#CATS60

Ez a legjobb Pókember-játék, amit valaha csináltak

asd1 (1)
2018.09.15. 18:32

26 éve már, hogy az Atari 2600-ra megjelent a legelső Pókember-videójáték. Azóta a szórakoztatóiparban történt pár dolog Pókember-fronton, kezdve a '90-es évek népszerű rajzfilmjeitől a Sony sokadik mozifilmjein át egészen addig a pontig, hogy a filmóriássá váló Marvel is újragondolta a karaktert a moziban. Játékok tekintetében évtizedek óta megkerülhetetlen a franchise, pár évente megjelenik egy új pókemberes játék, azonban a mostani, szimplán csak Spider-man nevet kapó PS4-exkluzív játék a legjobb, amit valaha gyártottak.

Egyre többször teszik fel a kérdést, hogy amikor a Disney és a Marvel dominálja a filmes és tévés piacot, miért készülnek rosszabbnál rosszabb telefonos játékok a világ legnépszerűbb szuperhőseiről. A Marvelnél is érezhették, hogy itt az idő, és a Marvel Games megkereste a Sonyt, hogy egy új éra kezdeteként belekezdjenek az AAA-s videójátékok gyártásába is. Nem véletlen, hogy a mostani Spider-Man az első olyan játék, ami megkapta az intró elejére a hivatalos Marvel-logót, amit a filmek előtt is szoktak mutatni, sőt, még egy Stan Lee-cameo is belefért, ezzel is jelezve, hogy ez most nem valami időpocsékolás okostelefonokra.

Ráadásul olyan stúdiót választottak, ami több mint 20 éve gyárt alapvetően platformer akciójátékokat. Az Insomniac leginkább a Ratchet & Clank-sorozatról ismert, de négy évvel ezelőtt is dobtak egy nagyot, amikor az Xbox One megjelenésének idején kizárólag erre a platformra kihozták a Sunset Overdrive-ot - ami ugyan nem lett világsiker, de kifejezetten egyedi, látványos játék lett. Ebben a játékban csúcsra fejlesztették az open world világban való közlekedést, ezért tényleg tökéletes frigynek tűnt, hogy egy nyitott világban játszódó Pókember-játékot rájuk bízzanak.

Ugyanis az új Pókember-játék legeslegjobb része pont az, aminek a legeslegjobbnak kell lennie:

30-40 emeletes felhőkarcolók között liánozni, ahogy azt Pókember szokta.

A játék helyszíne természetesen New York, azonban a korábbi játékból már evidenssé kellett válnia, ha a hálón himbálózás nem kényelmes, akkor semmi értelme egy Pókember-játéknak. Úgy kell megcsinálni egy open world játékot a mai világban, hogy ne legyen unalmas, hogy a nyüzsgő New Yorkból alapvetően semmit sem látunk, hiszen 70 méter magasban himbálózunk A-ból B-be. A készítők viszont nem csak a mozgást csinálták meg tökéletesre, hanem arra is figyeltek, hogy bizony a házak tetején is lehet élet, New York nem csak az utcán sétálva lehet lenyűgöző, hanem majdnem a felhők között is.

Éppen ezért az első kb. 10 órám azzal telt a játékkal, hogy minden kis apró vackot összeszedtem a pályán, annyira fantasztikus érzés közlekedni a házak között. Ennek viszont az lett a következménye, hogy hamar kiderült, sajnos ez a játék is szenved az open world szindrómától, vagyis attól, hogy egy óriási térképen annyi aktivitás meg összegyűjthető kis bizbasz van, hogy a mennyiség a minőség rovására megy. Hiába állati jó lengedezni a felhőkarcolók között, ha pár órán belül ötödjére mentesz ki embereket egy csomagtartóból, vagy állítod meg tizedjére pont ugyanúgy, ugyanazzal a mozdulatsorral ugyanazt az elszabadult autót, csak más pontokon. Sajnos hiába érezni az igyekezetet, a mellékküldetések és úgy általában minden fősodron kívüli cselekvés tölteléknek tűnik, és úgy általában a játéknak nem sikerült a már jól bevett open world húzásokon túli megoldásokat kitalálni.

