Soha ennyire nem volt látványos meghódítani a csillagokat

ss 4917a0b00d35d078e99f0013fd41c7511bbcca55.1920x1080
2017.05.28. 23:10

Kétség sem férhet hozzá, hogy a 2010-es évek popkulturálisan a science fiction évtizede. A mozikban és a tévében reneszánszát éli a műfaj, és egy ideje egyre több videojáték próbálkozik azzal, hogy mondjuk a fantasy vagy történelmi alaphelyzetet lecseréli valami tudományos-fantasztikusra. Ez különösen igaz a stratégiai játékokra, hiszen az elmúlt pár évben olyan címek jelentek meg, mint a felélesztett Master of Orion, a Galactic Civilizations III, a Civilization-sorozat galaktikus kiegészítője, a Beyond Earth, vagy a műfaj jelenlegi királya, a Stellaris. Most azonban jött egy komoly trónkövetelő, ami egy egészen unortodox koncepcióval próbál trónra ülni: csinált egy lenyűgözően szép stratégiai játékot. Teszteltük az Endless Space 2-t.

Az első Endless Space ugyan nem számít egy hű de meghatározó játéknak, azonban az Amplitude Studios már egy jó ideje egész ügyesen építgeti a kis saját univerzumát. Endless-franchise részeként volt már fantasy világban játszódó stratégia (Endless Legend), úgynevezett dungeon crawler (Dungeon of the Endless) és ugyebár az Endless Space előző része. Ezeknek a sajátossága, hogy a maguk műfajához képest kifejezetten gyönyörű játékoknak számítanak, ami nem feltétlenül szokványos, pláne mondjuk a Paradox-termékek (Stellaris, Crusader Kings, Europa Universalis) világában. Azonban az Endless Space 2 nem csak azzal csap oda a konkurenciának, hogy él, beszél és mozog mindenki a játékon belül, hanem olyan részletekre is odafigyel, amire mások eddig nem tudtak kellően.

A politika mozgatja a galaxist

Az Endless Space alapvetően egy körökre osztott 4X azzal a különbséggel, hogy amíg mondjuk a Stellarisnál virtuális évszázadok tudnak elmúlni háború nélküli békés felfedezgetéssekkel, addig itt egy sokkal feszesebb játéktempó alakul már ki rögtön az elején. Mivel jelenleg mindössze nyolc faj áll a játékosok rendelkezésére, ezért viszonylag hamar ki lehet ismerni az ellenfeleket, amivel egyébként semmi gond nincs, mert az Endless Legendhez hasonlóan itt is drasztikusan eltérő sajátosságai vannak a játszható fajoknak, és ha nagyon muszáj, akkor mi is kreálhatunk párat. Az én bajom inkább az, hogy az eddigi összes játékom során sikerült a közvetlen szomszédságomba települnie egy-két olyan frakciónak, ami a legkedvesebb közeledésemre is rögtön háborúval fenyegetett. De ne rohanjunk ennyire előre.

Kevés olyan műfaj létezik, amit abszolút laikusok ennyire nehezen tudnának elkezdeni, mint az űrstratégia, de az Endless Space-nek a kezdeti sokkhatás után sikerül bebizonyítania, hogy okos szerkezeti megoldásokkal nem válik egy galaktikus birodalom menedzselése rövid távú idegbajjá. Persze eleinte szokni kell még, és a tutorial ablakot is kicsit furcsán működnek, de elég hamar át lehet látni, hogy mondjuk egy militáns uralkodóként mi kell ahhoz, hogy minél több hadihajónk legyen. Már ha a nép hagyja, hogy militáns uralkodók legyünk.

