Az üvöltözve anyázás sosem volt még ennyire szórakoztató

Néhányan talán még emlékeznek arra, amikor a Dark Souls III 2016-os megjelenésekor leültettük elé a szerkesztőség tagjait, és azt a rém egyszerűnek tűnő feladatot adtuk nekik, hogy jussanak át a játék bevezető részén, ami elvileg az alapok megtanítására, a játékos érdeklődésének megragadására való. Más játékok esetében ez tényleg nem lenne nagy kihívás, itt azonban Iudex Gundyr jól szétrúgta mindenkinek a seggét, és valószínűleg örökre elvette a kedvüket attól, hogy a jövőben kipróbálják a From Software bármelyik játékát. 

Nekem Iudex Gundyr sohasem okozott problémát, de azt hiszem, most már értem, mit érezhettek a kollégáim akkor, hiába játszottam ugyanis a Dark Souls-trilógiával, a Sekiróval és a Bloodborne-nal is, a Nioh 2-ben 

Két hónappal, a játékba fektetett nettó 80 órával és további 300 halállal később végül azért sikerült a végére jutnom, és bár elég sokszor üvöltöztem miatta a képernyővel, összességében kijelenthető, hogy nemhogy idén, de az elmúlt években sem nagyon adtak ki ennél tartalmasabb, szórakoztatóbb és izgalmasabb videójátékot.

Démonok közt

Ugyan a legutóbbi Assassin's Creed bejelentésével kiderült, hogy a sorozat a rajongók évek óta tartó siránkozása ellenére sem megy Japánba, az utóbbi években rengeteg játék vitte el ide a játékosokat – és a trendnek még nincs is vége, elég csak a hamarosan érkező Ghost of Tsushimára gondolni. Ilyen volt a Nioh első része, de a tavaly megjelent Sekiro: Shadows Die Twice is, melyek nagyjából ugyanabba a korba is helyezték bele a maguk japán mitológiával bőven kiszínezett sztorijait. A Sekiro ezzel egy elég hangulatos világot hozott össze, de amellett, hogy fiktív szereplőket és helyszínt alkotott a saját játékához, az egyes karakterekre, helyszínekre és ellenfelekre sem pazarolt túl sok időt.

A Team Ninja ehhez képest már az első Nioh-val megmutatta, hogy egészen máshogy állnak hozzá a világépítéshez, leginkább abban a tekintetben, hogy sokkal inkább támaszkodnak a japán folklórra és történelemre, és ezt látványosan meg is akarják ismertetni a játékosokkal. A főszereplő William Adams nemcsak a késői Szengoku-korszak rengeteg prominens, a valóságban is létezett figurájával találkozott, hanem olyan, tényleg megtörtént eseményekben is részt vett, mint Oszaka 1614 és 1615 között zajló ostroma, vagy a szekigaharai csata, melyek alapjaiban határozták meg Japán történelmét.

A Nioh 2 ugyanezt a vonalat viszi tovább, és az első játék sztorija elé és mögé betagozódva enged betekintést a 16. századi alternatív Japánba, az előző játékkal ellentétben azonban ebbe egy félig démon, félig ember karakterrel ugorhatunk fejest, akit úgy formálhatunk, ahogy csak akarunk. Ez egyrészt azért jó, mert a rendkívül sok lehetőségnek hála csak ezzel órákat lehet eltölteni, másrészt pedig azért, mert sokkal könnyebben illeszkedik a megalkotott világba. Ennek persze az volt az ára, hogy a karakter teljesen megnémult – ami az átvezető videók során sokszor elég hülyén veszi ki magát –, de a sztori szempontjából így is pozitív maradt a mérleg.

A játékban találkozunk többek közt a valódi Japán egyesítésében nagy szerepet játszó Oda Nobunagával, a valóságban őt követő, a valóságban paraszti sorból felemelkedő Tojotomi Hidejosi, vagy más néven Kinosita Tókicsiró sorsa pedig szorosan összefonódik a főszereplőével, miután a játék legelején megmenti attól, hogy végleg démonná változzon. A továbbiakban javarészt az ő oldalán éljük át a rengeteg fantáziaelemmel meghintett, de mégis felismerhető polgárháborús korszakot, de feltűnik a színen Nobunaga felesége és húga, valamint az egykori daimjó legtöbb hadvezére is, és még egy csomó más történelmi figura, akiknek tulajdonképpen semmilyen szerepük nincsen, de egy rakás infót meg lehet tudni róluk, ha hajlandóak vagyunk elolvasni a hozzájuk kapcsolódó bejegyzéseket.