De nagyjából ennyi, ami komolyan zavart, ezen kívül szinte minden másban hibátlan a játék. A történet a képregények és a filmek kombinációja, Peter Parker most egy diplomára készülő huszonéves, aki egy laborban végez tudományos munkát, és már évek óta hordja a Pókember-jelmezt. Mary Jane-nel egy ideje szakítottak, nem dolgozik már a Daily Bugle-nek, és ebben a világban is ugyanúgy van Avengers és más Marvel-utalás, mint a filmekben. A jól ismert főgonoszokat és karaktereket is kicsit átvariálták, de a játékrendszer szempontjából érthető, miért. 

Pókember ugyanis nagyon-nagyon sokat tanult Batmantől.

A Batman: Arkham-sorozat a Christopher Nolan-féle filmtrilógiához hasonlóan megmutatta, hogy a szuperhősös műfaj a játékokban is lehet több, mint sima pénzkeresés egy ismert márkával. Láthatóan az Insomniac is sokat merített ebből a sorozatból, ha például a harcrendszerről beszélünk. Az Arkhamhoz hasonlóan itt is baromi egyszerű rendszerre alapul a harc, egyik gombbal ütünk, a másikkal a hálót használjuk, a harmadikkal elugrunk, a negyedikkel meg ugrunk, és később jönnek majd különböző látványos kombinációk. Közben Pókember (és ezért fontos, hogy itt Parker nem fotós, hanem tudós) folyamatosan fejleszti a felszerelését, amitől minden harc egyre intenzívebb lesz, illetve a harcok előtt van arra is lehetőség, hogy lopakodva, villanyoszlopról figyelve cserkésszük be az áldozatainkat, ahogy ezt Batman is tette, csak mi most jóval több rugalmassággal.

Talán pont a rugalmasság, ami megkülönbözteti egymástól a két játékot. Pókember képes másodpercekig lógni a levegőben, de ha éppen olyan kombókat raktunk össze, képes hálóval liánozni a pályán, tárgyakat vágni az ellenfélhez, vagy éppen hozzáhálózni a rosszfiúkat a falhoz, ami még 40 óra játékidő után is szórakoztató. Elképesztő, hogy mennyiféle harcmodort és stílust találhatunk ki magunknak, és a fejleszthető ruhákkal és kütyükkel teljesen a saját játékmódunkhoz alakíthatjuk Pókembert. A bántóan alulírt mellékküldetéseket is csak az menti meg, ha van egy kis harc, mert ennyire a God of War óta nem élveztem a verekedést.

Szóval az a nagy helyzet, hogy a PS4-es Spider-man tényleg nagyon közel van ahhoz, hogy hibátlan legyen. Azért csak közel, mert sokszor ad, más helyen meg elvesz. A zene például egészen fantasztikus, igazi hősies filmzene, ami alkalmazkodik az akcióhoz. De közben rengeteg karakternek meg nem sikerült túl jó szinkronhangot találni, legyen szó Peter Parkerről vagy J. Jonah Jamesonról. A történet emberi része, például Peter és MJ kapcsolata nagyon személyes és szépen van megírva, de közben egy rakás ismert főgonosz fel sem bukkan, vagy ha igen, akkor alig-alig jut nekik szerep. Imádom, hogy el van rejtve 55 táska a városban, mindben egy kis plusz háttér Pókember sztorijához, de amikor az 55 összegyűjtött táskáért mindössze egy PS-trófeát kapok, az eléggé le tud lombozni. Ahogy az is, hogy az ismert karakterekhez köthető mellékküldetések sokszor egyhangúak, súlytalanok, és néha befejezetlennek tűnnek, mint például Black Cat esetében. Miközben a bossfightok annyira intenzívek és kreatívak, hogy inkább lehetett volna ezekből több, és kevesebb "találj meg 12 galambot" vagy "fotózz le 13 plüssmacskát" típusú pótcselekvés.

