Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Godmode cikkek
Empátia. Ha kitömött vele a sors, biztos azon gondolkodsz, másoknak miért nincs, ha viszont neked sincs, imádni fogod a PlayerUnknown's Battlegroundsot, ami 2017 semmiből jött sikerjátéka, és a korai hozzáférés sikere után december végén jelent meg az első (1.0) verziója pc-re. Az egész év a játék rekordeladásairól (30 millió, csak pc-n) és népszerűségi statisztikáiról szólt, sok újdonságot talán nincs is értelme leírni róla. Beszélgessünk inkább az empátiáról, ami az egész játék lényege.
Van egy amerikai kutatás, amiben arra próbáltak rájönni, miért nehéz nekünk (embereknek) empátiával viseltetni ismeretlenek iránt. A tesztalanyokat bezárták egy szobába idegenekkel, aztán ismerősökkel is, majd arra kérték a résztvevőket, hogy dugják a kezüket jéghideg vízbe. Arra voltak kíváncsiak a kutatók, milyennek érezzük a fájdalmat, ha vannak körülöttünk, akikkel megoszthatjuk. Az eredmény meglepő volt.
Mindenki erősebbnek érezte a fájdalmat, ha az ismerőseivel együtt vett részt a kísérletben, mintha egy ismeretlennel. A kutatók ezt azzal magyarázták, hogy akikhez kötődünk, azoknak a fájdalma ránk is átragad valamilyen szinten. Osztozunk a szenvedésükben. Az ismeretlenek fájdalmában viszont nem közösködünk. Ez az empátia hiánya. Mindannyiunké, ösztönösen. Ez a mechanizmus védte meg a zsákmányszerző ősember lelkét, amikor le kellett vadásznia a konkurenciát, hogy életben maradjon, és
erre az ősi ösztönre építették fel a PlayerUnknown's Battlegrounds játékmenetét.
A körök előtti felkészülés alatt össze vagyunk zárva 99 másik játékossal, akik ugrálnak körülöttünk, szar zenét bömböltetnek a hangcseten, ordibálnak, anyáznak, esetleg biztosítást próbálnak eladni (nem vicc, találkoztam olyan játékossal, aki egy biztosítócég reklámját nyomatta másfél percen keresztül, amíg elkezdődött a játék). Nem itt fogunk barátokat vagy társakat találni, ebből a játékból biztos nem olvasunk majd olyan sikertörténeteket, hogy megismerkedtek, aztán az életben is találkoztak, összeházasodtak és már boldog gyerekeik vannak. Az egész csak arra jó, hogy mindenkit megutáljunk, és ne okozzon lelki furdalást lelőni akárkit, mindegy, hogy milyen szituációban kerül elénk.
A játék ezután egy repülőből indul, ami áthúz a sziget-pálya felett, és ott ugrunk ki belőle ejtőernyővel, ahol akarunk. A cél ezután életben maradni. A játék addig tart, amíg a 100 játékosból csak 1 marad. A térkép viszonylag nagy és változatos, járművekkel gyorsan bejárható. A másik tulajdonsága, hogy folyamatosan zsugorodik egy előre kijelölt középpont irányába (egy erőpajzs-szerűség rombol végig a térképen, amiben nincs idő gyönyörködni. Ha kívül maradunk, szép lassan meghalunk). Túlélőként tehát arra kell törekedni, hogy folyamatosan kövessük a térképen az élhető zónát, és lelőjük a többi játékost, akik ugyanígy próbálnak tenni.
Pro tipp: a járművek hangosak, de hasznosak is. Mindig érdemesebb elkötni egyet, mint gyalogolni. Minden jármű Kelet-felé néz alapból, amíg senki nem használta. Ha olyat találsz, ami nem arra néz, lehet, hogy csapda.
A játékmenet emiatt nehezen leírható. Az első pár perc lehet bujkálós-keresgélős. Felszerelés nélkül kezd mindenki, de nagyjából minden városban/épületben/pajtában találunk valami használhatót. Mondjuk, egy halálos csapásra képes serpenyőt, vagy egy mesterlövészpuskát.
De lehet a legintenzívebben pörgő deathmatch is a mi utunk, ha olyan helyen ugrunk ki a gépből, ahová másik 30 játékos is ugrik. Ilyenkor a kevésbé tehetséges ejtőernyősöket már felhúzott gépfegyverrel várják odalenn.
Aztán pár perc után átvált a játék taktikus fps-re. A utolsó 20 játékos közé akkor is bekerülhetünk, ha bezárkózunk egy félreeső wc-be, de az utolsó 10-ben már komoly fegyverharcra kell számítani sarokról nézelődéssel, bokrokban bujkálással meg agresszív lerohanásokkal.
