Nem hoz forradalmat a Starcraft II

Még csak a második zealotot gyártom, amikor megérkezik a közelebbi ellenfelem zergserege. A zealotokat pillanatok alatt megeszik, aztán az épületeimet kezdik bontani. Nincs mese, a szövetségesemnek jönnie kell segíteni, és jön is, de közben a másik ellenfél betámadja az ő bázisát. Kész, ezt a meccset elvesztettük, csapattársam annyit üzen búcsúzóul nekem, hogy „n00b”, aztán kilép. Noob, azaz kezdő – a mérkőzés sorsa ugyanis a lassúságomon dőlt el; a zergeket már legalább tíz-tizenkettő zealottal kellett volna fogadnom.

Ehhez hasonló megalázó élményekben lehet része annak, aki bejut a Starcraft II: Wings of Liberty – egyelőre zárt – bétatesztjébe, de hozzám hasonlóan évek óta nem játszott a játék első részével multiban (azaz többszemélyes játékban), vagy csak egyszerűen nem olyan gyorsak az ujjízületei, mint egy koreai kamasznak. A multiplayer ugyanis a profi játékosok sportja, de már jól látszanak rajta a majdnem teljesen kész Starcraft II erényei és gyengéi.

Athos, protoss, terran

Azok kedvéért, akik nem tudnák, mi fán terem a Starcraft, következzen egy kis gyorstalpaló. Bár valós idejű stratégiai játékok (real-time strategy, rts) már a nyolcvanas évek közepén is voltak, az 1992-ben megjelent Dune 2-vel indult el a műfaj legnépszerűbb ága, amiben a bázisépítést, seregtoborzást és egyáltalán a taktikázást egy kis adrenalinnal öntötte nyakon a valósidejűség. A Dune 2-ben nem lehetett órákat gondolkodni azon, hogy merre mozgassuk a sereget, mert egyszer csak jött a homokféreg és megevett mindenkit.

A Starcraft a Dune 2 legsikeresebb örököse, talán a leghangulatosabb rts, ami valaha készült. Az 1998-ban megjelent játék technikailag nem volt olyan hű, de nagyon kiemelkedő (legalábbis annyira semmiképpen, mint fő vetélytársa a vele nagyjából egy időben megjelent Total Annihilation), viszont a készítők megszokott játékelemek köré olyan világot találtak ki, ami a Starcraftet mai napig az egyik legemlékezetesebb stratégiává tette.

A játékban három faj küzdött: a hüllőszerű, szapora zergek, az emberek (játékbeli nevükön terranok), akiknek sorait többnyire dohányzó, szabad szájú tengerészgyalogosok erősítették, illetve a nemes és technológiailag igen fejlett protossok (rossz nyelvek szerint űrelfek). Hármójuk pankrációját a játékot fejlesztő Blizzard megkapó látvánnyal és igen szórakoztató átvezető videókkal körítve tálalta, és a játékegyensúllyal sem voltak nagy bajok (a kicsiket pedig a későbbi patchek orvosolták). Ráadásul a Blizzard a Battle.Nettel remek online rendszert is tolt a játék alá, így a Starcraft hamar a multiplayer-meccsek első számú kedvence lett. Dél-Koreában ma is nemzeti sportnak számít, és még tavaly, tehát 11 évvel a megjelenése után is versenyszám volt a világ legrangosabb játékversenyén, a World Cyber Games-en.

Háromszoros hurrá

Az utóbbi években világossá vált, hogy ezt a pozíciót egyetlen játék tudja majd átvenni a Starcrafttől: a folytatása. A Blizzard 2007 májusában jelentette be, hogy dolgozik a Starcraft II-n, egy évvel később pedig azt, hogy a játék három részben fog megjelenni. Az első, a Wings of Liberty alcímű rész az emberek hadjáratát meséli majd el, és hagyományos rts-játékmenetet ígér: a küldetéseken a Starcraft egyik legjobb arca, Jim Raynor – aki a második részre alkoholista zsoldoskapitánnyá küzdötte le magát – vezeti végig a játékost.

A második rész második része a Heart of the Swarm alcímet viseli majd, és a zergek hadjárata mellett állítólag szerepjáték-elemek is lesznek benne, a folytatást a protossokkal lezáró Starcraft II: Legacy of the Void pedig egy kis diplomáciával bolondítja meg a stratégiai alapokat. Bár mindhárom epizódban lesz vagy harminc küldetés, a korábbi Starcraft-rajongók egy részét felháborította ez a koncepció: úgy érezték, a Blizzard három bőrt húz le ugyanarról a játékról (és persze bőrönként elkéri egy teljes játék árát). Megvallom, én is a hőbörgők közé tartozom, de nekem már a Kill Bill kettészedése is sok volt.

A Starcraft II feldarabolásával nehéz nem összekötni azt, hogy a Blizzard összebútorozott az Activisionnel (a kiadó 2008-ban megette a Blizzard korábbi többségi tulajdonosát, a Vivendi Gamest). A „gyártsunk egy felkapott franchise-ból egymástól alig különböző, de üzletileg sikeres játékokat” hozzáállás ugyanis az Activisionre igencsak jellemző: a kiadó az utóbbi két évben fosta magából a Guitar Herókat és Lego Akármiket – valahol nem is meglepő, hogy a Starcraft II is úgy járt mint egy többször kifőzött teafilter.

