Hogy is kezdtük az első generációnál? „Ha az iPod Drakula, akkor a Zune a fokhagyma. Ha az iPod Batman, akkor a Zune Joker. Ha az iPod Jenna Jameson, akkor a Zune a kankó, ha a Zune Rocco Siffredi, akkor az iPod a merevedési zavar.” Mindenki sokat várt a Microsoft mp3-lejátszójától, amit csak részben váltott valóra a készülék. Egyáltalán nem volt rossz, szerettük is, de nem nevezhettük áttörésnek. Legfeljebb jó választásnak abban az esetben, ha a vásárlónak hányhatnékja támadt az iPod szó hallatán. Az eladások sem döntögettek csúcsokat, teljesült az elvárás, egy éven belül sikerült egymillió Zune-t értékesíteni, de a készülék nem tarolta le a piacot. Ahhoz kevés volt.

Dolgoztak rajta

Biztosak voltunk benne, hogy a második generáció sokkal jobb lesz. A Microsoftnak van elég pénze ahhoz, hogy maga köré gyűjtse a legjobb fejlesztőket, és tanulva a kezdeti hibákból egy sokkal kiforrottabb készüléket dobjon piacra, akármilyen áron. Mit számít, ha veszteséges lesz a készülék? Az első menetben a legfontosabb a közösség létrehozása. A Zune II nagyobb kijelzővel, merevlemezzel, jobb irányítással, több funkcióval és fejlettebb vezetéknélküli képességekkel került piacra, ezzel párhuzamosan leárazták a régi modellt, ami rögtön az egyik legsikeresebb mp3-lejátszó lett az Amazonon. A közösség tehát elkezdett a gyártó köré gyűlni.

A Notik.hu-nak hála pár héttel a nemzetközi premier után már itt is van a kezünkben az új Zune. És végre működik is, de hogy mekkora szívás volt a szoftver telepítése, azt már mindenki elolvashatta az Anyádat blogon. A program egyébként kényelmes, szép, meg kell szokni, mint az iTunes-t, amit eleinte utáltam, most meg már élni sem tudnék nélküle. Ugyanez van a Zune kliensével is, a Microsoft egyetlen generáció leforgása alatt megtanulta, hogyan kell jól átlátható programot készíteni, és bár az első fél órában gondot fog okozni még a szinkronizálás is, pár nap után a Zune szoftvere az élet részévé válhat.

A készülék valamivel kisebb, mint elődje, pontosabban vékonyabb, a kijelző mégis nagyobb lett, bár csak két collal: most már 3,2 van neki. A felület borítása jobb, ettől fényesebb is a kijelző, kár, hogy az ujjak több nyomot hagynak rajta, mint Afganisztánon a szovjet hadsereg. Összehasonlítottuk az iPod Touch-csal, mindkét készüléket egymás mellé raktuk, aztán megtapogattuk őket: kikapcsolt állapotban ugyanúgy látszott rajtuk az ujjunk, bekapcsolás után viszont a háttérvilágítás miatt a Touchról látszólag eltűntek a nyomok, a Zune-on meg ottmaradtak. Utóbbit persze nem kell tapogatni, mert nem érintőképernyős, ennek ellenére pár percenként törölgetni kellett a kijelzőt, hogy ne látszódjon az összes bűnjel rajta.

Minden egy helyen

A fényerő viszont remek, és az átdolgozott menü is az: szép nagy betűk jelzik a kategóriákat, minden egyértelmű, minden magától értetődő, a Zune kezelését még a borneói faszorrú majom is öt perc alatt megtanulná. Néha úgy tűnik, hogy a készülék túl sok információt zúdít ránk, a menük horizontálisan és vertikálisan is hosszúra nyúlnak, de ez is csak azért van, mert a Zune sokféle kategorizálást kínál.

Ráadásul keresés közben segít barátunk, az új navigáció. A készülék irányítását a laptopok touchpadéhez hasonló felületen lehet elvégezni, pont ugyanúgy, mintha az egérkurzort irányítanánk, de itt a végtelen számú iránnyal szemben csak négy van: fel, le, jobbra, meg balra. Aki valódi érintésre vágyik, az nyomkodhatja is a felület széleit, szintén négy irányba, mert a touchpad gombként is funkcionál, de sokkal kényelmesebb az érintésérzékeny funkciót használni. Megkockáztatjuk, hogy a Zune irányítása jobb, mint az iPodé, de legalábbis van olyan jó.