Vagy mi leszünk azok, akik kétségbeesetten próbálnak lépést tartani a zsugorodó pályával, vagy azok, akik a biztonságos zónában csak arra várnak, hogy előbbiek belesétáljanak a célkeresztbe. Apropó, a PUBG játszható nézdahátam módban és fps-ben is, ami nemcsak egyszerű nézőpont-váltás, hanem kb. két, teljesen külön játék.
Pro tipp: a legjobb taktika, ha folyamatosan a zsugorodó pálya szélén mozgunk, a legnagyobb köríven, így mindig van idő felmérni az előttünk álló terepet, a hátunk mögött érkezőkkel pedig kevesebbet kell foglalkozni, mert úgyis meghalnak maguktól.
Két pálya van (a második decemberben jelent meg a teljes játékkal), de mivel világ hatalmas, az ember útjai pedig kifürkészhetetlenek, ritkán fog kétszer ugyanúgy történni bármi. Nem olyan erős a sandbox-elem a játékban, hogy úgy érezzük, bármit megtehetünk, minta Zeldában, de azért gyakran előfordulnak kreatív pillanatok.
Csak rajtunk múlik, hogy valamit ugratónak használva repülünk-e át egy motorral egy háztetőre, hogy gránátot dobjunk a szomszéd épületbe, ahol a második emeleten épp bevette magát valaki az ajtó mögött, vagy rárontunk shotgunnal. Csapdát állíthatunk egy csábító helyen lerakott járművel, vagy nyitott ajtó mögé csalinak lerakott fegyverekkel, de követhetünk is valakit percekig, hogy a leggyengébb pillanatában lőjük hátba. Rambózhatunk persze nehézfegyverekkel ugrándozva is, ha épp olyanunk van.
És, a legjobb az egészben, hogy senki felett nem világít piros felkiáltójel, nem látjuk a térképen az ellenfeleket, még a nevét sem fogjuk tudni senkinek, amíg le nem lőttük (vagy fordítva). Mindenki idegen, és az is marad. A PUBG tulajdonképpen az elmúlt évek pc-s zombis-túlélős játékait gondolta újra, és tálalja gyorséttermi formában. Kiszedtek belőle mindent, ami időrabló, és csak a szabad terepet, az egymásra vadászás izgalmát, az adrenalinpumpáló várakozást és a folyamatos akciót tartották meg, ami a túlélős műfajt is éltette az elmúlt években. Szívhatják a fogukat a Bohémiánál, hogy a 4 éve Early Access-ben sínylődő (és jövőre tényleg elkészülő! becsszó) DayZ sosem lesz már igazán izgalmas ezek után.
Nem vagy egyedül
És, akkor vissza az empátiához. A kutatók arra is kíváncsiak voltak, mennyi idő kell ahhoz, hogy két ember között kialakuljon minimális empátia. Kiderült, hogy ez koránt sem lehetetlen, mindössze 15 perc játékos ismerkedés után már elkezdték egymást emberszámba venni a tesztalanyok (Rock Bandeztek XBoxon).
A Battlegrounds sem csak magányos farkas játékmódot kínál, indulhatunk 2-3-4 fős csapatokban is, állandó társakkal vagy alkalmi partnerekkel, ami teljesen átalakítja a magányos játékmenetet. Nem csak könnyítés, ha mindig van, aki nézi a hátunkat (és osztozik a fájdalmunkban), hanem nehezít is, mert nem csak magunkat kell felszerelni golyóálló mellénnyel és automata fegyverekkel, hanem a többieket is. Megéri összeveszni a legjobb barátunkkal egy level3-as golyóálló mellényen? Átrohanjunk a tűzvonalon, hogy felélesszük, ha lelövik mellettünk? Annyi kérdés!
Pro tipp: ne vegyél fel mindent a földről, ami szembe jön. Elég korlátozott felszerelést vihetsz magaddal, és nincs annál rosszabb, mint menüben turkálás közben meghalni. Mellény+sisak, fegyverek, elsősegély, többi vacak a prioritás. A töltényeket viszont akkor is érdemes felvenni, ha nem jók a fegyveredbe. Még a végén jó lesz valakinek a fegyverébe, ha ott hagyod neki.