Persze sem a történet, sem a karakterek nem váltják meg a világot, nagyjából éppen arra jók, hogy kereteket biztosítsanak az öldöklésnek, azt viszont érdemes kiemelni, hogy a misztikus lények ábrázolása tényleg tökéletesre sikerült. Ha valakit érdekel a japán mondakör, az ennél keresve sem találhat jobb lehetőséget a megismerésére, ugyanis a több tucat ellenfél döntő többségéhez innen merítették az ihletet. A játékban szereplő teremtmények (eredeti nevén yōkai, magyarul jókai, szigorúan kisbetűvel) kinézetükben és tulajdonságaikat tekintve is eléggé hasonlítanak a folklórbeli önmagukhoz, és bár a játékmenet miatt egyes esetekben egyértelműen kötöttek kompromisszumokat a fejlesztők, a legyőzésükkel elérhető magyarázatokkal kombinálva tényleg meg lehet ismerni az eredetüket. Barátságos jókai-okkal is lehet találkozni, amik közül egyértelműen az angol fordításban Scampuss néven futó sunekosuri a legaranyosabb – ez egy dagadék, gömb alakú cica nagy szemekkel, ami egy darabig hűségesen gurul utánunk, ha megsimogatjuk.

Lehetőségek óceánja

Noha a megfelelő háttér egyértelműen marha fontos egy játéknál, a Nioh 2 pedig tényleg igyekszik is biztosítani ezt a játékosoknak, összességében azért ez a játék mégiscsak a rendkívül komplex, és iszonyatosan nehéz harcrendszerével tudja megfogni az embert.

Azt hinné az ember, hogy aki játszott már a From Software valamelyik játékával, annak hamar rááll majd a keze a Nioh 2 rendszerére, de a saját példámból kiindulva ez nem feltétlenül igaz, én ugyanis eleinte rengeteget szenvedtem a megszokásával. A Team Ninja sorozata alapvetően ugyanarra az energiamenedzselős, kitérős, metodikus alapra építkezik, de itt érzésre sokkal több mindennel van megbolondítva az egész. A teljesség igénye nélkül:

• továbbra is ki kell választani a három eltérő gyorsaságú és sebzésű harcmodor közül az éppen a helyzethez illőt – sőt, egyes fegyverek esetében ezeket folyamatosan kombinálni is kell;
• meg kell találni a tényleg merőben eltérő fegyverek közül azt, ami a legjobban illik a játékstílusunkhoz – ami amúgy nem is olyan könnyű, én például majdnem végig egy összevissza hajtogatható kaszát használtam, de a lándzsa, a dupla fejsze és a dupla kard is eléggé bejött;
• bele kell merülni a mágia, a nindzsucu és a távolsági fegyverek világába;
• a fentiekhez kapcsolódóan el kell igazodni a letaglózóan sok lehetőséget kínáló képességfákon, és a kombórendszeren;
• és megfelelően kell menedzselni azt a rengeteg fegyvert, páncélt, kiegészítőt és egyéb tárgyat is, amit menet közben hozzánk vág a játék, egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy eladjuk, alkotóelemeire bontjuk, a felsőbb erőknek ajánljuk, vagy magunkra aggatjuk őket.

A Nioh 2 ráadásul az első részhez képest is jelentős ráncfelvarráson esett át, és több fontos újítás is helyet kapott benne, melyek mindegyike arra vezethető vissza, hogy a főszereplő félig maga is démon. Az egyik ilyen az, hogy a megölt démonok lelkét – ami a játékban amúgy vizuálisan egy dobogó szívként jelenik meg – a magunk hasznára tudjuk fordítani, ezzel pedig nemcsak erősebbek leszünk, hanem a képességeiket is elsüthetjük. Nekem mondjuk a passzív tulajdonságok sokkal hasznosabbnak bizonyultak ezeknél, és bár a képességfák alapján simán el lehet menni olyan irányba is, ahol sokkal gyakrabban nyúl ezekhez az ember, az ezekhez szükséges erőforrást inkább költöttem arra, hogy átmenetileg démonná változtassam magam.

Ez szintén újdonság a második részben, és elsőre baromi erősnek is tűnik az, hogy egy kis ideig sebezhetetlenül osztja a karakterünk az áldást, a Sekiro újraéledős mechanikájához hasonlóan itt is ritkán fog ez kihúzni minket a csávából. Démonalakban mind a támadásaink, mind a bekapott sebzés közelebb hozza a visszaváltozást, így ha ész nélkül próbálja meg használni az ember, nagyjából két másodperc alatt verik vissza emberré – függetlenül attól, hogy az emberi tankhoz hasonlító Brute, a gyors, de kevésbé szívós Feral, vagy a távoli támadásokra és teleportálásra szakosodott Phantom alak erejét kölcsönözte neki az éppen aktív őrzőszelleme. Ettől eltekintve persze annak, hogy a három forma melyikének megfelelő lélekállatot visszük magunkkal egy adott küldetésre, van jelentősége.

