Necc és New York

Az elvonási tünetek már a repülőgépen jelentkeznek - nem elég, hogy dohányozni nem lehet, mindenféle ketyere használata is szigorúan tilos. A Malév-gép személyzete odáig megy, hogy a felszállás idejére még a PDA-n megkísérelt pasziánszjátszmát is betiltja. És bár régóta zajlik a vita arról, vajon valóban okoznak-e veszélyes interferenciát a repülőn az olyan elektronikus eszközök, mint az ártalmatlannak tűnő CD-lejátszó, a fene akarna pont emiatt lezuhanni.

Amszterdamtól a KLM kevésbé szigorú, és kompenzál is rendesen: a fedélzeti szórakoztató rendszernek hála az ülések támlájába épített LCD-képernyőn több tucatnyi klasszikus és új filmet nézhetünk a Mátrixtól a Spidermanig, az pedig hab a torán, hogy az interaktív hálózat révén bárkivel sakkozhatnánk is kedves utastársaink közül. Kedves utastársaink lusták, és inkább Mátrixot néznek, de így legalább semmiképpen sem kerülünk össze azzal a Kramnyik-kinézetűvel a business classról.

New York sótlan demokraták szerint John Forbes Kerryről elnevezett nemzetközi repülőterén az első dolgunk természetesen az, hogy ellenőrizzük: van-e térerő, van-e GPRS, és főleg hogy fent van-e az ICQ-n maganyos25 nevű új csetpartnerünk, aki az előző este oly ígéretesen indult. A T-Mobile-kártyás, nemrégiben tartóstesztnek alávetett telefonos PDA magától rátalál az AT&T hálózatra, és amikor a GPRS-kapcsolat is pillanatok alatt létrejön, tudjuk, hogy nagy baj már nem lehet - ha csak azt nem vesszük bajnak, hogy maganyos25 új társra lelt a röpke repülőút alatt. A cemende.

New Yorkban és környékén változatosak a digitális domborzati viszonyok: a mártírosztag azt tapasztalta, hogy az ENSZ-palota tövében nem működik a GPRS, a Central Park kellős közepén viszont igen. Aztán hogy Manhattan kellős közepén, a Times Square-en nem működik, New Jerseyben viszont, a Princeton University évszázados, illetve annak álcázott épületei között fogja magát, és váratlanul életre kel; hogy a Wall Streeten nem működik, a 3. sugárúton közlekedő 103-as buszon viszont igen.

A letöltési sebesség az otthonihoz mérhető, de sajnos a GPRS-ből egy idő után elege lesz az embernek, különösen, ha van alternatíva. Ha már kapcsolódott a modem, akkor is folyton ledob, kidob és megszakad, sokszor pedig eleve nem hajlandó a hálózatra csatlakozni, és ugyanaz a telefon, ami az előbb még boldogan szívta a netről a megabájtokat, néhány száz méterrel odébb közli, hogy nem tud betárcsázni, rossz a szám, és hogy ellenőrizzük beállításainkat. Működő GPRS-beállítást elbarmolni viszont felelőtlenség: amikor egyszer régen megtettük, segélykérés címén sikerült a mobilszolgáltató szinte összes munkatársával kapcsolatba kerülnünk a könyveléstől a marketingig, és egyikük sem tudott érdemben segíteni.

Nem is állítjuk át, és nem is baj: még tíz perc, még néhány száz méter, és egy ideig újra van kapcsolat. GPRS-re ne bízzuk az életünket, még New Yorkban sem. De ha már ott a telefon, érdemes néha kipróbálni, mert valahányszor sikerül bele életet lehelni, újra meg újra elcsodálkozhatunk, mire nem képes a tudomány meg a technika manapság.

Netkávézók Orwelltől

Anakronisztikusnak tűnhet az ezredelőn, de ha arkhimédészi pontra vágyunk a káosz közepette, keressünk egy klasszikus, bedrótozott netkávézót. A Kinko's például, ami olyasmi, mint nálunk a Copy General, éjjel-nappal nyitva van, és minden sarkon található belőle legalább egy. A Kinko's-ban kávét ugyan nem adnak, viszont kényelmes a rendszer: úgy működik, hogy chipkártyára lehet tölteni bizonyos összeget, netezéshez pedig a kártyát a géphez kapcsolt olvasóba kell dugni. A bizonyos összeggel azért jó vigyázni: a Kinko's pofátlanul drága, 30 centbe kerül egy perc, ami azt jelenti, hogy öt dollárért éppen hogy beindíthatjuk az Internet Explorert, ha szerencsénk van. És itt még nincs vége.