Ha nem vagy biztos benne, hogy a PUBG neked való, az idei év erre is talált megoldást. Miután kilőttek a játék eladásai, és minden gamer csatornán PUBG közvetítések uralták a műsoridőt, megjelentek a klónok. Kipróbálhatod az Epic ingyenes címét, a Fortnite-ot, ami egy az egyben lemásolta a PUBG játékmenetét, de megfejelték rajzfilmszerű grafikával és minimális bázisépítgetéssel, hogy ne legyen annyira feltűnő. Vagy, szintén idén jelent meg (újra) az H1Z1, ami már 2016-ban, jóval a PUBG előtt hozta ugyanezt a játékmenetet, de idén elhagyták belőle a zombis nyűglődést, és kiadták újra, ugyanezzel a játékmóddal (5 euró, amikor ezt a cikket írom).
Az igazi sláger viszont biztosan a PlayerUnknown's Battlegrounds volt 2017-ben, és jövőre is ez marad. Hatalmas közösség épült idén a játék köré, ami önmagában garancia a folytatásra, a fejlesztésekre, és még több klónra is. Egyetlen forgatókönyvet látok, amiben nem ez lesz 2018 legnépszerűbb szórakoztató fps címe is: ha tényleg kijön egy túlélős játékmód a Counter-Strike-hoz.
És akkor most a totális béndzsa kezdő szemszögéből
Nagyjából 1998-ban annyira szerettem otthon egyedül Diablózni, hogy egy nap úgy döntöttem, kipróbálom online. Vártam, hogy betölt a Battle.net, néztem, hogy lépked előre a letöltés, aztán ott találtam magam Tristram városában mint első szintű íjász. Lementem a katakombába és két lépés után egy másik játékos könyörtelenül lebaltázott. Azóta nem voltam hajlandó online multiplayer játékhoz nyúlni, kivéve akkor, amikor egy légtérben voltam azokkal, akik egy módosított Quake-ben messziről kigránátoznak, és akkor oda lehetett menni anyázni hozzájuk. Akárhányszor egy játékban felsejlett a multi lehetősége, én olyan voltam, mint az a szovjet plakát, illedelmesen, de határozottan visszautasítottam a felkérést, és boldog voltam abban a tudatban, hogy az offline világban biztos én vagyok mindenben a legjobb, mert úgysem látok senki mást.
Aztán amikor jött a lehetőség, hogy kipróbáljam a PUBG-t Xbox One-on, akkor azonnal belementem, mert miután egész évben olyanokról írok, mint a Dream Daddy, meg a Stardew Valley, akkor tök érdemes megnézni, hogy oké, de mi a legnépszerűbb dolog a világon? Mi az, amiről nem tudnak lejönni a gémer újságírók? Olvastam eleget a Rustról, meg a DayZről, és azok is érdekesnek tűntek, de a PUBG valami elementáris erő volt, és egészen biztos voltam benne, hogy addig nem fogom megérteni, amíg ki nem próbálom.
Aztán az első kör után azt éreztem, hogy ez a legjobb dolog a világon. Egy tök egyszerű ötlet: ledobnak 99 embert egy hatalmas szigetre, aztán mehet a battle royale, tök mindegy, hogy sikerül-e szerezni egy full automata, távcsöves gépfegyvert, vagy esetleg csak egy serpenyőt, a túlélési kényszer miatt érzett rettegés annyira súlyos élmény, hogy nem éreztem még játék közben soha. Lopakodtam már (bénán) Resident Evilben, de a gondolat, hogy minden egyes helyzetben, szögben, távolságban, messzeségben egy pillanatra vagyok attól, hogy valaki fejbelőjön, és a kemény tízpercek árán összelopkodott cuccaimnak annyi, teljesen részegítő. Az az érzés meg főleg, hogy lapítok a fűben hosszú perceken keresztül, loholok az egyre zsugorodó játéktér felé, és amikor észreveszem, hogy már csak 10-en vagyunk életben, akkor elgondolkodom, hogy ha én is bekerültem a legjobbak közé, akkor hány ilyen pancser lehet még rajtam kívül?
A PC-s változattal ellentétben az Xbox One-os még bőven previewben van, egyelőre egy pálya van (amit sok óra játék után sem tudtam teljesen megunni), a grafika sem az igazi, és néha a legfurább pillanatokban akadnak meg a mozgások. De a PUBG hangulatáról elég sokat elmond, hogy ezek a dolgok egyáltalán nem zavaróak, még hosszú távon sem, mert semmi sem tudja azt az élményt überelni, mint amikor random elütök egy másik játékost egy Daciával, vagy pedig amikor percekig vártam egy ajtóra szegezett puskával, és belépett valaki (valami olyan gémernévvel, hogy TheKillerMemeDestroyer666), akit azonnal szitává lőttem. Csodás élmények ezek egy ilyen offline világban szocializálódott embernek, mint én. (klág)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon