Játék egy országból, ahol az állampárt kézi vezérli a köztévét

Screen Shot 2020-02-15 at 4.25.47 PM.png
2020.02.16. 10:38

Nyolcvanas évek, Anglia: takarító vagyok az állami tévé stúdiójában. Még nem igazán tudom, hogy melyik műsor mikor megy, így betévedek az egyik stúdió irányítótermébe, ami szerencsére tök üres. Mindjárt este hét, nemrég kezdtem, remélem, nyugis este vár rám. Képernyők villódznak, mindenhol világító gombok és csúszkák, a kezelőpult teljesen átláthatatlan, mintha egy űrállomás műszerfala lenne. Még jó, hogy sose kell ilyenekkel foglalkoznom.

Csörög a telefon. Basszus, nincs itt senki, hogy felvegye. Mi van, ha fontos?

Helló, haver! Valakinek le kéne vezényelnie a híradót, ami mindjárt indul. Válassz reklámokat, váltogass a négy kamera között, sípold ki a káromkodásokat, és minden rendben lesz. Arra figyelj, hogy te mutatod be a kamera előtt állókat a nyilvánosságnak, rajtad múlik, hogy látják őket az emberek. Bár igazából tök mindegy, így is, úgy is megkapod a fizetésed.

Úgy volt, hogy csak egy adásra ugrok be vészmegoldásként, de már több hete én ülök minden este a pult mögött. Én döntöm el, hogy egy sportolót idilli párkapcsolatban vagy kocsmázás után, üvöltve rókázva mutatunk be. Rajtam múlik, hogy mennyi képernyőidőt adok a kormánykritikusoknak, akik az idősek eutanáziája ellen próbálnak felszólalni. Ezek mellett ki kellett csempésznem az élettársam bátyját az országból, és a fiam csatlakozni akar a radikális kormánypárt ifjúsági szervezetéhez. Ja, és nap mint nap jönnek az utasítások a pártközpontból.

Én döntöm el, mit nem közvetítünk.

Ahol az állam diktálja, mit gondol a nép

A Not For Broadcast egy alternatív, nyolcvanas évekbeli Angliában játszódik, ahol egy extrém szélsőbaloldali párt nyerte meg a választást. A legnépszerűbb kampánypont, amivel mindent megnyertek? Vegyük el a gazdagok pénzét, és osszuk szét!

Így cenzúrázz élő adásban

Erről a világról kell tájékoztatnunk a népet mint híradószerkesztő. Ebben az az izgalmas, hogy a játék főhőseként eredetileg takarítók vagyunk, véletlenül szakadt a nyakunkba a munka. Nem akarjuk elveszíteni az állásunkat, tehát beülünk a pult mögé, és az eredeti technikus elmagyarázza, mikor mit nyomjunk. Minden adáshoz három reklámot kell választanunk, és még ennek a döntésünknek is súlyos következményei lehetnek. Amikor elindul az adás, négy kamera között váltogathatunk valós időben, és kismillió dologra kell figyelnünk. Még arra is, hogy ne kerüljön fehér zaj az adásba.

A jó vágásokat a játék a nézőszám megugrásával jutalmazza, míg a bénázást zuhanó nézettséggel. Ha 5 százalék alá esik a nézők aránya, azonnal kirúgnak. A stresszes szituáción az se segít, hogy a rendőrállamot kiépítő, gyakorlatilag teljhatalmú párt komoly elvárásokat támaszt a közmédiával szemben. Egy idő után már azt is megmondják, mit reklámozhatunk. Ezt persze figyelmen kívül hagyhatjuk, de csak a saját felelősségünkre.

Itt kicsit meginog az illúzió, hiszen gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy egy közpénzből fizetett állami hírszolgáltató az objektivitás legkisebb látszata nélkül erőszakolja le a propagandát az emberek torkán. Ki hallott már ilyet?

Az adások után szegmensenként kapunk értékelést, grafikonon láthatjuk a kisípolásaink, vágásaink és a nézőszám közötti összefüggést. De a munkánk hatása nem csak itt érezhető, ugyanis az adások között feleletválasztós kalandjátékot is játszhatunk. Odaadjuk a gazdag vejünknek az útlevelünket, amikor el akar menekülni a vagyonával külföldre? Adunk pénzt a lányunknak párizsi nyaralásra, amikor nem áll túl jól a családi kassza? Lemondjuk az évfordulós kirándulást az élettársunkkal, ha berendelnek dolgozni?

AMikor az állam szétdobja a magánvállalatok részvényeit, melyiket válasszuk? Feltüntetjük jobb fényben a mi cégünket, hogy több részesedést kapjunk?

A játék egyelőre korai elérésben van fenn a Steamen, csak 3 epizód, azaz 3 adás játszható. A fejlesztők 10 adással terveznek a végleges változatban, és még előfordulhat, hogy az eredeti hármat is alakítgatják menet közben. Ahogy kövéredik a játék, az ára is úgy emelkedik majd.

A Not For Broadcast leginkább olyan, mintha a Papers, Please!, a Do Not Feed The Monkeys és a Five Nights At Freddy's szerelemgyereke lenne saját történettel és új játékelemekkel (gyakorlatilag egy valós szakma mindennapi praktikáival), amik lehetővé teszik, hogy a három adást többször újrajátsszuk.

Egy adás nagyjából 15-30 perc, úgyhogy nem nagy dolog újra elindítani az egyiket, ha például ki akarjuk próbálni, milyen következménye lesz annak, hogy pozitív helyett negatív fényben tüntetjük fel a meztelenül demonstráló gazdagokat. A második adás nehézsége nagyot ugrott az elsőéhez képest, bár valószínűleg nem segített, hogy a két adás között eltelt a valóságban egy hétvége, és nem emlékeztem egy teljesen alapvető játékmechanikára. Az adás is egyre összetettebbé válik egyik estéről a másikra, és csak utólag jön rá az ember, hogy milyen jó is volt, hogy az első alkalommal még megmondták, mikor kell kamerát váltani.

A gimis színdarabok amúgy is gyakran követhetetlenek, és nem segít, ha négy kamera között kell váltogatni, amikor a középiskolai társulat fellép a híradónkban.

Ugyan a játék hangulata nagyon passzol a manapság népszerű társadalomkritika-divatba, de azért nem voltak álmatlan éjszakáim a Not For Broadcast miatt. A komoly kérdéseket, erőszakot, kitakart meztelenkedést és bizarr propagandát tök jó humorral tompítják, és az íróknak sikerült anélkül viccessé tenniük a játékot, hogy idétlenné vált volna. Az élő szereplőkkel leforgatott játékok nem mindig sikerülnek jól, de a híradós alapsztoriból kiindulva talán nem is létezik jobb téma, amihez illik az élőszereplős műfaj.

De összességében mégiscsak az alapötlet üt a legnagyobbat: a Not For Broadcast remek játék és szórakozás azoknak, akik ki akarják próbálni azt a disztópikus, sci-fikből előugró elképzelést, hogy milyen az, amikor az állam a saját szócsövének sajátítja ki a nép fő hírforrását, a mindig megbízható köztévét.