Népirtás Warhammerföldén

Tízéves korom környékén, a Döntő csaták átrágása után teljesen biztos voltam benne, hogy tetszőleges hadvezérnek érdemi tanácsokkal tudnék szolgálni, ha kis eséllyel sikeres hadjáratát bravúrosan és hősiesen meg kívánná esetleg nyerni. 

Aztán többek közt egy fiúiskola révén viszonylag hamar beláttam, hogy ez nem igazán okos hozzáállás, az elkerülhető háborút talán olyan konfliktusokra érdemes tartogatni, amikor az ember azt inkább nagyon nagy eséllyel nyeri meg. És a legegyszerűbb stratégiai játékokból is rájöhet bárki, hogy valójában az a legügyesebb, ha először mások ütik egymást, és utána a fáradt győztest is kényelmesen hazavághatjuk.  Pláne, hogy a legtöbbször elég csak figyelmeztetni őt erre a helyzetre.

Valamelyest ígéretesnek tűnt

Ennek szellemében némi visszafogott izgalommal vártam a Total War: Warhammer megjelenését. Ami annyit tesz, hogy a történelmi háborús stratégiai játéksorozat, a Total War átkerült a Warhammer fantasy világba, ami elvileg extrém háborús fókuszú.

A Total War játékoknak voltak jobb és rosszabb pillanataik is, általában a véve a nagy létszámú csatákat élvezhetően és szép kivitelben lehetett lejátszani, nem véletlenül használjuk mi is történelmi csatabemutató, oktatási célokra is.

Ügyesen egyesítették körökre osztott játékot a valós idejű csatákkal, viszont szinte minden más, egyebek mellett a diplomácia, az államszervezés, az ellenfelek intelligenciája vagy a világgazdaság és az erőforrások cizelláltsága mindig is nagyjából a Heroes 3 szintje alatt maradt. Ami lassan 20 évvel ezelőtti játék.

Két lépést hátra

Szóval Szun-ce, Zrínyi Miklós, Machiavelli és Clausewitz egyesített szellemében lehetett várni, hogy minőségi előrelépés lesz az új részben diplomácia, logisztika, kereskedelem és hasonlók területén, ha már a háború a politika folytatása más eszközökkel. Ezt mégiscsak úgy nevezték el, hogy Total War.

Nos, itt pont az ellenkezője történt. Itt a játék jellemzően abból áll, hogy az ember felveszi a pénzgyárból a pénzt, abból vesz a szörnygyárból maximális mennyiségű szörnyet, aztán elszalad azonnal más etnikumokat irtani. A győztes csatáért önmagában pluszpénz jár, nehogy csak ezért vissza kelljen fordulni, vagy csökkenjen az irtás üteme. És elég bőségesen dől a lé ahhoz, hogy mindig menjen a buli.

Ami tényleg sok csatát hoz, de igazából a harmadik után az egész egyfajta egyszerűbb rejtvényfejtéssé válik. Ha beírnánk egy táblázatba az összes lehetséges harcos értékeit és specialitásait, egy nap alatt ki lehetni számolni nagyjából a függvényeket, amik egész jól megadnák, hogy melyik faj ellen, milyen célra, milyen optimális sereget érdemes küldenünk adott pénzmennyiség mellett a legnagyobb hatásfok érdekében. Onnantól meg egy félkegyelmű is szétnyeri hamar az egész pályát. Igazából enélkül is, csak kicsit lassabban, a mesterséges intelligencia nem pörgi túl magát.

Az intrika, az államszervezés, de még a logisztika is gyakorlatilag teljesen hiányzik. A technológiai fejlődéssel itt-ott kis pluszpontokat tehetünk egy-egy egységünkre, ami szintén a mérsékeltnél kevésbé izgalmas. Apró különbségekkel mindenkivel ugyanazt csinálja az ember: odamegy a legközelebbi területre, és ott leöli a népeket. Egyfajta Total Battle lett az egészből, ahol csak arra kell figyelni, hogy mindig jobb csapattal menjünk neki rosszabbnak, nem számít, hogy mikor vagy miért.

Három csata után mindenki rájön, hogy a medvedisznóemberünk egyedül is bármikor bátran megfegyelmezi az egész bányász-szakszervezetet, de mondjuk a krumpliszerű lárvák önmagukban kevesek lesznek két kohorsz crackfüggő erdész őrjöngő támadása ellen, viszont a bikaszarvú gigapatkányokkal együtt biztosan megbírják. És így tovább, áttörni, bekeríteni, aztán jöhet a következő kiszámítható kör. A csata a többi játékban is így volt, de legalább volt valami minimális lehetőség nem teljes ledózerolással elintézni egy-egy szomszédot.

Ami egyébként biztosan sokaknak nem dráma, csak ezerszer több is lehetett volna benne. Nekem pár óra után is már azaz érzésem támadt, hogy éppenséggel akár a magyar kártya lapjait is ráhúzhatnám az egységeimre, és ha az ellen Tell Vilmos irányításával kíméletlen makk ulti 40-100 rohamot indítana az állásaim felé, akkor erre csak utasítanom kéne a Stüszi Vadász vezette csapataimat, hogy vessék be a messze földön rettegett terített betli ellencsapásunkat.

Egy lépést előre

Viszont ha valaki valaki látványos csatafilmeket akar csak rendezni sárkányokkal és halálfajzatokkal, akkor valószínűleg maga alá vizel a gyönyörűségtől.

A szörnyek szinte mind elég pokolbélinek vagy harciasnak néznek ki, és Michael Bay Peter Jackson vállán zokogna azért, hogy az ő tűztornádója is hasonlóan vágjon rendet a lándzsások tömött sorai közt, vagy a sörhasú óriását olyan szépen nyilazzák a csillogó vértű íjászok.

Lehet ugyanis varázsolni is, ami egy kicsit izgalmasabbá és mesébe illőbbé teszi a csatákat, de ugyanúgy némi pluszt-némi mínuszt lehet velük elérni. Bejöttek a repülő lények is, akik olyan lovasok, akik eggyel a földszint felett lévő síkon tudnak egymással összecsapni vagy onnét a lentieket bántani. Kikerültek viszont sajnos a tengeri ütközetek, persze lehet, hogy azért, mert esetleg hajókat építeni sose tanultak meg Warhammerlandban.

Csak ez azért nem lesz mindenkinek szuper szórakoztató film és játék egyszerre, mert többé-kevésbé ugyanazt a filmet rendezhetjük meg nagyjából 400-szor. Ami remek hír azoknak, akik pontosan ezt a fimet akarnák egyébként is folyton nézni, ráadásul ők biztosan elég sokan is lehetnek. Azért még kicsit remélem, hogy ha lesz új Total War rész, (márpedig ha beáramlik száz csilliárd dollár ebből a sárkányosból, akkor hülyék lennének nem csinálni) akkor pontosan az ellenkező irányba kezdenek el majd gondolkozni, és összetettebb háborút is játszhatunk majd, még szebb gúnyába öltöztetett egységek csatái helyett.