Zöld alma

Egyrészt van egy cég, amelyik úgy hirdeti magát, hogy a leginnovatívabb gyártó a világon, a folyamatos újítás náluk olyan, mint koleszterin a disznózsírban: természetes. Másrészt van egy termék, ami történetesen a világ legsikeresebb mp3-lejátszója, úgyhogy változtatni rizikós. Elég kellemetlen helyzet.

Belső konkurens

Az iPod nano piacra kerülése óta legyőzhetetlen, dacára az első szériákban jelentkező karcolódásnak, meg a nem túl bíztató akkuidőnek. Mégis, az Apple kénytelen volt változtatni, mert lassan már kínos volt, hogy egy éve változatlan formában árulják a modellt.

A legnagyobb probléma az ár-érték aránnyal volt: 2005 szeptemberében még bőven el lehetett kérni 65 ezer forintot egy két gigabájtos modellért, egy évvel később a konkurensek ugyanennyiért már kétszer ekkora kapacitást adtak. Az tehát természetes volt, hogy az Apple kénytelen lesz növelni a gigabájtokat. Ezt meg is tették, a 2, 4 és 8 gigabájtos verzió annyiba kerül, mint korábban az 1, 2 és 4 gigás, tehát 50-, 65-, és 80 ezer forintba. Az az érdekes helyzet állt elő, hogy a 8 gigabájtos nano ugyanúgy 250 dollárba kerül, mint a 30 gigabájtos, filmlejátszós nagy iPod, viszont az Apple egészen más célközönségnek szánja a két modellt, úgyhogy elvileg nem jelentenek majd konkurenciát egymásnak.

Szóval az új nano twice as amazing, legalábbis ami a kapacitást illeti. Meg az akkut is, mostantól ugyanis 24 órán keresztül működőképes a modell. Őszintén szólva a rövid teszt alatt nem hallgattam ennyi ideig a lejátszót, mindenesetre 10 óra folyamatos lejátszás után is nagyjából 60 százalékon állt az akku.

Ismert füles

A kijelző fényereje lényegesen jobb lett, 40 százalékkal, állítja az Apple. Ez persze önmagában senkinek sem tűnne fel, de odaraktam a készüléket szegény kis elsőgenerációs nanóm mellé, és tényleg látszott a különbség: a fehér fehérebb, jobbak a színek, ami főleg a fényképek nézegetése közben jöhet jól. Mondjuk egy kezemen meg tudom számolni, hogy eddig hányszor éltem át újra nyaralásokat, baráti összejöveteleket, vagy párkapcsolati mérföldköveket a másfél colos kijelzőn, de van, akinek ez fontos.

Az viszont öröm lehet mindenkinek, hogy a menük továbbra is magyar nyelvűek, ami némi nacionalista önhittségre adhat okot annak, akinek van igénye ilyesmire. Mindenesetre összesen húsz nyelven tud megszólalni a nano, a régióból a csehek, a lengyelek meg az oroszok kaptak még saját menüt, úgyhogy Ausztriát leszámítva az összes szomszédunknak beinthetünk az iPoddal.

A navigációs kerék új borítást kapott, ez tényleg kellett: a régi pár kör után elkezdte csiszolni az ujjamat, 4-5 hangosítás után már nem volt ujjlenyomatom. Az új verzió felülete finomabb, úgy csúszik rajta az ujjunk, ahogy kell neki.

A nano új fülhallgatót is kapott. Ez a kiegészítő az iPod elsőszámú reklámhordózó felülete, hiszen ideális körülmények között buszon, séta közben csak ennyi látszik belőle. Monacóban éreztem először úgy, hogy inkább elrejteném, mint mutogatnám a fülhallgatómat: szinte mindenki ilyet hordott a fülében, tízből nyolc a jól ismert fehér-szürke füles volt.

Nem ismerem a pontos számokat, de biztos vagyok benne, hogy a magyar Apple baromi jó évet zár, már ami az iPod-eladásokat illeti. Tavaly több mint 12 ezer darabtól sikerült megszabadulni, de csak elvétve láttam mások fülében a fehér-szürke kiegészítőt, most viszont egyetlen metróút alatt 2-3 iPod-fülhallgatóval is találkozom, legalább duplázásra gyanakszom. Lassan itthon is rejtegetnem kell majd a kiegészítőt.

