Elég fura, de a játék futtatása után is fel tudom idézni, mennyire vártam a Pro Libertatét. Elődje, a tavaly piacra dobott 1848 valami olyat tudott, ami máig megfejthetetlen: gyakorlatilag vállalhatatlan grafikával és kevés eredeti ötlettel is szórakoztató volt. Mint egy epilátor: minden számítás szerint buknia kéne egy olyan gépnek, ami egyenként tépi ki a szőrt az emberből, mégis van rá igény. Az 1848 a játékszoftverek epilátora volt.

Rejtett bug

A Pro Libertate már az első tesztek megjelenése előtt híressé vált, ugyanis eleinte úgy tűnt, ez a játék hivatott arra, hogy lebuktassa a Windows rejtett hibáit. Három gépre telepítettük fel a szerkesztőségben, és mindhármon bedőltek a böngészők alatt látható karakterek a játék futtatása után. Cikket írtunk, amire tucatjával érkeztek az olvasói levelek, mindannyian hasonló problémát észleltek. A Huszár games első közleménye szerint az egész a Windows hibája, aztán elismerték, hogy inkább az övék.

Egy nappal az első tünetek után már meg is jelent egy javítás a programhoz. Ezt letöltöttük, és valóban, minden helyreállt, igaz, a játékban ezután az ü és ű betűk helyén következetesen a „$”-jel, az ö és ő helyett pedig a @ jelent meg. Az a f@ hogy m$k@dik.

Aztán kiadták a játék javított, 1.01-es verzióját, ezt letöltve már helyreállt a rend, nem dőltek be a karakterek, és eltűntek a kukacok is.

Gyakorolni, gyakorolni

A Pro Libertate nem is egy játék, hanem egyszerre kettő: nem csak a Rákóczi-szabadságharcot, hanem az amerikai függetlenségi háborút is újravívhatjuk, ami, ugye, kit érdekel. Egy ilyen jellegű program legnagyobb erőssége az érzelmi kötődés, Rákóczi gondjaiba még bele tudom élni magamat, Washingtonéba már kevésbé, és azt se tudom, hogy hívták az amerikai haverjait. Én nem fogok teadélutánt tartani!

A játék próbakörrel indul, vagyis körökkel, jó sokkal, annyira sokkal, hogy húsz perc után eluntuk a tanulást. Mivel a szoftver már a kiképzés legelején figyelmeztet arra, hogy a dokumentációban úgyis minden le van írva, kiléptünk a programból és megnyitottuk a .doc fájlt. Na igen, 28 oldal. Inkább kezdjünk bele, aztán majd menet közben.

A játék felépítése hasonló, mint az 1848-nak, a készítők láthatóan csak pár ponton nyúltak az elődhöz. A Pro Libertatében megjelenik például a befolyásolás: különféle városok és falvak elfoglalásával jutunk pontokhoz. Ez azért fontos, mert csak akkor tudunk seregeket gyűjteni, ha képesek vagyunk befolyásolni. Ugyanezekkel a pontokkal szerezhetünk külföldről ágyúkat, gyorsíthatjuk a seregek kiképzését, terjeszthetünk rémhíreket az ellenség köreiben.

Ez utóbbival a császáriak is rendszeresen élnek, a legviccesebb az, amikor a jóval több mint száz erőd, vár, város a magyaroké, egyetlen ellenséges csapat maradt már csak, amelyik Fiuméban várja sorsa beteljesedését, a kör elején pedig közli a gép, hogy rémhírek terjesztése miatt esett a magyar seregek morálja. Gyávák.

Tölt, tölt, tölt

Újdonság még, hogy a csatákat megvívhatjuk mi magunk is. Az előző részben elég egyszerű volt a harc, ráirányítottuk az egységeket az ellenségre, előugrott egy ablak, a gép pedig kiszámolta – az erőviszonyokat, a morált és a vakszerencsét figyelembe véve –, hogy melyik csapat nyer. Az újdonságban kinagyíthatjuk a csapatokat, az egységeket pedig egyenként irányíthatjuk, ami elsőre jónak tűnik, pedig nem az. A kinagyított állapot nem különösebben látványos, ahogy az egész játék sem az, de körökre osztott módban még megbocsátható az évtizedes grafika. Akció közben viszont már hiányoznak a látványos elemek, ráadásul az egész irányítás nehézkes, arról nem is beszélve, hogy a két nézet közti váltás közben annyit tölt a program, hogy rendszerint ilyenkor melegítettem meg, majd fogyasztottam el a pizzám egy-egy szeletét.

A töltés amúgy is a játék egyik erőssége, a körök között hosszan gondolkozik a program, amit a leírás szerint úgy tudunk felgyorsítani, ha másodpercenként 25 képkockáról 15-re korlátozzuk magunkat. Ilyenkor tényleg kevesebbet várat a gép, viszont erősen szaggat a kép, amikor görgetem a térképet. A tökéletes megoldás: játsszunk 25 képkockával, aztán a kör vége előtt állítsuk ezt 15-re, majd az irányítás visszaszerzése után kapcsoljunk újra 25-re. Pofonegyszerű és felhasználóbarát.

