Erre találták ki a Kinectet

A ritmusjáték nem az utóbbi pár év találmánya, táncjátékok például már az előző évezredben is léteztek, a műfaj legismertebb képviselője, a Dance Dance Revolution 1998-ban jelent meg a japán játéktermekben. Voltak követői, de mindegyiknek volt egy nagy negatívuma: megkötötték a táncoló játékos mozgását, mert különféle spéci kontrollereket igényeltek. Ez többnyire egy nyilakkal ellátott szőnyeg volt, amin a játékosnak ugrálnia kellett a nyilakra – ami persze még távolról sem emlékeztetett a videoklipekben formációban vonagló profi táncosok mozgására.

Két dolog kellett ahhoz, hogy a műfaj megújuljon: a Microsoft új szenzoros kütyüje, a Kinect, illetve a Harmonix nevű fejlesztőcég. Az utóbbi ritmusjátékokra szakosodott csapat, bár eddig nem táncjátékokat, hanem rockbanda-szimulátorokat készített: neki köszönhetjük a konzolos Guitar Hero sorozat első két részét, illetve a Rock Band játékokat. A Rock Band harmadik része nemrég jelent meg, a Harmonix karácsonyi nagy dobása azonban a Dance Central, amivel felszabadította az idétlen szőnyegekhez kötött játékosokat.

Elsőre nem könnyű

A játékmenet a ritmusjátékok alapszabályára épül: a kijelzőn egymás után jelennek meg utasítások, és az azoknak megfelelő tetteket kell végrehajtanunk, természetesen ütemre. A zenészjátékokban színes bigyók jöttek Metallicára és Nirvanára hangolva szép sorban, és a bigyóknak megfelelő színű „akkordokat” kellett lefogni a gitárkontrolleren. A Dance Centralban pedig táncmozdulatok jelennek meg, ezeket kell a lehető legjobban utánozni a Kinect árgusan figyelő, mozgás- és távolságérzékelős kameraszemei előtt.

A mozdulatok a választott daltól és a hozzá választott nehézségi szinttől függően lehetnek egészen egyszerűek vagy első blikkre végrehajthatatlanul bonyolultak. Mindegyiknek van jól hangzó neve, a játék az éppen aktuálisat és a következő kettőt mutatja kis kártyákon. Csavarom az izzót, leszedem az almát, stoppol jobbra, stoppol balra. (Duckface és faszulós-nyomulós nincs.)

A játékos a kártyák mellett jobbra látja a saját sziluettjét kicsiben, a kártyáktól balra pedig egy virtuális táncost két háttértáncossal, aki helyesen táncolja le azt, amit mi bénán (azok a testrészek, amelyeket rosszul tartunk, piros körvonalat kapnak a táncoson). A Harmonix biztosan sokat kísérletezett, mire kialakította ezt az elrendezést, de nem lenne rossz, ha valamennyire testre szabható lenne. Az ember hirtelen nem tudja, mire figyeljen, és elég nehéz hozzászokni, hogy egyszerre nézze a virtuális táncost és a kártyákat. Tesztalanyaink közül Gyula és Ádám például többnyire fáziskéséssel követte a mozdulatokat, de a táncos múlttal rendelkező Nóri is közepes nehézségi szinten érezte magát biztonságban.

Saját testünk és mozgásunk érzékelése az életben két fő információforrásból áll össze. Az egyik a propriocepció, vagyis a testrészek aktuális helyzetének értékelése, a másik pedig az, ha látjuk önmagunkat. Nem nárcizmus az oka annak, hogy a tánc- és konditermekben tükörfalak vannak, hanem az, hogy a tükrök az utóbbi információforrást teremtik meg: a táncos a tükörben látja, ha nem áll jól a lábfeje, és korrigálhat.

A Dance Centralban csak egy pici és elmosódott sziluettként jelenik meg a játékos a képernyőn, így gyakorlatilag csak a propriocepcióra hagyatkozhatunk. Persze lehetetlen feladatnak tűnik egyszerre minden szükséges elemet ízlésesen és nagy méretben elhelyezni a képernyőn, de ha testre szabhatóbb lenne a felület, én a sziluettet megnövelném a virtuális táncos kárára. Igaz, a tánclépések betanulását nehezebb szinteken úgysem lehet megúszni (a programnak külön játékmódja van erre).

Kinectre termett

A játék egyetlen, de elég nagy negatívuma a dallista, amivel nehéz megbarátkozni. A Guitar Herók és Rock Bandek többnyire remek dallistával jelentek meg, mazsoláztak több műfajból és zenei korszakból, minden játékos talált legalább 20-30 neki való számot. A Dance Central eleve csak 32 dallal jött ki (a Rock Band 3-hoz 83-at adtak, igaz, ott nem kell koreográfiát építeni a dalokhoz), és a legtöbb az elmúlt 10-15 évben készült alkotás. A számlista alapján a játék az amerikai klipeken felnőtt bőgatyás srácoknak és forrónadrágos lányoknak szól, miközben nyilván nem csak őket akarja elérni a Harmonix (és a kiadó Microsoft).

Érthetetlen például, hogy egy táncjátékból hogyan maradhatott ki a hetvenes évek diszkója (a Jungle Boogie az egyetlen képviselője a korszaknak), nagyon hiányzik Michael Jackson (róla külön táncjáték készült az Ubisoftnál), és szívesebben látnék több európai előadót az ABBA-tól akár a Spice Girlsig. Szóval lesz mit behoznia majd a játék dlc-inek (downloadable content, a játékhoz letölthető apró kiegészítés, egy ritmusjáték egy dlc-je jellemzően pár új szám szokott lenni).

A Dance Central így is a legjobb táncjáték, ami valaha is készült. A Kinect eddigi játékai között többnyire Wii-sikerjátékok koppintásait és alkalmi játékokat találunk, amik csak mérsékelten használják ki a kütyü tudását. A Dance Central viszont olyan, mintha ezért találták volna ki a Kinectet: a kézfejtől a csípőn át a bokáig figyeli a játékos mozgását, és ezzel fényéveket ver rá a Dance Dance Revolutionra és a többi hasonló programra. Partijátéknak ideális.