Ennek így kellett történnie

Tisza István, a Vasgróf nem akart belépni az első világháborúba. Reálpolitikus volt, és jól átlátta a lehetséges célokat. Tudta, hogy ha a Monarchia elfoglalja Szerbiát, megnőne a birodalom délszláv többsége, és Magyarország jelentősége tovább csökkenne. És ez még csak a győzelmi lehetőség volt: a vereség sokkal rosszabb kilátásokkal kecsegtetett.

Miután a Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot 1914. június 28-án Szarajevóban meggyilkolták, Tisza a bécsi minisztertanács ülésén kifejtette, hogy Szerbia megtámadása alighanem világháborúhoz vezetne, mert Oroszország alighanem beavatkozna. A Román Királyság támadásától is tartott. Látta, hogy a háború lehetőségei Magyarországra nézve kedvezőtlenek, de nem tudta elodázni a konfliktust, csak két héttel késleltette azt. Végül elfogadta az érveket, és beleegyezett, hogy ultimátumot küldjenek Szerbiának. Mint mondta, egy nagyhatalom nem engedheti meg magának, hogy a gyávaság bélyegét üsse magára és a nemzetére.

A július 23-án elküldött ultimátumot a szerbek az orosz támogatás tudatában elutasították. Július 28-án, egy hónappal a szarajevói merénylet után kitört a háború. Innentől fogva Tisza teljes erejéből támogatta a háborút. A végsőkig kitartott a szövetségesei mellett, mert attól tartott, hogy ellenkező esetben megsemmisülhet az ezeréves magyar állam.

Támogatás nélkül

A körülmények azonban kedvezőtlenül alakultak, és ezek Tisza ellen fordították a közhangulatot. A mezőgazdasági árak emelkedtek, a rekvirálásokat pedig rendre elkerülték azokat, akik együtt vacsorázhattak a Nemzeti Kaszinó különtermeiben a miniszterelnökkel. A hadiipari rendelések jövedelmeiből sokan új kastélyt építettek, mások kifizették az adósságaikat. Mindeközben 1918 őszén sok faluban nem tudták betakarítani a termést, mert a férfiaknak nem volt cipőjük, és nem tudtak kimenni a fagyott földekre. Hiába, hogy a fronton parasztbakák százezrei hullottak el, a budapesti német főkonzulátus 1918 nyarán az ő mentalitásukat okolta a háborús fáradtságért.

A mezőgazdasági termelők jobban megérezték a háborút, mert a hadi teherviselés nagy részét az agrárrétegekre hárították. Eközben az infláció sosem látott méreteket öltött: jóval kevesebb áru mellett tízszer annyi pénz volt forgalomban a háború végén, mint a kezdetén. Az elszegényedés nemcsak a parasztságot érintette: az „úri szegények” egyszobásra cserélték kétszobás lakásukat, vagy eladták a zongorájukat. A polgári középosztály villámgyorsan csúszott át a proletariátusba.

Az 1917-1918-ban hatalomra került Wekerle-kormány nem konfrontálódott Tisza parlamenti többségével, viszont elodázta a szociáldemokratáknak tett ígéretét a választójog kiterjesztéséről. Ami ellen Tisza is tűzzel-vassal harcolt. Nem alaptalanul: 1910-ben Magyarország lakosságának alig a fele volt magyar, és ez is nagyrészt statisztikai bűvészkedés eredménye volt. Ezt Tisza is jól tudta; attól tartott, hogy a nemzetiségiek térnyerése beláthatatlan következményekkel járna.

De nemcsak ezért kifogásolta a választójog kiterjesztését: nem bízott a műveltség és vagyon nélküli magyar választókban. Ugyanígy állt a nők választójogához is. A nők nem szavazhattak, így női képviselők sem lehettek – még a nőegyletek munkatársai is zömmel férfiak voltak.

A magyar nép becsüléséből veszít az a párt, amelyik megvalósítja a nők szavazati jogát.

– írta párthíveinek Tisza 1918 tavaszán.