A különféle bónuszok és tulajdonságok miatt például azért is, mert ebben a játékban már el lehet hárítani bizonyos támadásokat, a hárítás típusa pedig szintén ehhez köthető. A Nioh 2-ben majdnem minden ellenfélnek van egy nagyon erős képessége, ami előtt pirossal fel is villannak, ha pedig ezekbe kitérés helyett a megfelelő ütemben állunk bele, akkor sebződés helyett átmenetileg elkábítjuk, és sebezzük is őket. Annak kitapasztalása, hogy pontosan mit mikor kell hárítani, nem rövid folyamat, de kevés dolog okoz nagyobb elégtételt, mint amikor sikerül visszaverni mondjuk egy tüzes forgószélként ránk rontó Enenra rohamát.

Fáj, de jó!

Ez utóbbit főként azért érdemes kiemelni, mert ebben a játékban tényleg ezek a pillanatok a meghatározók. Persze, a sztori kicsit gyengécske, a karakterek nagy része dísznek van, és bár a látványvilág elképesztően jól hozza a középkori Japán hangulatát, a grafika azért egyáltalán nem lenyűgöző. De hát mégis ki a francot érdekel ez, ha annyira király a harcrendszer, és annyira pokolian nehéz a játék, hogy minden nagyobb összecsapás alatt a szék szélén kuporogva szökik az egekbe a ember pulzusa, egy főszörny megölése után pedig

A Nioh 2 folyamatosan próbára teszi az embert, hol azzal, hogy a százhuszonnyolcadik alkalommal is feltesz egy ellenfelet a plafonra, hol meg azzal, hogy már megint betesz valami más ellenfelet is egy hosszú nyakú, baromi idegesítő Rokurokubi mellé. Ez a játék kétségtelenül baromi frusztráló tud lenni, de akármennyit is dühöng rajta az ember, valahol legbelül azért mindig tudni fogja, hogy csak és kizárólag magának köszönheti azt, hogy megint meghalt valahol.

Ebben a tekintetben eléggé hasonlít a Dark Souls-játékokra, de annak ellenére, hogy az inspiráció forrása teljesen evidens, a Nioh 2-ben annyira sok egyedi ötlet és sajátos megvalósítási forma található, hogy a Team Ninját ezek után tényleg senki nem vádolhatja azzal, hogy a From Software-t másolja – ami persze néhány esetben nem feltétlenül jó dolog. Erre remek példa a küldetésalapú rendszer, ami egyértelműen sokkal bénább, mint a Dark Souls vagy a Sekiro tökéletesen összekapcsolt világai, és hiába jó az egyes pályák dizájnja, sok közük nincs egymáshoz. Ehhez jön még hozzá aztán az is, hogy az egyes pályákat minimális változtatásokkal két-három alkalommal is végig kell tolni, ha valaki minden küldetést meg akar csinálni, ami elég idegesítővé válik egy idő után.

A kevesebb néha több elvet az ellenfelek terén is megfogadhatták volna a fejlesztők. A játékban feltűnő főszörnyek és főellenségek majdnem mindegyikét három különböző helyen lehet legyőzni – sőt, néhány esetben konkrétan a fősztori részeként kell többször megküzdeni valakivel. Ez nekem tényleg a Dark Souls 2 legsötétebb pillanatait idézte, ahol a harminckét főellenségből jó, ha tízre emlékszik az ember, és ahol két főellenség között egészen konkrétan annyi a különbség, hogy az egyik kék, a másik meg piros. Ezzel együtt azt mondjuk érdemes kiemelni, hogy itt nem egy olyan összecsapás volt, amit harmadjára talán még jobban is élveztem, mint az első alkalommal.

Ez persze részben annak köszönhető, hogy a karakterünk a játék során elég komolyan fejlődik, és azért szépen lassan az ember is hozzászokik a játék működéséhez. Félistennek valószínűleg sosem fogjuk érezni magunkat egy olyan játékban, ahol a legbénább szörny is képes két ütésből végezni velünk, és az is lehet, hogy időnként egy hétig nem lesz kedve vele játszani az embernek, de igazából ennek a játéknak csak jót tesz, ha kiélvezi az ember. Már csak azért is, mert ha végre befejezi az ember, akkor sem kell rögtön letenni a kontrollert, visszatért ugyanis a Nioh-szériában Dream of the Strongnak nevezett New Game+ mód, ahol az erősebb ellenfelek mellett sokkal jobb zsákmány is vár mindenkire,

A játékban emellett vannak kooperatív küldetések is, szóval ha valakinek van affinitása hozzá, gyakorlatilag végtelen időt tölthet el a játékkal – még úgy is, hogy itt a klasszikus értelemben véve nem lehet más játékosok ellen játszani. A Nioh 2 döbbenetes mennyiségű tartalmának kiélvezéséhez persze az kell, hogy az ember felvegye a játék által elé dobott kesztyűt, de ha így tesz, akkor tényleg egy iszonyatosan király élményt kap majd cserébe.

(Borítókép: Sony / Team Ninja)