Szomorúbb azonban, hogy a Starcraft II első bétaverzióját nézve az a kérdés merül fel először, hogy mi a bánatot fejlesztettek ezen 12 évig.

Régi motoros sokk

Ez a kérdés persze igazságtalan, egyrészt azért, mert a Blizzard közben csinált még egy s mást (például az online szerepjátékok ászát, a World of Warcraftet), és a Starcraft II-t csak hat éve kezdte fejleszteni, másrészt azért, mert a bétában még nyoma nincs Jim Raynornak és az egyszemélyes játékrésznek. A béta célja ugyanis – mint az erős online játékra építő programok esetében – a játékegyensúly tesztelése, csiszolgatása. Harmadrészt pedig a Battle.Net is megújult, és már inkább a Steam és a Facebook egy mutációjára emlékeztet: játék közben lehet csetelni másokkal, van kismillió közösségi szolgáltatás, és a szerverek minden meccsünket tárolnak, lehet visszajátszani, megosztani, kommentálni, kiexportálni, YouTube-ra feltölteni.

Oké, akkor mi a bánatot fejlesztettek ezen hat évig? – kérdezte Anarki kolléga, miután végignézte noobságom csúfos bizonyítékát. Eleinte jó fanboyként próbáltam neki magyarázni, hogy nézd meg, milyen állat ez az animáció, és hogy néz már ki az új Ultralisk, te úristen, de aztán be kellett látnom, hogy helyénvaló a kérdés. A Starcraft II ugyanis – akármilyen szép is –, a játékmenetet tekintve túlságosan a Starcraftre hajaz, a játékmotor képességei pedig több ponton leginkább egy 2002-es Blizzard-játékra, a Warcraft III-ra emlékeztetnek. A szebb grafika és néhány ötletes új egység pedig nem olyan fejlődés, amitől hasra kéne esni, inkább a minimum, amit az ember elvár egy folytatástól.

És innentől kezdve vérmérséklet és kritikai érzék kérdése, hogy idejétmúltnak nevezzük a Starcraft II-t, amiért technikailag a korszerű rts-eknek (World in Conflict, Supreme Commander) nyomába sem ér – az például 2010-ben már elég ciki, hogy nem lehet szabadon nézetet állítani –, vagy azt mondjuk, hogy a Blizzard csak nem akart változtatni a bevált recepten, a folytatás patinásan gördült le a futószalagról, és a hangulatért cserébe elnézünk neki olyan dolgokat, amiket más játéknál nem tennénk. 1998-ban a Starcraft hasonló dilemma elé állította a játékosokat, de most az ítésznek jóval nehezebb eldöntenie, hogy melyik oldalra álljon.

Száguldás, Starcraft szerelem

Én egyelőre nem is szeretnék állást foglalni, megvárnám, amíg a játék tényleg megjelenik, remélhetően egy olyan egyszemélyes terran hadjárattal, ami után hajnali négy körül az állkapcsomat kell majd keresgélnem a földön az energiaitalos dobozok között. A bétateszt eddigi lejátszott (és többnyire elvesztett) meccsei alapján annyit azért el kell mondani, hogy a hangulat még úgy is el-elkapja az embert, hogy nincs sztori, csak éppen valaki a világ egy másik tájáról felaprít bennünket egy gyorsan összedobott sereggel.

Mert a gyorsaság, az a Starcraft II-ben is kulcsfontosságú, az ellenfelek 95 százaléka ugyanis early rush-sal, azaz korai lerohanó taktikával próbálkozik. És olyankor nincs helye a bámészkodásnak és kísérletezgetésnek, inkább olyan az egész, mint egy sakkjátszma első percei: megvannak a nyitólépések, és ha az ember nem tudja a megfelelő riposztokat, készüljön fel a biztos vereségre. Csak itt a lépésekre csupán másodperceink vannak (sőt, néha még kevesebb, a legjobb Starcraft-játékosoknak 300-350 körül van az apm-e, azaz az action per minute érték, ami az egy perc alatt kiadott utasítások számát jelzi). Ásványt gyűjtök, egy-kettő, barakkot építek, három, négy, gyalogosgyártás indul, öt, hat, még egy barakk, kilégzés. Idősebbek is elkezdhetik, csak kössék fel a gatyát.

Ugyanakkor a gyorsaság gondolkodás nélkül mit sem ér: mindennek megvan az ellenszere, nincs biztosan nyerő taktika, és a gyors reagálás azt is jelenti, hogy másodpercek alatt át kell látni egy új helyzetet, amihez új taktikát kell kitalálni. Akik bemagolnak egy-két jó nyitást, és azt hiszik, annyi elég, elhúzódó háborúban csúnyán felsülnek.

A Starcraft muliplayer részét gyakran érte az a kritika, hogy nem igazi stratégiai játék, inkább klikkelőverseny – egy lassabb játékos lehet akármekkora stratéga, kisebb esélyekkel indul, mint mondjuk egy Total War-partiban. Erre a kritikára a Starcraft II is rászolgált kicsit, de a klikkelőversenyek közül egyelőre ez tűnik a legszórakoztatóbbnak. Viszont az is látszik, hogy az egyszemélyes opció nélkül ez egyelőre csak a profi játékosokat – tehát a kisebbséget – elégíti ki, a többiek Jim Raynor megérkezésére várnak.

Addig is n00b vagyok, és büszke rá.