, hogy a gyártáshoz már nem vákuumcsöveket, hanem tranzisztorokat használnak, így kisebb torzítással érhető el sokkal nagyobb teljesítmény. A kapott hangtól a hifisták nem voltak elragadtatva, de a tranzisztorok elterjedése nélkül problémát okozott volna a miniatürizálás, amiben a japán cégek nagyon jók voltak. Hogy ehhez a Sony mennyire értett, azt az ICR–100 is mutatja: ez volt a világ első, integrált áramkörös hordozható rádiója.

A Sony ösztönösen megérezte, hogy ha szórakoztató elektronikában utaznak, nem árt a tartalomgyártással is foglalkozniuk. Amikor évtizedekkel később a legjobb szoftvercégek munkához láttak, elviekben akkor jártak a legjobban, ha ők gyártották azt a platformot is, amire megírták a szoftvereket, mert így minden fillér hozzájuk futott be. A Sony ugyanezt az utat járta végig a szórakoztatóiparral. Az első tartalomgyártójuk a CBS lemezkiadó volt. 1968-ban még csak ötvenszázalékos részesedésük volt a cégben, de húsz évvel később már leányvállalatnak számítottak, és 1991-ben már Sony Music Entertainment volt a nevük.

A mozgókép királyai

De vissza a múltba, a Sony terjeszkedésének éveihez. A hatvanas években számos gyárat, telephelyet és központot nyitottak, többek között az Egyesült Királyságban, Tokióban, Siroishiben, Inazawában és Kölnben. A New York-i tőzsdén 1970-től jegyezték a részvényeiket.

Az 1970-es évek elején a Sony neve már egyet jelentett a csúcsminőségű színes tévével. Ibuka, a Sony akkori elnöke viszont nagyon szeretett volna egy videomagnót. 1969-re a Sony már több videokazetta-formátumot is kipróbált; végül a U-matic mellett döntöttek. Ezt használták első videómagnójukban, a VP–1100-ban. Sosem lett nagy siker, de a tévés hírszerkesztők azonnal rákaptak az új formátumra, mivel egyszerűbb volt erről hírműsorokat leadni, mint filmszalagról. És ők megengedhették maguknak a drágább készüléket is.

A Sony ekkorra már Kaliforniában, a világ moziközpontjában is megvetette a lábát: San Diegóban is gyártották a cég színes tévéit. A moziközpont felé terjeszkedés végül Emmy-díjat hozott a Sonynak a Trinitron színes tévéért. Japán cég addig nem részesült ilyen megtiszteltetésben – igaz, nem is volt japán vállalat, aki katódsugárcsöves tévét gyártott volna nyugaton.  Rövidesen tévégyárat nyitottak Walesben, illetve új üzleti központokat állítottak Barcelonában és Párizsban.

Amikor valaki bevezet egy új formátumot, általában törekszik rá, hogy minél nagyobb közönséget érjen el vele. A Sony az első formátumháborút a Betamaxszal vívta meg - és alulmaradt. A saját videokazetta-szabványt az SL–6300 videomagnóval indították 1975-ben. Úgy reklámozták a rendszert, mint egy időgépet, mivel napi 24 órában rögzíthettünk vele tévéműsort – addig ez csak a leggazdagabbak kiváltsága volt. Az SL-7300 programozható modell volt, mivel egybeépítették egy TV tunerrel, így egyszerre készíthettünk felvételt, miközben valami mást néztünk a tévében.

Ez nem mindenkinek tetszett. A Universal Studios és a Walt Disney Productions 1976-ban pert indított a Sony ellen; azt állították, hogy a videomagnó technológiája szerzői jogot sért, mivel tévéműsorok rögzítésére alkalmas. Azzal érveltek, hogy a magnóra rögzített tévéműsorokról illegális másolat készíthető. Az ügy egészen 1984-ig húzódott, de akkor a Legfelsőbb Bíróság a Sony javára döntött: kimondták, hogy egy tévéműsor szalagra rögzítése nem sért szerzői jogot. De a Sonynak addigra le kellett nyelnie a keserű pirulát is. Nem örülhettek a győzelemnek, mert a saját videokazetta-formátumuk megbukott.

A Betamax elvileg jobb kép- és hangminőséget adott, de nem lehetett rá olyan hosszú felvételeket rögzíteni, mint a JVC által fejlesztett VHS-re. A Betamax dominanciája hatalmas volt az amerikai piacon, de Európában megfordították a helyzetet. A formátum gyorsabb elterjedést gátolta, hogy a Betamaxot szinte csak a Sony gyártotta; rajtuk kívül csak a Sanyo és a Toshiba látott benne fantáziát. A JVC viszont több gyártónak is licencelte a VHS formátumot, így könnyebben elhappolták a vásárlóközönséget a Sony elől. A VHS dominanciája évtizedeken át megmaradt – egészen a DVD megjelenéséig.