Pedig az új füles sokkal jobb elődjénél, erőteljesebbek a basszusok, de hangerőben is többet tud, mondjuk még mindig nem eleget, tömegközlekedve gyakran nem is hallani a dalokat. Remélem mostanra sikerült kiküszöbölni a korábbi generációknál rendszeresen jelentkező problémát, hogy tudniillik egy hónap használat után, 85 százalékos hangerő fölött menthetetlenül elkezdtek recsegni.

Nano retro

Az új nanóhoz új iTunes is jár. A hetes verzió kell neki, a korábbiakkal el sem indul, viszont ezt sem kapjuk meg cd-n. Az optikai adattároló áldozatul esett a kisebb csomagolásnak, fogalmam sincs, hány százalékkal thinner, hányszor as amazing, a lényeg az, hogy cd nincs, a szoftvert le kell tölteni. Magyarországon ez akár probléma is lehet, alig félmillió embernek van szélessávú kapcsolata, és akadhat olyan, aki netkapcsolat nélkül, de kívánja az életérzést.

Nagyobb baj, hogy az új iTunes korántsem hibátlan, hiába van tele rengeteg jópofa szolgáltatással, látványos grafikai elemmel, ha lejátszás közben beszaggat a szoftver. Az Apple már dolgozik a javított verzión, addig is érdemes valamilyen alternatív zenelejátszót letölteniük azoknak, akiknél hibásan működik az új iTunes, de nem használhatják a hatos verziót, mert második generációs nanót vásároltak.

A legfontosabb persze a külső, amit a végére hagytam, nehogy a többség a cikk elején abbahagyja az olvasást. Szóval nem kell nagy nyomozónak lenni ahhoz, hogy lássuk, az Apple visszanyúlt a minihez. Nagy bátorság ez, hiszen a nano a legsikeresebb lejátszó volt, a teljesen új külső új helyzetet is teremthet. Persze azt sem szabad elfelejteni, hogy annak idején a mini volt piacvezető, mégis formát cseréltek, most meg csak visszatértek a jól bevált recepthez.

Az új borítás alumínium, ami jóval strapabíróbb, mint a korábbi modell műanyagja, karcolódást sem láttam rajta párnapos használat után, pedig volt, hogy kulcsokkal utazott. Az új burkolattól hűvösebb, fémesebb a lejátszó tapintása, a színek, és a lekerekített élek miatt meg vesztett valamennyit minimalizmusából a modell.

Versenyben

Nekem a régi jobban tetszett, viszont ezzel a véleményemmel teljesen elszigetelődtem a szerkesztőségben. A többség, köztük az esztétikához elméletileg értő kultrovatosok, a kütyük tesztelésében járatos munkatársak, elszánt bloggerek, azt állították, hogy az új nano szebb, mint elődje, mert színes, mert hasonlít a minire, mert csak. Aztán nagy nehezen sikerül olyanokat is találnom, akiknek jobban tetszett a régi: mert elegánsbab, mert nem színes, mert nem hasonlít a minire, mert csak. Az eldönthetetlen kérdésre, majd a következő egy év ad választ, kiderül, hogy a piacnak mennyire tetszett az újítás.

Mindenesetre a nano újra versenyképes: a konkurencia ugyanennyi pénzért nem tud lényegesen többet adni. Kapacitásban semmiképp, a Sandisk, a Samsung ugyanúgy 4 gigabájtot ad nagyjából 65 ezer forintért, mint az Apple. Közben nagyobb kijelzőkkel, beépített FM-rádióval vagy hangfelvevővel próbálják megtörni az iPod 75 százalékos piaci részesedését, a felhasználók többsége (háromnegyede) viszont sokkal többre értékeli a brandet, az életérzést, mint a rádiót.

Szolgáltatásokkal nehéz lesz megtörni az iPod uralmát, a konkurencia csak abban bízhat, hogy egyre többen lesznek, akiket zavar, hogy mindenhol fehér-szürke fülhallgatót látnak, ezért váltanak: új életérzést keresnek. Ahogy a dolog most áll, az iPod uralmát csak az Apple tudja megtörni.