Operációs rendszerek harca

Hogyan lehet rajongani egy operációs rendszerért, egy egyébként érdekes sci-fiben oldalakat, bekezdéseket szentelni a Mac csodálatos képességeinek? - sok más mellett ezt sem értettem, amikor Douglas Adams-regényt olvastam, bármelyiket. Még szerencse, hogy a könyvek jók voltak, így az ember átsiklott a Mac dicsőítésén, majd visszaült a világ legdrágább írógépéhez, saját pc-jéhez, és előkereste a szövegszerkesztőt jelző W-t vagy ilyen-olyan formájú noteszlapot.

Nem értek hozzá

Erre egyszer csak bekeveredek három operációs rendszer és két megszállott társaságába. Cs. és B. ügynök arra kért: lúzer júzerként, a számítógépekben, és elsősorban az operációs rendszerben rejlő mélyebb szépségeket nem ismerő - és őszintén megvallva, azok után nem is érdeklődő felhasználóként - emeljek a sztratosztférába egy, sújtsak a porba két operációs rendszert.

Afféle digitális nagymamaként a Mac, a Linux és a Windows operációs rendszerekben kellett nagyjából egy tucatnyi feladatot végrehajtanom. Hogy alkalmas vagyok-e, egyebek mellett olyan kérdésekből derült ki, mint hogy belenyúltam-e már a registrybe; miután közöltem, hogy azt sem tudtam, hogy van ilyen a gépemen, engem választottak.

Aztán megkaptam a listát és átfutottam: egy olyan feladat volt, amiről tudtam, hogy Windows alatt gond nélkül menni fog - kiderül később, hogy tévedtem - a beépített szövegszerkesztő megkeresése.

De nem ezzel, és nem a Windows-zal, hanem a háttérkép megváltoztatásával, a Mac-kel kellett kezdenem. Az Apple nem érezte fontosnak, hogy magyar nyelven is elkészítse a programot, ami - miután a családi tanács és a kor oktatáspolitikája a hetvenes évek fokozódó nemzetközi helyzetében az orosz és a német nyelvek oktatása felé orientált, megjegyzem, szinte teljesen fölöslegesen - nem könnyítette meg a helyzetemet (a Linux magyar volt, a Windows Vista szintén angol).

Szóval le kellett cserélnem a háttérképet a Mac OS X-en, ami első ránézésre olyan volt a megszokott Windowshoz képest, mintha egy vidéki kirakodóvásárt néznék tükörből: csupa szín, csupa mókás kis képecske, ami a Microsoft operációs rendszerén lent van, az itt fent, ami ott jobbra, itt balra. János tükörországban, kínomban ez jutott eszembe, míg be nem villant a megváltó ötlet, a drága jó szuper kis jobb egérgomb. És no lám, ott elő is bukkant valamilyen d-betűs angol szó, display vagy desktop vagy mi, és némi kísérletezés, valamint nem kevés szerencse után ezt a feladatot ki is pipáltam.

A következő a képernyőfelbontás megváltoztatása volt, a másik d-betűs szóval ez is összejött. Ekkor viszont megkaptam az első igazán fogós feladatot, az ominózus beépített szövegszerkesztő megkeresését. Először valami Keynote-ot választottam, kár volt. És valószínűleg még most is keresnék az ikonok vidám forgatagában, ha eszembe nem jut, hogy a tesztet megelőző gyorstalpalón nem mondják, hogy van valahol valami ikon, amire kattintva mindent megtalálok. Így történt, előbb az ikon lett meg, aztán a szövegszerkesztő, és még az asztalra is sikerült lementenem, amit írtam (egy hellót egyébként, büszke vagyok a kreativitásomra, ha lesz egy kutyám, azt Kutyunak fogom elnevezni, azt hiszem).

A legtöbbet a wifivel szívtam, az ikont egyből megtaláltam, de végig kellett kattintgatnom egy csomó mindent, hogy csatlakozni tudjak a mikrohullámú vagy milyen világhálóra.

Megtévesztés

Ekkor váltottunk a Linuxra, ahol minimáldizájn mellett ugyanez volt a feladatsor. Az első kettő gond nélkül ment, a beépített szövegszerkesztőt csak az összes programablak előbogarászása után találtam meg. A legnagyobb szopó itt is a wifivel volt, amikor a jónak gondolt ikon fölé vittam az egeret, egy narancssárga mezőben a "vezetékes hálózat" kifejezés tűnt fel. Pánikba estem, mint vidéki képviselő, ha bezárják a szárnyvonalát, elkezdtem kattintgatni mindenfelé, aztán kiderült, hogy az az ikon volt a jó, mert a vezetékes és a vezeték nélküli hálózat is ott bujkál mögötte, szemét linuxosok, megszívattatok.

Akárcsak az új Windows, ahol már az első feladat pánikba ejtett. A trükkös jobb egérgombra ugyanis nem az a menü jött fel, amit néhányszor már láttam, ha a gyerek összevissza bogarászott a gépemen, és aminek a legalsó sorában van egy olyan, hogy Tulajdonságok. Hanem valami egészen más, alul azzal, hogy Personalize. Na, ismét jött a pánik, és a kissé koncepciótan kapkodás, majd a Personalize-ról kiderült, hogy az mégis csak jó nekem, de értékes másodperceket vesztettem (akárcsak utána a keresgélésekkel). A wifivel itt nem volt gond, a szövegszerkesztőt viszont csak második nekifutásra, az All Programs előhívása után találtam meg.