Spider-ManPS4 E32018 Cellblock Legal
Fotó: Marvel / Insomniac Games

Fontos leszögezni, hogy ha az ember maximalistaként túl sokat pöcsöl a fősztorin kívüli dolgokkal, akkor jobban kiütköznek a játék hiányosságai, viszont mellékes cuccok nélkül nehezebb eszközöket, képességet és ruhát fejleszteni. A főtörténet nem csak küldetések szintjén lenyűgöző, hanem nagyszerűen meg is van írva, és olyan karakterek köré épül, akik nem egydimenziós rosszfiúk, hanem órákon át épített főszereplők, akiknek a motivációira csak később derül fény. Norman Osborn, Wilson Fisk, Martin Li vagy Otto Octavius nem csak kiegészítik Peter Parker személyiségét, hanem saját jogon is bonyolítják a sztorit, hogy ne csak egy lineáris dolog legyen a jók vs. rosszak világában.

Az itt-ott gyengécske grafikát, az üres mellékküldetéseket, és pár kihagyott főgonoszt leszámítva a Spider-Man már most az egyik legjobb szuperhősjáték, amit valaha gyártottak, mert lehet, hogy a körítés nem mindenhol stimmel, de maga a lényeg, vagyis Pókember minden kis részlete tökéletes lett benne a béna humorától a liánozáson át a sajátos harcmodoráig. Ha ez működik, nagyon elrontani már semmit sem lehet.

És a végére pár apró érdekesség a játékról:

  • J. Jonah Jameson rendszeresen saját podcastben jelentkezik be, és kommentálja a játék eseményeit, természetesen Pókember ellen uszítva. A fake newsra, konteókra és uszításra hajlamos Jamesont egyértelműen Alex Jonesról mintázták, bár találhattak volna három fokkal karcosabb hangú szinkronszínészt is hozzá
  • A játék nagyon finoman, de sok helyen utal más Marvel-szereplőkre, például van Avengers-torony New Yorkban, ahogy megtalálható Dr. Strange vagy Daredevil otthona is. Az X-Menre viszont semmi utalás nincs.
  • A puzzle-ök pont kellően bonyolultak, de megoldhatók.
  • Van vagy 25 féle pókruha a játékban, majdnem mind saját képességgel.
  • Egyértelműen utalnak arra a játék végén, hogy lesz folytatás. Black Cat része pedig DLC-n érkezik majd.
  • Nincs egy deka lootbox vagy miktrotranzakció sem a játékban, ezt egészen nehéz még most is elhinni.
  • Mindössze egy olyan karakter bukkan fel, aki nem a Pókember-holdudvar része. Se Vasember, se Amerika Kapitány nincs, az Avengersre csak utalgat a játék.
  • A New York-iak mindig reagálnak rád, néha megtapsolnak, lepacsiznak veled, néha meg szidalmaznak és beszólnak.
  • Nem csak az utcák, hanem az épületek teteje is tele van élettel. Egészen fantasztikus például, amikor a nagy lengedezésben egy tetőparty közepére zuhansz.
  • A Harry Osbornhoz köthető küldetések magasan a legkiábrándítóbb baromságok, amiket videójátékos missziók közül valaha láttam.
  • Nem csak Peter Parkerrel, hanem Mary Jane-nel, illetve egy meglepetés harmadik karakterrel is tudunk játszani, bár ezek mindig lopakodós részek. A lopakodós részek pedig meglepően nem frusztrálóak.
  • A gonoszak bázisaival kapcsolatos miniküldetések (főleg Martin Li emberei) egy idő után állati repetetívek, amin az sem segít, hogy Li esetében ugyanabban az egy épületben kell ötször-hatszor verekedni, pedig elvileg különböző helyekről van szó.
  • Érdekes módon a játék nehezen tud dönteni, hogy gyerekeknek vagy felnőtteknek szól, és hangulatában inkább az Andrew Garfield-féle filmekhez lehetne hasonlítani.
  • Kicsit szőrszálhasogatás, de lehet, érdemes lett volna ezt a játékot inkább nyáron kiadni. Tökéletes lett volna az uborkaszezonra, mert nem Év Játéka-esélyes, viszont jóval nagyobb lett volna a hype, mint egy héttel az új Tomb Raider, vagy két héttel az új Assassin's Creed előtt.