Navigációs kiképzés és képfeltöltés telefonnal

Egyetlen kérdés motoszkált a fejemben a Nokia N95 hivatalos magyar sajtóbemutatója előtt: vajon a készülék akkuja merül le idő előtt, vagy én dőlök ki hullafáradtan? A válasz nem volt egyértelmű, mert bár az akkuról hallottunk már egyet s mást, a Nokia szokatlan sajtóeseményén fizikailag sem volt könnyű helytállni. A finn gyártó ugyanis azt találta ki, hogy vadonatúj csúcskészülékét nem egy tárgyalóban mutatja be unalmas prezentációval és szalámis szendvicsekkel, hanem inkább kizavarja az újságírókat az utcára, hogy hétköznapi szituációkban ismerjék meg az N95 képességeit. Persze normális emberek nem szoktak napi rendszerességgel áthajtani a város legforgalmasabb útjain egy gigantikus terepjáróval, három csinos hölgy és egy sofőr társaságában, ezért nem volt teljesen hétköznapi a kaland. De ettől az apróságtól igazán eltekinthetünk.

Ügynöki múlt

A Nokia píárgépezete azt a játékot találta ki, hogy az újságírók ügynökök, akiknek meg kell keresniük két eltűnt ügynököt. Négyes csoportokba tömörültünk, és így kerestünk a megadott helyszíneken információkat, amit persze csak akkor adtak oda, ha előbb bohóckodtunk valamit. A miénk volt a rózsaszínpárduc (sic!) csoport, ami tök ciki.

Először felmásztunk a János-hegyi kilátóra, ahol egy spanyolul hadonászó lány magyarázta el, hogy készítsünk fényképeket. Az előre megadott instrukciók alapján ezeket mind feltöltöttük a Flickr képmegosztó szájtra, öröm volt nézni, hogy száguldoznak az adatok a szélessávúnak mondott edge elérésen. Pont, mint a terepjárónk feles fokozatban. A kilátóban egy eldugott cetlin találtuk meg az infót, hogy át kell döngettünk Pesterzsébetre, a Bora Bora kaszinóba, amit persze senki sem ismert.

Kénytelenek voltunk az N95 műholdas útvonaltervezőjére hagyatkozni, amely egy kis kerülővel a Szilágyi Erzsébet fasoron araszoló kocsisor közepébe navigált minket, így jókora késéssel jutottunk el Pestre. A kaszinóban azzal sokkoltak minket, hogy ha nem karaokézunk, akkor nincs infó. Hosszas unszolás után egy bátrabb kollegina elénekelte a Sárikát, így megtudtuk, hogy újabb fél órát kell dugóban araszolnunk, ezúttal a Hungária körúton és a Váci úton, hogy a Duna Plázában bowlingozhassunk egyet. Számos szánalmas mellégurítás és egy tarolás után gyorsan továbbálltunk, és végül a budai hegyek közt megbújó Uhu Villában kötöttünk ki. Itt bujkáltak ugyanis az elveszett ügynökök, név szerint Onyutha Judit és Fenyő Iván.

Egyébként itt mutatkozott meg az N95 egyik legnagyobb erénye, amikor a mobilokat rákötöttük egy lcd tévére, és a nagy kijelzőn együtt néztük végig a képeket és a videókat, borozgatás közben, egymást jól kiröhögve. Pont olyan volt, mintha csak egy osztálykirándulás után néztük volna végig a vicces fotókat.

Forgalmi zavar

Mindeközben kiderült, hogy nem könnyű egyszerre navigálni és multimédiázni. A mobilos navigáció roppant egyszerűen működött: megadtam a címet, két gombnyomással megjelenítettem az útvonalat, és innentől kezdve a készülék folyamatosan lökte a szöveget arról, hogy mikor merre kanyarodjunk. Az útvonalakkal nem volt gond, de az irányadás a kisebb kacskaringós utcákban néha elég zavaró volt, a hangutasítás alapján nem tudtuk eldönteni, hogy mikor kell elfordulni. Emellett sok bajunk volt a dugókkal, amelyekről viszont a készüléknek fogalma sem lehetett, mert Magyarországon még nem készítenek gps-hez forgalmi jelentést.

A navigációs szoftver általában akkor is tovább működött, amikor képeket próbáltam feltölteni az internetre, néha azonban a háttérben futó program szó nélkül kilépett. Tanulság: vezetés közben senki ne akarjon fényképezni és internetezni.