A program háttérsztoriját az a Scott Sanford Tobis írta, aki egyetlen epizód erejéig segédszerzőként már részt vett a sorozatban, és ennek megfelelő a történet színvonala is. Főhősnőnk félrelépésekre hajlamos férjjel és egy neveletlen kamaszfiúval küszködő háztartásbeli, ráadásul egy húsz évvel ezelőtti balesetnek köszönhetően még amnéziája is van - ideális új lakója a virtuális Lila Akác köznek.

Akácos út

A família jellemzőit bizonyos korlátok között a játékos szabhatja meg. Mi a klasszikus magyar családmodell amerikanizált változatát alkottuk meg (mintegy büntetésül a magyar Rém rendesért cserébe), és a Szomszédok lakótelepesei után Mágenheiméknek neveztük el teremtményeinket. Gondolatkísérletünk szerint Mágenheim Ádámnak elege lett a magyar egészségügyből, elfogadott egy zsíros állást a nyugati parton, és a keresetéből futotta hajbeültetésre is. Felesége, Júlia (őt irányíthatjuk a játék során) felhagyott a kozmetikussággal, és megcsináltatta az orrát és melleit. Mágenheim Julcsi pedig... nos, őt nevezzük inkább Sámsonnak, mert akárhogy állítgatjuk Mágenheimék paramétereit, főszereplőinknek csak fiuk lehet.

A Sims-sorozat és a beszélgetős kalandjátékok szentségtelen nászából fogant program célcsoportja nem a tapasztalt játékosok tábora, hanem azok, akik esetleg életükben nem láttak még videojátékot, de még inkább a frontális lobotómián átesettek és a kómából ébredők. Minden egyes játékelemet kínosan szájbarágós magyarázat kísér, még azt is levezetik, hogy ha ráklikkelünk az egérrel egy ikonra, akkor az ikonra bizony rája lesz klikkelve. Sajnálatos, hogy maga a játék sem sokkal bonyolultabb.

Tamagocsi

Kezdetnek teszünk egy kört Mágenheimnével frissen vakolt kertvárosi házunkban, és megtudjuk, hogy a legtöbb berendezési tárgy nem csak dekorációként szolgál. A gardróbra klikkelve ruhát cserélhetünk, és Júlia asszony máris elégedettebb a külsejével, a tévé előtt hősnőnk fáradtságát szüntethetjük meg, és így tovább. A játékmenet egyik részét ez adja: folyamatosan monitorozzuk a hősnőnk szükségleteit jelző skálákat, és ha valamelyik nagyon rosszul áll, értelemszerű klikkelésekkel javítunk rajta. Láttunk már ilyet tíz éve is: úgy hívták, hogy tamagocsi.

Jó hátébéként a konyha felé vesszük az irányt, ahol kiderül, hogy Júliának minijátékokban is helyt kell állnia. A főzőjáték lényege annyi, hogy egyforma vastag szeletekre kell vágni a zöldségeket, az elkészítendő étel receptjének megfelelő sorrendben kell a hozzávalókra kattintani, végül az egérrel köröző mozdulatokat végezve össze kell keverni azokat. A ház előtti virágágyások változását kertészjáték dolgozza fel, nem kevésbé szofisztikáltan.

Szerencsére közben kopognak, és sorra érkeznek látogatóba a Lila Akác köz lakói, hogy üdvözöljék az új szomszédot. Válaszolhatunk nekik kedvesen, távolságtartóan, vagy akár kifejezetten tahó módon, különösebb jelentősége nincs. A program méri ugyan, hogy kivel milyen a viszonyunk, de csak akkor veszi ezt igazán figyelembe, amikor a meglehetősen lineáris forgatókönyv úgy kívánja.

Hasonló a helyzet az izgalmasnak látszó cselekvési lehetőségekkel is. Amikor bemegyünk Mágenheim doktor munkahelyére, és azt látjuk, hogy férjünk a dögös titkárnővel flörtöl, Júlia az utasításunkra természetesen felpofozza a kis ribancot, de ő a következő dialógusban olyan kedves hozzá, mintha mi sem történt volna. Amikor pedig sikeresen elcsábítjuk a levélkihordót, és egyértelmű utalás történik arra, hogy a postás nem csak csengetni tud kétszer, nincs semmilyen további következménye a házasságtörésünknek - jóllehet, arra választ kapunk, hogy a kis Mágenheim Sámson miért színes bőrű.

Zülletett feleségek

A játék tehát egy percre sem hagyja kizökkenteni magát a Scott Sanford Tobis sablonos szkriptje által megszabott pályáról, de még ennél is nagyobb baj, hogy a program előre megmondja, hogy mit kell tennie a játékosnak. Júlia folyamatosan kapja az utasításokat, hogy mikor kell a mobiltelefonját használnia, mikor kell kifosztania valamelyik szomszédja postaládáját, és mikor melyik barátnőjét kell megzsarolnia. Így semmi kihívást nem jelent, hogy a talált információkból összerakjuk a Lila Akác köz lakóinak mocskos kis titkait, és végső soron az amnéziás Júlia asszony igazi múltját. Ami kevéske értékelhető játékelem van a programban, a készítők azt is elrontották a játékosoknak.

Azért szomorú ez, mert amúgy a Desperate Housewives: The Game grafikája mutatós (Susant és Gabrielle-t különösen jól modellezték le), és játékhoz képest a szinkronhangok sem rosszak. A Lila Akác köz is tetszetős, de a sok töltögetés és az irracionálisan nagy gépigény miatti folyamatos szaggatást tapasztalva visszasírjuk a gazdagréti lakótelepet (amit sokkal kevesebb poligonból meg lehetett volna úszni). Amikor végül kilépünk, már meg sem lepődünk azon, hogy a program spameket helyezett el a desktopon, ugyanazokkal a márkákkal, amelyeknek a játékban is hemzsegnek a hirdetései.

Nem nagyon tudjuk elképzelni, hogy vérbeli gamer akár negyed óránál tovább élvezné ezt a játék nélküli játékot. Sem a sorozat hangulatát, sem a - nem túl gyors - tempóját nem képes hozni, a dialógusokról nem is beszélve. Reméljük, ha hazai játékfejlesztőink valaha is feldolgozzák a Szomszédokat, méltóbb és akciódúsabb módon fogják tenni - mondjuk, egy Mortal Kombat-klónnal, amelyben János leveri a fatolvajokat, Virág doktor pedig a zöldséges Józsival csap össze Etus kegyeiért.