Cybertér, gigakorporációk, hackerek

A csúcstechnológia és az utca

Számtalan tanulmány jelent meg róla, posztmodern filoszok elemzik parttalanul és tudósan, s igyekeznek kanonizálni - a kanonizálhatatlant. Mert az ő esetében (meg úgy általában) végképp felesleges arról lamentálnunk, hogy magas- meg populáris kultúra, hogy eltűntek a kettő közötti határok, és hasonlók.

William Gibson

Egyrészt Chandler kaliforniai noir-ját, másrészt, a Dick és Ballard nevével fémjelzett sci-fi vonalat gondolta tovább, tökéletes szintézisbe gyúrva a kettőt. Ponyvahagyományokat (némi képregény-ihletéssel), amennyiben nem lenne sületlenség ilyesmit írnunk.

Mindezt úgy, hogy teljesen új irodalmat teremtett közben: nem a kilencvenes évek elejére kifulladt, tiszavirág-életű cyberpunkot, hanem a sci-fit a fantasztikus elemtől megfosztó, a valóság és a tudomány felé elmozdító cyber fictiont (cy-fi). Cy-fi thrillereket utcanyelven, az utca számára, csúcstechnológiai kivitelezésben. Bámulatosan plasztikus, filmszerű, tömény stílusban, két-három rövid mondattal "elektromos" feszültséget teremtve, cinikusan, részletekre kitérő, de részletekben soha el nem vesző leírásokkal. Távoli jövő és világűr helyett a korai XXI. század országnyi metropoliszaiban, a "konszenzuális hallucinációként" leírt (s Gibson agyából még a nyolcvanas évek elején, azaz évtizeddel megvalósulása előtt kipattant) cybertérben. Ahol rég létrejött a közvetlen agy-számítógép kapcsolat, ahol huszonnégy órából huszonhatban bedrótozva ülünk a monitor előtt, kapcsolódunk a végtelen Mátrixra. Tökélyre fejlesztett mesterséges valóságban, magányos, kései Marlowe-ként, gigakorporációk (zaibatsuk) és ártó MI-k kibogozhatatlan összeesküvés-hálóiban. Törvényen kívüli hackerek (konzol-cowboyok) vívják élethalál-harcukat nemzetek feletti, átláthatatlan nagyvállalatokkal.

Alkotói korszakok

A Neurománc, a Visszaszámláló nullára, a Mona Lisa Overdrive (azaz a Sprawl-trilógia) és az Izzó króm novellagyűjtemény jelentette az első, a nyolcvanas évek végén lezárult (cyberpunk) periódust. Gibson (és Bruce Sterling) iskolát teremtett, a közeljövő (web, hackerek vs. hatalmi apparátusok, stb.) igazolta. Az Izzó króm két opusából, a Johnny Mnemonicból, majd a New Rose Hotelből filmet is készítettek.

Futurológiai látomásait a jellegzetesen eighties videojátékok, játékpaloták és a japán tech ihlették meg. Esztétikáját úgyszintén: foncsorozott napszemüvegek, bőrruhák, fekete tónusok, emberi jelenlétre reagens kütyük, alternatív rock. Bírálói szerint viszont máig menthetetlenül abban az évtizedben rekedt.

A Sprawl-trilógiát egy másik, az 1993 és 1999 között íródott Híd-trilógia követte: Virtuálfény, Idoru, All Tomorrow's Parties (utóbbi címe tisztelgés a szerző egyik kedvenc zenekara, Andy Warhol és Lou Reed hajdani - hatvanas évek - Velvet Undergroundja előtt), melyekről megoszlanak a vélemények. Sokan a Neurománc világát hiányolják, mások a "szelídülést" róják fel, de önismétléssel járó eredetiségvesztést is emlegetnek. Holott bővült a tematika, pontosabbak a leírások, és a meghatározhatatlan közeljövőt még közelibb jövő váltotta.

Cybertér helyett/mellett virtuális valósággal (és szemüveggel, megemlékezve a hajdani hype-ról), nanotechnológiával, Kyoko Date-et, Ananovát, Ramónát előlegező szilícium-sztárokkal, kikkel földi halandók kelnek frigyre. Poszthumán lényekkel, kikkel viszont Gibson nem tudott soha megbarátkozni. Hiába népesítik be könyveit MI-k, gép-idolok, avatárok, attitűdje cyberpunk szkepszis, s nem transzhumanista optimizmus... Igaz, csodát se vár. "Csak" humanista, transz nélkül. Toby Litt, az Alakfelismerést elemző Guardian-cikk szerzője viszont egyenesen konzervatívnak tartja.

A jelen

Az Alakfelismerés sztorija a mában bonyolódik. A jövő itt van, de nem a Neurománc jövője. Már az MI-szakirodalomból átvett cím is mechanikus világra, gépi látásra, számítógépes mintákra, vagy éppen Hans Moravec robotjaira utal. Cayce Pollard, a hősnő legendás PR-szakember. Brand-komzultáns. iBook-kal, mobiltelefonnal, felszerelkezve bolyong a honlapok, chatszobák, fórumok, mindenütt jelenlévő bannerek, (garantáltan eredményes péniszhosszabbító, vagy kebelnövelő, ahogy tetszik) spam-ek világában. Titoktatos, mpeg-formátumú videó után kutat. De jön Hubertus Bigend, a marketing-lángelme vállalatvezér, Baudrillard-i szimulakrumok, hiperrealitás, mémek és médiavírusok...

Félreérthetetlenül a jelen.

A Neurománcot még írógépen pötyögő Gibson a kezdetek óta szeretet-gyűlölet viszonyban áll a csúcstechnológiával: féli és csodálja. Kíméletlen, sötét, monokróm és neonfényű világokat tár elénk, cinizmusa ellenére is nosztalgikus, melankolikus. Mi lett volna, ha? - sugallja állandóan.

Ha a jövő előbb kezdődött volna, ha Babbage megvalósítja terveit, ha Ada Byron szoftvereket futtat Babbage gépén, ha a viktoriánus Angliában a nanotechnológiához is értenek, mint a Bruce Sterlinggel közösen írt Differenciálgépben (1991), vagy Neal Stephenson Diamond Age-ében (1995).