Ha jósorsunk egy sokcsillagos szállodába vetne minket, készüljünk fel a 60 centes percenkénti netezésre, amihez 2,5 dolláros egyszeri csatlakozási díj is járul - ez azt jelenti, hogy az első alkalommal 10 perc hozzáférésért 2000 forintot kérnek, ami felháborító - különösen annak tudatában, hogy ez az egész lehetne ingyen is. Igaz viszont, hogy aki valóban megengedheti magának a sokcsillagos szállodát, és nem csak sóher konferenciaturista, azt ez a 10 dollár nem vágja a földhöz.

A legjobban valószínűleg akkor járunk, ha felkeressük az önmagát legolcsóbbként hirdető easyInternetcafé lánc valamelyik kirendeltségét: csak New Yorkban van belőlük öt, közülük egy mindjárt a Times Square-en, a Madame Tussauds-féle panoptikum tőszomszédságában. Az éjjel-nappali easyInternetcafé valóban olcsó: három dollárért egy óra jár, ötért pedig már négy. Addiktmekka. Cserébe a létesítmény úgy néz ki, mintha a másnapos Orwell azt a feladatot kapta volna: tervezzen egy igazán durva csirkekeltetőt, de olyat, amiről írni már nem is merne. A mestermű: farostlemezre erősített lapos monitorok fejmagasságban, végtelen sorokban és oszlopokban.

Személyzet nincs, kreditet parkolóautomata-szerű masináknál lehet vásárolni, amelyek minden második egydollárost hamisnak, gyűröttnek vagy hiányosnak nyilvánítanak, és visszaköpik. Ha nem köpik vissza, egy cetlit adnak cserébe, és az arra nyomtatott kóddal lehet hozzáféréshez jutni a működőképes gépek valamelyikénél. Működőképes gépet viszont nem egyszerű találni, különösen azért, mert az egész úgy van kitalálva, hogy az idő lejártakor az operációs rendszer automatikusan újraindul, aztán, hogy vulgárisak legyünk, mint Jani bácsi fasza: vagy föláll, vagy nem.

Ezen a ponton döntsünk úgy, ahogy az Index mártírosztaga döntött: elég a falkafílingből, inkább beelőzzük saját korunkat, életet lehelünk a wifi-képes laptopba, és az információs óceán drótnélküli habjai közé vetjük magunkat.

Mártírmentalitás

Várakozásainkkal ellentétben a wifi-re való merész váltással a falkafíling nem múlik el - csak a falka jellege változik. A bőrig ázott, netezés címén szárítkozni vágyó hátizsákos turisták helyett most a bőrig ázott, netezés címén szárítkozni vágyó laptoptáskás brókerek társaságában szürcsölhetjük megérdemelt Vanilla Skim Low-Fat Low-Carb Grande Lattenkat. Mindemellett New Yorkban jó wifizni. Nemcsak azért jó, mert fűti az embert az akol melege, ahogy vidáman befészkeli magát két pompásan szabott duplagombsoros közé, hanem azért is, mert New Yorkban nagyon sok helyen lehet wifizni, és nagyon sok helyen ingyen.

Ha biztonságra vágyunk, persze vásároljunk wifi-hozzáférést valamelyik nagy szolgáltatótól, a T-Mobile-tól vagy a Verizontól. A T-Mobile például az Egyesült Államok sok ezer Starbucks-kávézójában biztosít jó minőségű és gyors kapcsolódást. A csomagok között van olyan, ami havonta 40 dollárért korlátlan netezést ajánl, és olyan is, ami kapcsolódásoként 6 dollárba, utána pedig percenként 10 centbe kerül; napijegyet 10 dollárért adnak. A hiteles tájékoztatás kedvéért megpróbálkoztunk saját, otthoni telefonszámunkkal és jelszavunkkal belépni, de azt persze nem engedte a rendszer - ennyire még nem globál. Ennek ellenére a mártírosztag tapasztalatai szerint a T-Mobile és a Verizon node-ok New York-szerte sok helyütt láthatók, és a díjcsomagok nem is drágábbak, mint a drótos konkurenciánál. Aki tehát hajlandó egész nap laptoppal a vállán rohangászni, és hajlandó az internetezés idejére félretenni antiglobalista gőgjét, gyors letöltésre és hosszú életre számíthat.

A mártírosztag egyöntetű véleménye azonban mégiscsak az, hogy a wifi akkor a legjobb, ha ingyen van. Ingyenes node-okkal pedig teli a város: Manhattenben nap közben 15-20 elérési ponthoz is lehet kapcsolódni, a kapcsolat minősége pedig általában közepes, ami úgy 5,5 Mbit/s-ot jelent, de láttunk ennél jóval többet, meg persze kevesebbet is. Jelenleg egy linksys nevű ingyenes node-on lógunk, amit csak úgy talált nekünk az Access Point Manager. A kapcsolat sebessége 5 Mbit/s, ami "jó" minősítést érdemel. És mivel maganyos25 már talált magának társat, ennél többre nincs is szükségünk.