A fülhallgató viszont a legellentmondásosabb darab, amivel valaha találkoztunk. Eleve úgy néz ki, mint egy orvosi műszer, ami arra hivatott, hogy kiszivattyúzza az ember agyát. Ráadásul úgy is működik. A gumigyűrűt mélyen be kell tuszkolnunk a fülünkbe, ami aztán olyan vákuumot hoz létre, hogy a neuronok csak komoly kapaszkodás árán tudnak a helyükön maradni. Ha meg nem nyomjuk be eléggé a kütyüt, kiesik a fülünkből, félmegoldás tehát nincs. A totális támadás után viszont teljesen elzár a külvilágtól a fülhallgató, alig néhány hang jut be, ráadásul a hangszórók sokkal szebben szólnak, mint a konkurensé (az iPod classic-tulajdonos Földes kolléga szerint például sokkal jobbak a basszusok és kiegyensúlyozottabb a hangzás), az élet tehát akár csodálatos is lehetne.

Hogy mégsem az, arról a fülhallgató vezetékének a borítása tehet. Egy textilszerű anyaggal vonták be a madzagot, amitől rendkívül esztétikus a szerkezet, csak túlságosan zajos. Ahogy a kábel hozzáér a ruhánkhoz, vagy saját magához, súrlódni kezd, a keletkezett zajt meg a füles a végére erősített gumihártyán keresztül egyenesen az agyunkba vezeti. Menet közben tehát a külvilágot szinte teljesen kizárhatjuk, a dalok remekül szólnak, de amint megmozdulunk, olyan hangot hallunk, mintha a kisagyban pár favágó esőerdőket fűrészelne. Ehhez jön még hozzá a majdnem hermetikus csöndben remekül megfigyelhető tüdőhang, nagyjából hasonló dolgokat hallhat egy őrült űrhajós a szkafanderében, mielőtt belezuhanna a Napba.

Végtelen szerelem vezeték nélkül

A készülék egy rakás extrát kínál, legalábbis az iPodhoz képest. Van benne például remekül működő rádió, ami automatikusan megtalálja az adókat, kár, hogy keveset: a szerkesztőségben csak négyet, a Danubiust, a Juventust meg két azonosíthatatlan rádiót, pedig ennél biztosan több van a világon. A legjobb viszont a wifi-szolgáltatás bővítése, az első generációnál ugyanis semmire sem volt jó a vezetéknélküli kapcsolat. Na jó, lehetett haverkodni a metrón, dalokat cserélni a egymás közt, nincs is annál romantikusabb, mint amikor a Zune-fiú átküldi a Endless Love-ot Lionel Richie-től, amire a Zune-lány visszaküldi a Don’t go braking my heartot Elton Johntól, aztán pár év, és jöhetnek a Zune-gyerekek. Mostantól azonban úgy lehet szinkronizálni a készüléket, hogy rá se dugjuk a számítógépre (igazi áttörésről persze akkor lehetne beszélni, ha a Microsoft mérnökei megoldották volna a vezeték nélküli töltést is, de az majd a 32. század kihívása lesz).

Ezzel a funkcióval aztán már végképp az iPod classic fölé pozícionálta a gyártó a készüléket, ami részben sikerült is neki: nagyobb kijelző, beépített rádió, jó minőségű fülhallgató, használható wifi erősíti a lejátszót. A második generációs Zune-nak ugyanakkor van pár olyan hibája, ami miatt nem nevezhető jobbnak az Apple lejátszójánál: kövérebb és nagyobb annál, miközben lenyűgöző moziélményre még a 3,2 colos kijelzőn se lehet számítani. A fülhallgató zsinórja túlságosan zajos, és azt is nehéz megbocsátani, hogy a Zune nem használható háttértárként. Most már tényleg 1:1.

A Zune-t a Notik.hu-től kaptuk tesztelésre.