A következő kört a Linuxszal kezdtem, és megemeltem a kalapomat. Az volt a feladatom, hogy egy letöltött Totalcar-videófájlt nézzek meg - a trükk az volt, hogy a gépen nem volt meg a hozzá szükséges kodek. A Linux viszont olyan, mint a lelkiismeretes Horváth Ágnes, jót tesz velünk, ha nem is kérjük: felajánlotta, hogy megkeresi, majd meg is találta a szükséges kodeket, két kattintás, és Winklerék már vigyorogtak is rám. A Macen ez még egyszerűbben ment, a Quick Time automatikusan felismerte a videoformátumot. Az egyik segítőkész, a másik okos, örült a lelkem. Aztán a Windows visszarángatott a valóságba: elindította a fájlt, kép nem volt, ráadásul egy árva szót nem szólt a lejátszó, hogy mit csináljak a kétségbeesésen kívül, csak a rohadt online storage-ot nyomatta még a menüsorban is. Na, az ilyen videókat szoktam letörölni.

Feladat volt még, hogy töltsek le digitális fényképezőről egy képet, és tüntessem el a piros szemet a fotón látható arcról. A Mac itt cserbenhagyott, Cs. mester végül megoldotta a problémát, de nem is értettem, hogyan. A Linuxban is több képszerkesztő van, és persze én a rosszal próbálkoztam, de mire idáig eljutottam, már kifutottam az időből. A Windowsban viszont már az automatikusan megnyíló képnézegető képes volt szerkeszteni is a fotót, majd retusálok rajta egyszer egy Bill Gates-portrét hálából.

Odaadta magát

A legvicceseb feladat az audiocédé grabbelése volt, mert nem is tudtam, hogy mit jelent a kifejezés (a neve a cédélemez összekarcolására utaló hangutánzó szónak tűnt, de ezt nem éreztem túl valószínűnek). Persze elmondták, hogy mp3-akat kell csinálnom a korongon található dalokból, aggódtam is kicsit, nem sértek-e szerzői jogokat, de B. és Cs. ügynök megnyugtatott, hogy nem. Ez a feladat végül könnyebben ment, mint gondoltam, a Linux és a Mac is felajánlotta a grabbelést a cédé elindításakor, de a Windowsban is ott volt ez a lehetőség, csak ripelés néven (ezt elárulta a jóságos B. ügynök, különben még most is keresném a jó választ).

Az utolsó multimédiás feladat, a kép fogadása telefonról bluetooth-szal csak a Macen és a Windowson sikerült, a Linuxon nem működött a bluetooth-ikon, és nem azért, mert béna voltam. A másik két gépen gond nélkül átjöttek a képek néhány, nem túl bonyolult kattintás után.

Igazából azonban az utolsó feladatnál szerettem bele a Macbe, amely állítólag segítőkész, és mindent megcsinál nekünk, csak rá kell éreznünk az ízére. Nekem nem sikerült, de azt nagyon értékeltem, hogy messze itt volt a legkönnyebb a gmailes emailcímet behelyezni a beépített levelezőrendszerbe. A Linux és a Windows mesterei láthatóan meg voltak győződve arról, hogy mindenki 104 ujjal született szupermen, aki nem retten meg a pop3, smtp, kiszolgáló postafiók, és más hasonló kifejezésektől. Az egész olyan volt, mint a gázártámogatás igénylőlapja - rengeteg adatot vártak el tőlem, amit minden bizonnyal ők maguk is be tudtak volna szerezni; legalábbis erre utal, hogy a Macen mint a villám, úgy indult a levelező, és nem is fenyegetett valami RSS-es hibaüzenettel, mint a Linux.

Döntök

Bár egy néhány órás teszt után lúzer júzerként nehéz megalapozott véleményt mondani az operációs rendszerekről, azért egyfajta rangsor mégis kialakult. A Windowsban csak annyi vonzót láttam, mint vidéki választópolgár a polgármester-jelölt volt tanácselnökben: istenem, őt már megszoktuk; ettől függetlenül viszont úgy érzem, hogy tényleg eszükbe nem jut a szoftverfejlesztőknek, hogy egy kicsit is a kedvemre tegyenek. A Linuxnál már látni véltem néha ezt a szándékot - persze biztos befolyásolt az is, hogy ez a rendszer magyar nyelvű volt - de a levelezőrendszer beállításával kapcsolatos szenvedés és a bluetooth hiánya, hibája, nem tudom, mije, nagyot rontott az összhatáson.

Szóval ha mindegy lenne, mennyi pénzért veszek számítógépet, és még angolul is tudnék, akkor a Macet választanám, hiába, Douglas Adams nem tudott tévedni. Úgy éreztem, itt kapom a legkomfortosabb kiszolgálást, itt kell a legkevesebbet szenvednem, legalábbis ha sikerül majd elfelejtenem majdnem mindent, amit a Windows miatt megtanultam. Még szerencse, hogy ez nem túl sok.