A konkurencia feltámad

Az iPod úgy nehezedik az mp3-lejátszók piacára, hogy közben kis híján agyonnyomja azt. Az Apple kultikus műanyagdarabját választja négy vásárlóból három, csak 2005-ben 32 millió darabot sikerült eladni belőle, ami folyamatos frászban tartja a konkurenciát. Nyomás alatt viszont nehéz normális terméket készíteni, az iPod vetélytársai mind olyanok akarnak lenni mint az iPod, csak olcsóbban. Így viszont a konkurens termékek tulajdonosainak legfeljebb egy együtt érző mosoly jutott a háromnegyedes többségtől: Ne aggódj, ennél már csak jobb lehet!

Megújulás

Ebbe az állóvízbe dobott egy hétszer öt centis hegyet az iRiver. A társaság egy évvel az iPod megjelenése előtt készítette el első lejátszóját (tehát nem nyúlták az „i-t”), azóta a legtöbb szolgáltatás egy négyzetcentiméterre zsúfolásával próbáltak piacon maradni, mérsékelt sikerrel.

Nyilván épp ezen kesergett a társaság elnöke, Jang Duk-Dzsun is, amikor összehívta tervezőit, aztán elzavarta őket. A vezető azt parancsolta alkalmazottainak, hogy gondolják újra az egész koncepciót, és álljanak elő egy olyan termékkel, ami eredeti, ami különbözik a többi lejátszótól, tehát az iPodtól.

A mese úgy folytatódik, hogy nem sokkal később megszületett az iRiver U10.

Innováció

A dél-koreai cég legújabb terméke a kategóriában óriásinak számító, 2,2 colos színes kijelzőt kapott, viszont sikerült megoldani, hogy a készülék mégse legyen nagy. Az ötlet és a kivitelezés pofonegyszerű, de mégis csak az iRivernek jutott eszébe: a készülék felületének közel 90 százaléka a kijelző, nagyítóval kell keresni a felesleges négyzetmillimétereket.

Elsőre úgy tűnhet, hogy a lejátszó érintésre reagál, de ennél sokkal hétköznapibb és használhatóbb megoldást választottak a tervezők: a kijelző valójában négy iránygomb is egyben, a készülék négy széle felel meg az egy-egy iránynak. Bár a felület egységes, mégis, jól elkülönül a négy irány, így nem fordulhat elő, hogy miközben egy könyvtárral feljebb szeretnénk lépni, megmutatjuk szüleinknek a lejátszón tárolt otthoni pornóképeket.

A kijelző négy gombján kívül még négyet találunk a készülék oldalán, ebből kettő a hangerőért felel, egy másikkal ki- és bekapcsolhatjuk az U10-est, egy negyedikkel pedig 90 fokkal elforgathatjuk a képet. Ja, meg még van egy csúszka, amivel lezárhatjuk a billentyűket.

Több funkció egy lap alatt

A kijelző 260 ezer színt képes megjeleníteni, gyönyörűen. Képeket és videókat is nézegethetünk az U10-esen, az lcd panel elég nagy ahhoz, hogy a körülményekhez képest mindegyiket élvezhető minőségben mutogathassuk ismerőseinknek. A videólejátszással azért nem ilyen egyszerű, a felbontás és a frame-ek száma erősen limitált, így megfelelő dekóder kell ahhoz, hogy az otthon tárolt filmeket az U10-esen is megnézhessük.

Kár, hogy gyenge a hardver a kijelző alatt: néha akkor is beszaggat a gép, amikor a menük között ugrálunk, és a képeket is darabosan úsztatja át, nincs meg a folyamatosság érzése.

Veszélyes dolog egy gombra több funkciót pakolni, az iRiver viszont bátor: a képernyő jobb oldalát lenyomva egyet előreugrunk a menüben, zenehallgatás közben hosszan nyomva tartva viszont megjelennek a finomhangolás ikonjai. Ha ez nem lenne elég, vagy egy harmadik lehetőség is ugyanarra a témára: ha a háttérben szól a zene, de mi elbóklásztunk mondjuk képeket nézegetni, pár másodperces nyomásra újra a zenelejátszás menüjében találjuk magunkat, és belepörgethetünk a nótába.

Értelmetlen extra

A zenemásolás metódusa az iRiver egyik legszimpatikusabb jellemvonása. Bár a leírás a Windows Media Player 10-est ajánlja, az U10-es minden további nélkül lejátssza a dalokat akkor is, ha azokat simán bemásoljuk bármivel a Music könyvtárba. Ugyanígy simán átmásolhatjuk a megfelelő méretűre átalakított videókat is, a képeket viszont csak egy célszoftveren keresztül juttathatjuk a lejátszóra.

A lejátszó hangminősége remek, a hang tiszta, de erőteljes. Megsüketülni persze nem lehet tőle, de a fülhallgatóból kiszűrődő zajjal simán felidegesíthetjük utastársainkat bármelyik tömegközlekedési eszközön.

A készülékhez vásárolhatunk egy dokkolót is, amivel úgy néz ki, ahogy a 21-i századi tévéket képzelték a hatvanas években. Retrofuturizmus. Ráadásul az apró fehér ház nem csak dokkoló, hanem hangszóró is egyben: ha az U10-est beültetjük a vackába, akkor nincs többé szükség a fülhallgatóra, hiszen a fehér dokkoló hátuljából üvölt a zene, természetesen a kötelező Sokol-minőségben.

De ami a legjobb, és egyben az mp3-lejátszók rövid történetének legpofátlanabb fejezete: adnak hozzá egy távirányítót is! Nem, nem olyan, ami a fülhallgató madzagján lóg, ez egy teljes értékű, infrás távirányító, ami ráadásul majdnem akkora, mint a készülék maga. Csak a dokkolón keresztül irányíthatjuk vele az U10-est, így mindenféle felesleges mozgás, nyújtózkodás nélkül ugrálhatunk például a képek között. Persze a lejátszó úgysem lehet messzebb használójától fél méternél, mert akkor nem látszódnának a képek, de akkor is: végre egy cég, amelyik felvállalja a teljesen értelmetlen, viszont haszontalan fejlesztéseket. Félreértés ne essék: örömmel használtuk az öncélú távirányítót.

Nincsen rózsa

Két nagyobb baj van az U10-essel: az ára, és a tárolókapacitása, illetve ezek hányadosa. Egy gigabájt manapság nem sok, főleg, ha a lejátszóval elvileg képeket, meg filmeket is szeretnénk nézegetni, akkor meg főleg nem az, ha ez a lejátszó 108 ezer forintba kerül. Ehhez jön még hozzá 15-20 ezer forintért a dokkoló, és már meg is kaptuk egy 16:9-es, száz hertzes, síkképernyős tévé árát. Azt viszont nem vihetjük magunkkal, és nehezebb mutogatni az ismerősöknek is.

Az U10-esben az exkluzivitást kell megfizetnünk, azt, hogy végre van választásunk. Akinek elege van abból, hogy minden csak az iPodról szól, de egy mutatós, okos, divatos készüléket akar venni magának, az fizessen! Jó sokat.