1910-ben a lakosság 6,4 százaléka szavazhatott; 1848-ban 7,2 százaléka. Hiába nyert fölényesen Tisza 1910-ben, ez nem volt egyenlő a magyar közvélemény támogatásával – csak a választási rendszer kedvező sajátosságait és ellenfelei szétesettségét használta ki. Talán ha a politikája mellé közvéleményt is tudott volna teremteni, a magyar nép sem gyűlölte volna annyira. De nem tudott.

Tisza úgy vélte, a magyar paraszt még 1918-ban is ugyanolyan lelkesen vesz részt a háborúban, mint 1914-ben, de ez az elképzelése fikció volt. A közhangulat 1916-tól már a bűnbakot kereste; Karcagon azt emlegették, hogy ha Tisza meghalna, a háborúnak is vége lenne. Sőt, amikor a szocialista Friedrich Adler 1916-ban meggyilkolta az osztrák miniszterelnököt, Karl von Stürgkh-t, azt vallotta, hogy eredetileg Tiszát, „a birodalom diktátorát” akarta megölni. A hadifogoly-levelezést cenzúrázó katonai bizottság 1918 eleji jelentése szerint olyan volt a közhangulat,

mintha valakit keresnének, aki nagyot vétett a társadalom harcoló osztálya ellen, s akinek bűnhődnie kell, s ha nem lesz, akit ezért felelősségre vonjanak, az elnyomást és nélkülözést érző harcoló osztály nekimegy a tőkét gyűjtőknek és [...] büntetni fog.

A bűnbakkeresés először az antiszemitizmusban teljesedett ki, de 1918 őszére már egyértelműen Tiszát tették meg a hazai állapotok fő felelősének. Igaz, a kettő nem különült el élesen, mert sokan Tiszát hibáztatták a Galíciából beáramló zsidóság harácsolásaiért. A parlamenti többség vezetőjeként Tisza elítélte az antiszemitizmust, ugyanakkor felszólította a magyar zsidóságot, hogy ne vállaljanak közösséget a gazdasági bűncselekmények elkövetőivel. Ez rossz húzás volt: a zsidóság megdöbbent Tisza kijelentésén, míg az antiszemitáknak ez nem volt erős elhatárolódás.

Ekkorra Tisza már nemcsak a köznép, hanem a Monarchia döntéshozói köreiben sem volt népszerű. Még az olyan, egyébként lojális horvátországi arisztokrata családok, mint az Erdődyek és a Pejachevichek sem akartak együttműködni vele. A Károlyi körül tömörülő ellenzéki propaganda fő célpontja is Tisza lett, és az antantbarát magyar politikusok is az egyszemélyi felelősség képét erősítették.

A világháború katonai szempontból már 1918 augusztusában eldőlt. Tisza hitt benne, hogy Magyarország integritása fenntartható; az antantbarát Károlyiék ezt csak a demokratikus átalakítás útján tartották elképzelhetőnek. Október 16-án Károly – osztrák császárként – bejelentette, hogy Ausztria föderális állammá alakul, de leszögezte, hogy a magyar korona országaira ez nem vonatkozik. A magyar kormány megdőlni látta az 1867-es kiegyezés alapjait, és kimondta a perszonáluniót: a szakítást a dualista Ausztriával.

Bár Tisza 1917. május 23-án lemondott miniszterelnöki pozíciójáról, a tekintélye megmaradt: haláláig ő maradt a Monarchia erős embere. Az ő nevéhez fűződik a vereség bejelentése is: október 17-én drámai beszédben közölte, hogy Magyarország elveszítette a világháborút.

Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály tisztelt képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük. Elvesztettük nem abban az értelemben, hogy ne tudnánk még tovább is szívós és hősies védekezést kifejteni, de igenis elvesztettük abban az értelemben, hogy (…) a háború megnyerésére többé reményünk nem lehet.

– mondta Tisza. Beszéde miatt sokan bírálták, de Tisza úgy vélte, hogy az igazság kimondása kevésbé súlyos következményekkel jár, mint az elhallgatása. A birodalom összeomlását azonban sehogy sem lehetett megakadályozni – a kijelentése legfeljebb gyorsította a folyamatot.