Igazából nem is értem, hogy mit tölt ennyi ideig a Pro Libertate. A grafika – ugye – olyan, amilyen, ehhez képest a fél gigabájt memóriával megerősített gépen sem volt különösebben fürge a program. Pedig van még egy 2400 megahertzes Celeron és egy Geforce 5500-as is a gépben, jó, elismerem, egyik sem nagy szám, de 1996-ban még mindegyik az lett volna.

Hülye az ellenfél

Újdonság, hogy az egységek kiképzésére nem kell heteket (azaz köröket) várni, azonnal megjelennek, amint megrendeljük őket, viszont teljesen hülyék. A tapasztalatuk 30 pont, 50 alatt azonban majdnem használhatatlanok, csak arra jók, hogy lemészárolják őket. Eleinte tehát kiképzés módban kell tartani az újoncokat, viszont körönként csak egy pontot nő a tapasztalatuk, így majdnem fél éven keresztül rejtegetni kell őket az ellenséges csapatok elől. Pár befolyáspontért cserébe elvileg meggyorsul a kiképzés, a tapasztalatok viszont azt mutatják, hogy így is csak egy egységgel lesznek értelmesebbek körönként.

Ehhez jön még hozzá, hogy a játékmenet amúgy is túlságosan lelassult. Az elődben óriási csatákat vívhattunk a főseregekkel, Bécs falai alatt egyesítettük Görgey és Bem csapatait, akik heteken át tartó ütközetek és folyamatos erősítés után végül legyőzték a császáriakat. A Pro Libertátéból hiányoznak ezek a nagy pillanatok, komoly csatába alig futunk bele. Leginkább az a jellemző, hogy valamelyik szerencsétlen öngyilkos-kommandó 300 lovassal megjelenik a magyar területek közepén, pont a hétezer gyalogost, háromezer huszárt és 108 ágyút tömörítő legerősebb seregem mellett, hogy aztán két kattintással később nem maradjon belőlük semmi.

Egyébként is elég hülyék a gépi játékosok, a már említett kósza csapatokon kívül nem nagyon találkozunk komolyabb sereggel, és jellemző, hogy a főerőket is le tudjuk kötni 50 lovassal. Amíg a császáriak a hősi halott huszárokat üldözik a magyar seregekkel szépen, lassan elfoglaljuk az összes jelentős erődöt.

Fut a gyáva

A helyben maradt ellenséges csapatok többnyire bemenekülnek valamelyik várba, és ott várják, hogy szétbombázzuk ésvagy kiéheztessük őket. Ez utóbbi a leghatásosabb fegyver, az erődöt közre kell fogni két egységgel, ostromra állítani a tevékenységet, aztán várni. Várni, várni, várni, várni. Egy erőd akár 11-12 hónapig is kitart, ami ugye akár 50 hetes várakozást jelent, viszont még mindig ez a leggyorsabb megoldás.

Persze gyárthatnánk ágyúkat is, azokból viszont legalább 50-60 kell, hogy minden körben meggyengítsük egy ponttal a várfalakat, ami 8-as szint mellett nyolchétnyi veszteglést jelent. Viszont az ágyúk csak féléves kiképzés után lesznek bevethetőek, és a készleteket figyelembe véve amúgy is legfeljebb 4-5 erős egységet tudunk összeszenvedni 2-3 óra játék alatt, ami semmi a legalább 50 erőddel szemben. Ugyanakkor párszáz kiképzetlen parasztot semmi perc alatt legyártunk, odaküldjük őket a várhoz, aztán már nincs is más dolguk, mint várni.

Így viszont meghal a játék: egy idő után azt vesszük észre, hogy az összes ellenséges csapat bemenekült valamelyik várba. Az egyetlen megfelelően kiképzett és ágyúval felszerelt seregünk a fontosabb célpontokat rombolja, mint például Bécset vagy Olmützöt, a térkép egésze viszont meglehetősen statikus képet mutat: csapataink 99 százaléka valamelyik erőd mellett vesztegel, arra várnak, hogy éhen halljanak a bentiek. Ha elpusztultak a gonoszok, mehetünk a következő erődhöz, hogy ott is várjunk pár hónapot.

Inkább az előd

A történelmi események elvileg befolyásolják a játékmenetet. Augusztusban lelépnek a parasztok dolgozni. XIV. Lajos időnként küld egy kis pénzsegélyt. A seregeink időnként bepiálnak, máskor kurváznak, és ezért nem haladnak, de van, hogy le kell fűrészelni valamelyik fontosabb tábornok lábát, ami úgyszintén visszaveti a lelkesedést. A történelmi fordulópontok, akadályok, segítségek viszont nem érezhetők különösebben a játékmeneten, a körök végén ugyan megjelennek a hírek, de egy idő után már el sem olvassuk ezeket, inkább nekiveselkedünk a következő kör mozdulatlanságának.

A Pro Libertate felvonultat pár újítást, elődjéhez, az 1848-hoz képest, ezektől viszont csak gyengébb lesz a játék. Kevesebb akció, kevésbé pörgős játékmenet, több lehetőség, talán túlságosan sok is. A grafika valamivel vállalhatóbb lett, viszont ez a kategória már az előző játékban sem számított, nem ezért szerettük. A Pro Libertate legerősebb pontja talán a zene. Minden más szempontból viszont sokkal jobbnak tűnik a szintén ingyen letölthető 1848.