A saját formátum sikere

A Sony tanult a hibából, és ügyesen reagált: inkább a meglévő formátumokat igyekezte minél jobb eszközökkel kiszolgálni. 1976-ban nem várt sikert arattak.

Ha egy termék a piacon tönkreveri a versenytársait, azt leginkább a márkanév köznevesülése mutatja. Az amerikai papír zsebkendőt Kleenexnek, a kisautókat Matchboxnak hívják, a hamisított képet meg Photoshopnak. Hát ugyanezt csinálta a Sony is a Walkmannel. A cégen belül sokan ellenezték, hogy a TPS–L2 felvételi lehetőség nélkül kerüljön piacra, de az utókor végül nem őket igazolta. A Walkman akkora siker lett, hogy évtizedekre meghatározta a termékkategória nevét. A Sony által gyártott hordozható magnókból készült csúcsminőségű és ultrakompakt modell is.

A kazettás magnó nem a Sony találmánya volt, bár kísérleteztek szalagos adathordozókkal a Betától az Elcasetig. A saját, népszerű adathordozó és a hozzá gyártott hardver megjelenésére 1982-ig kellett várni; ekkor jelent meg a CDP–101, a világ első cd lejátszója. Az adathordozót a Philipsszel közösen fejlesztették, a lejátszógyártást más cégeknek is licencelték – hogy elkerüljék a Betamax-pofont –, és alig két év múlva piacra dobták a hordozható cd lejátszót, a D–50-et, a világ első discmanjét.

A nyolcvanas- kilencvenes évek fordulóján főleg kamerákkal és szélesvásznú tévékkel foglalkoztak. A filmes-mozis irányvonal erősítésében közrejátszhatott, hogy 1989-ben 3,4 milliárd dollárért felvásárolták a Columbia Pictures-t, amit 1991-ben Sony Pictures Entertainmentre kereszteltek át - megvolt a második tartalomszolgáltató forrásuk is.

Néhány izgalmas technikai fejlesztésük jól mutatja, hogy a Sony gyakran inkább abból indult ki, hogy mit lehet megcsinálni, mint abból, hogy mire van szükségük az embereknek. Az 1992-ben bevezetett minidisc (MD) ennek tökéletes példája. A magnetooptikai adathordozó és a hozzá való lejátszók hipermodern, igen kifinomult eszközök voltak – csak éppen sosem lettek olyan népszerű, mint a kazetta, amit le kellett volna váltania.

Jobb befektetés volt az 1993-ban alapított Sony Computer Entertainment. A Sony eleinte nem akart belépni a játékpiacra. Jó volt nekik a sötét öltönyös, elegáns, egyszerre konzervatív és progresszív japán cégek imidzse; nem akartak lemenni Nintendóba, csak úgy hozta a helyzet, hogy muszáj volt. Hogy a nem tervezett lépés mennyire szerencsés volt, azt jól mutatja, hogy az 1994-ben piacra került Playstation megreformálta a konzolos játékipart, és azóta is az SCE az anyavállalat legjövedelmezőbb részlege.

Vihar utáni csend

A kilencvenes évek második fele kedvezett a Sonynak. Ekkor már zajlott a DVD (Digital Video Disc, később Digital Versatile Disc) fejlesztése, piacra került a Cybershot DSC–F1 digitális kamera, nagy felbontású és lapos képcsöves tévékkel kísérleteztek. Két előremutató termékük is elhasalt: a cd leváltására tervezett SACD nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és az AIBO robotkutya, hiába tartották innovatív terméknek, inkább jópofa gadget maradt, mint hasznos eszköz. De a Playstation 2 és a DVD sikere kárpótolhatta őket a kísérleti projektek bukásáért.

Sajnos a kétezres évek már nem kedveztek nekik egyértelműen. Az iPod felbukkanása után a walkman régi dicsősége megingott; a konzolháborúban teret vesztettek a Microsottal és a Nintendóval szemben; az időközben megalapított pécés üzletágat, a Vaio termékeket azóta megszüntették; a tévégyártásban egyre kevésbé dominánsak a dél-koreai cégek termékeivel szemben; és az Ericssonnal való összeolvadás sem hozta a várt piaci eredményeket. Még mindig nem hagyja őket hidegen a csúcsminőség; ezt a tavalyi CES-en bemutatott méregdrága digitális walkmanjük is bizonyítja. Azt meg, hogy mennyire érzékenyek a trendekre, a Hi-Res Audióra kihegyezett USB-s lemezjátszójuk.

A Sonynak nincs oka az aggodalomra. A tokiói értéktőzsdén előkelő helyen jegyzik őket, a lemez- és filmiparban megkerülhetetlenek, a játékiparban pedig övék a legsikeresebb aktuális konzol. Ilyen érdemek után megbocsátható – főleg az ekkora mamutoknak –, hogy már nem úgy törik az utat, mint évtizedekkel ezelőtt.