A nagy húzás ugyanis a beszélő ellenségektől, a közelről megnézhető bolygóktól, a kisfilmes űrcsatáktól függetlenül a politika zseniális integrálása a játékba. Rengetegen megpróbálták már, de nem igazán sikerült soha. Most igen, és egészen csodálatos kitapasztalni, hogy a döntéseink milyen hatással vannak a hat nagy politikai frakcióra. Mivel az alapvető fejlesztések, diplomácia és háborúskodás mellett rengeteg személyre szabott történeti misszió is van, ezeknek a többféle megoldása pont arra jó, hogy bizony frakcióknak kedvezzünk. Igen ám, de jobb nekem elfoglalni egy bolygót és azzal a militánsaknak kedvezni, ha közben alapvetően egy pacifista kormányt akarok? Aztán a választásoknál meg nézhetek, hogy a militáns párt erősödésével új törvények lépnek életbe, amik bónuszt adnak minden katonai egységre, de elvesztem a pacifistákkal járó előnyöket.

Na, ez az első alkalom, amikor egy stratégiai játékban a pártpolitika tényleg tökéletesen működik, és komoly hatása van minden lépésre.

Éppen ezért annyira elkeserítő, hogy a diplomácia még az általánosan is igen alacsony elvárásokhoz képest is borzalmas, eddigi játékaim során maximum azt tudtam kiharcolni, hogy minden létező nyersanyagommal becsicskulva pár körre megvettem a békét az engem háborgató kiberlények ellen, akik csak azért gyűlölnek szívből, mert szomszédok vagyunk. Ugyanennyire érzem súlytalannak az úgynevezett hősöket is, akik igazán szignifikáns változást semmilyen egységnek nem hoznak, cserébe mindig ugyanazt az arcot kapjuk kezdésnél, ha mondjuk az emberekkel kezdünk. Nálam az űrcsaták és földi harcok rendszere elment, pár fokkal komplexebb, mint az általános. Majdnem mindenhol úgy szokott működni, hogy az nyer a csatában, akinek több egysége van, de itt a hajók spéci felpimpelése mellett tudunk taktikai utasításokat is adni, hogy összecsapásnál az adott egységek honnan támadjanak, mi legyen a fókusz, hogy aztán mint egy átvezető videó nézzük végig a nagy űrcsatát.

Ugyan az Endless Space játéktechnikailag is sok újítást eszközölt, de tényleg ne menjünk el szó nélkül amellett, hogy mennyire furcsán lenyűgöző élmény egy ennyire hardcore stratégiai játékot ilyen grafikával játszani. A különböző frakciók nem csak írásban, de szóban is fenyegetnek minket, az újonnan felfedezett galaxisok bolygóit egymás után vehetjük szemügyre közelről, az űrcsaták alatt simán leülhetünk vacsorázni és nézni, ahogy pusztítják az ellenséget a saját kezűleg felpimpelt csatahajóink és gyönyörködhetünk a fantasztikusan szép rajzokban, amiből több száz készült minden létező történetszálhoz, eseményhez vagy felfedezéshez. 

Soha ennyire nem volt látványos meghódítani a csillagokat.

És ezt a legkisebb túlzás nélkül állítom, mert lehet csillivilli minden, ha maga a játék üres. De itt tényleg az a helyzet, hogy több óra Endless Space után kicsit rossz szívvel megyek vissza a Stellaris mozgó papírmasé lényeivel tárgyalni a kölcsönös határmegnyitásról. Oké, félreértés ne legyen, az Endless Space közel sem olyan mély, mint a Stellaris, és legalább 2-3 DLC kell ahhoz, hogy hosszú távon ne lehessen könnyen megunni. Cserébe viszont garantált, hogy egy mentésnek nem valamikor 2042-ben lesz vége, hanem akár egy este alatt ki lehet pörgetni egy kisebb térképet.

Figyelemreméltó, amit az Amplitude Studios csinál évek óta, és persze nem jött rosszul, hogy beállt mögéjük a Sega is, de ettől még tény, hogy egy olyan műfajba vitték a már-már AAA-s színvonalat, ahol a kezdetek óta fontosabb a játékmechanizmus, mint a megjelenés. És, hogy ehhez sikerült még egy egészen egyedi, izgalmas, a többitől sok szempontból eltérő játékot csinálni, azt mutatja, hogy komoly potenciál van az egész Endless-franchise-ben, és a jövőben érdemes lesz rá még jobban figyelni. Csak tessék időt adni neki, és nem rögtön sokkot kapni a totális infoáradattól és gyönyörtől.