Elnyűhetetlen a Nintendo kartonpapírjátéka

A Nintendo nem mindig volt videojátékos óriás; az 1889-ben alapított cég kézzel készített játékkártyák gyártásával tette be a lábát a játékiparba, később légyottokra specializált love hoteleket is működtetett, a hatvanas években pedig egy előrenyújtható műanyag manipulátorkar volt az egyik legnagyobb sikere. Hogy a vállalat megőrizte kísérletező kedvét, azt tavaly tavasszal is láthattuk, amikor piacra dobták a Labo nevű furcsa hibridet, az otthon buherált, kézzelfogható kartonpapírjátékok és a videojátékok szerelemgyerekét. Az akkor megjelent alapkészlet két játékán be is mutattuk a Labót egy videóban, Adél lányom segítségével:

Akkor bennem is az volt a Labóval kapcsolatos legnagyobb kétség, amit nagyjából minden teszt megjegyzett: oké, a koncepció működik, a gyerek jól szórakozik, de meddig fogja bírni a kartonpapír a strapát? Pár nap alatt tönkremegy, aztán lehet kidobni az egészet – és ezért fizessek egy kisebb vagyont? 2019-ből jelentem, hogy ez az aggodalom feleslegesnek bizonyult, sőt. Mutatom Adélt napjainkban:

Kezdjük a nagyjából húszezer forinttal, amit a vevőnek kell kiperkálnia egy Labo-készletért (amiben a kartonlapok mellett persze ott a minijátékokat tartalmazó szoftver is, amivel a kész papírkütyükbe lehet életet lehelni). Ez valóban sok pénz, ennyiért egy zsír új csúcsjátékot kapni, vagy akár kettőt is. Ha viszont mozijegyre vagy játszóházóradíjra fordítom ezt a pénzt, és belegondolok, Adél mennyit labózott, azt kell mondjam, a Labo sokszorosan megtérülő befektetés. (Persze, ha Adél ugyanennyi időt kirándult volna, az meg nulla forint, ez is egy szempont.)

Sőt, a Labo túlságosan tartós. Ha ezeket a papírtárgyakat az ember egyszer összerakja, nem szedi könnyen szét, ezért én már nagyon várom, hogy mikor adják meg végre magukat az enyészetnek Adél példányai. Mert elég sok helyet foglalnak, egy teljes polcról kitúrtak már mindent a gyerekszobában. A tavasz végén megjelent alapkészlet öt játékából három nagyon megkímélt állapotban terpeszkedik értékes négyzetcentimétereken (motorverseny, papírzongora, távirányítós lény), a másik kettőt, a horgászszimulátort és a kartonházban élő virtuális állatkát már hétvégéken keresztül nyúzta Adél, de így is jól tartják magukat. Amikor a ház egyik alkatrésze, egy elfordítható papírkulcs megsérült, reméltem, hogy elkezdődik végre a romlás édes folyamata, de pár gyerekkönny hatására két celluxcsíkkal megjavítottam a kulcsot, és sajnos úgy működött, mint régen. Azóta is várom, hogy az idő elvégezze végre a dolgát – mit dolgát, kötelességét! –, de Adél nem egy romboló típus, vigyáz a játékaira.

Ráadásul ősszel megjelent egy újabb szett (a fenti fotón a kép előterében), amiben három jármű – autó, repülő, tengeralattjáró – irányítókütyüjét lehet összehajtogatni, plusz egy gázpedált, ami mindháromhoz kell. Erről azt szeretném elmondani, hogy legalább tíz óra volt, amíg Adéllal mindet összeraktuk, és erre a tíz órára teljesen visszamentem gyerekbe, egyszersmind döbbent tisztelettel adóztam a Nintendo mérnökeinek. Elképesztően összetett dolgokat kihoztak egyszerű kartonból, érzékelőmatricából és befőttes gumiból; papírfogaskerekek forognak, papírsebváltó kattan, tűzgombos papírjoystick követi finoman a mozdulatainkat – tényleg fantasztikus.

A játékok ebben picit nagyobb korosztályra lőnek, mint az akár 4-5 éves gyerekeknek is ajánlható alapkészlet, de csak azért, mert összetettebb finommotoros tevékenység egy autót kormánnyal és pedállal irányítani, mint tekerni egy pecabotot. Ezúttal minijátékok mellett egy nagy, egyszerű feladatokkal telepakolt sziget a szórakozás központi helyszíne, ahol a feladatoktól függően folyton váltogatni kell a járműveket – ez jóval összetettebb videojátéknak is, mint az alapkészlet szoftverei. Adél erre is rákattant, 20-30 játékórája biztosan benne van már.

És ennyi idő alatt nem ment tönkre még egy fél papír-sebváltótárcsa sem. Szóval a kérdésre, hogy ugyan, mennyi ideig létezhet épségben egy kartonból összetákolt gázpedál, amin egy hatéves tapos rendszeresen, a válasz az, hogy ijesztően sokáig. És nálunk lassan egy polc is kevés a kész Labo-kütyüknek, szóval néha már eljátszom a gondolattal, hogy az éj leple alatt ollóval ejtek pár mikrovágást a megfelelő helyeken, amik aztán könnyen tovább tudnak szakadni egy gyerekkéz alatt is. Aztán persze elszégyellem magam, hogy milyen apa az ilyen.

Amúgy a megoldás Rudika lesz, Adél kétéves kisöccse, aki eddig nem találkozott a Labóval (a látszat ellenére Adél videojátékozása nálunk nem mindennapos, csak hétvégén játszhat, és akkor, ha Rudi alszik). Csak egyszer kellene kint "felejtenem" a papírizéket a kanapén, és máris több hely lenne a polcon. Ettől még rendeltetésszerűen használva a Labo nagyon tartós, le a kalappal.

Viszont hogy a termékvonalnak van-e jövője, az kérdéses. A Nintendo nyáron jelentette be, hogy az első két készletből világszerte 1,39 millió fogyott összesen, és az őszi készlettel együtt sem járhat az egész 2,5-3 millió fölött. Ami három játékra összesítve egy Nintendo kaliberű cégnek nem túl nagy eredmény. Ugyanakkor a Labo fejlesztése valószínűleg nem túl drága, és mint tudjuk, a cég szeret kísérletezni. Így 2019-ben az is benne van, hogy a vállalat csendben kivérezteti a termékvonalat, és az is, hogy egy szűkebb réteg szórakozásaként fenntartva lesznek még újabb készletek. Akárhogy is, mi még egy darabig biztosan kihúzzuk azzal, amink van.