Október 22-én Tisza – a király engedélyével – dokumentumokkal próbálta igazolni, hogy kezdetben ellenezte a háborút, és hogy miatta nem lett hadicél Szerbia bekebelezése. Noha Szerbia legyőzése után megemlítette, hogy Belgrádot, a szerb fővárost vidéki magyar várossá kell tenni, de úgy vélte, ebben a háborúban már a védelmi célok elérése is óriási eredmény lenne.

Ennek így kellett történnie

Tisza Istvánt 1918. október 31-én ismeretlen tettesek meggyilkolták.

A nyomozati akták több ezer oldalt tettek ki, mégsem tudják, hogy kik voltak az elkövetők. Pedig október utolsó hetétől már detektívek figyelték a Hermina úti Róheim-villát, Tisza lakóhelyét; az alagsorban egy kisebb csendőregységet is elszállásoltak. Mégis: a gyilkosság órájában – miközben Károlyi Mihály éppen felesküdött a királyra – egyedül nézett szembe a gyilkosaival. A rémült cselédeken kívül csak felesége és unokahúga, Almásy Denise grófnő tartózkodtak a villában.

Szentkirályi Béla, az aznap kinevezett budapesti rendőfőkapitány-helyettes a sajtónak azt mondta, hogy már délelőtt is megfordult a villában néhány gyanús, katonaruhás alak. Sötétedés után, délután 5 és fél 6 között két teherautó fékezett a Róheim-villa előtt. A kertbe berontó nyolc katona félrelökte a kertészfiút, és lefegyverezték az alagsorban rettegve üldögélő csendőröket. Tisza sofőrje a kerítésen ugrott ki. Villaszomszédja, Balázs Béla a függöny mögül leskelődött; csak egy levelet küldött délelőtt a Vasgrófnak, amiben a villa körül őgyelgők hőzöngésére figyelmeztette. A háztulajdonos fia, Róheim Géza a városba ment segítségért, de mire visszaért, Tisza halott volt.

Dömötör László, Tisza komornyikja egy évvel később a rendőrségi kihallgatáson azt mondta, hogy egyik támadója így förmedt rá a grófra:

Most leszámolunk! Te vagy az oka ennek a rettenetes háborúnak, öt gyerekem rongyos és éhezik, a feleségem pedig kurva lett!

Tisza rövid tiltakozása után a kiáltozás folytatódott:

De, te vagy az oka, disznó gazember!

– majd négyszer-ötször eldördült a gyilkos fegyver.

A Tisza és gyilkosai közt zajló párbeszéd az újságokban természetesen nem ebben a formában jelent meg. Az egyes változatok eltérnek, de az összes beszámoló azt írja, hogy a gróf utolsó szavai ezek voltak:

Ennek így kellett történnie.

A lövések létfontosságú szerveket értek. Tisza néhány percen belül elvérzett. A Bethesda Kórházból érkező ügyeletes orvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani. A holttestet a családtagok mosdatták meg és öltöztették halotti díszbe.

A Tisza-gyilkosság nyomozati aktái nem maradtak fenn; azokat – a helyszíni szemlét végző rendőr későbbi vallomása szerint – Korvin Ottó vette magához és semmisítette meg, a Tanácsköztársaság kikiáltása után. Mindez valószínűtlenné teszi, hogy valaha kiderüljön, kik gyilkolták meg a grófot.

Pedig a dicsőséget sokan magukra vállalták volna. 1918-ban sok részeg katona hencegett azzal a kocsmákban, hogy ők végeztek Tiszával. Bár róluk kiderült, hogy csak a szesz beszélt belőlük, és mindannyiuknak alibijük volt a gyilkosság idején, a közhangulatot jól illusztrálja, hogy a háború utolsó évében sikkes dolognak számított a volt miniszterelnök megölésével dicsekedni.

Hogy a Tisza iránti gyűlölet milyen erős volt, azt jól mutatja, hogy még koporsóvivőket és ravatalozókat is nehezen találtak a halott személye miatt. A koporsót szállító vonat kocsijának ablakait belőtték a Keleti pályaudvaron; a hazatérő frontkatonák azt üvöltözték, hogy a gróf holttestét a vonat után kellene kötni. A református egyházi sajtó megadta ugyan a kellő tiszteletet a politikusnak, de a fiatalabb lelkészek már nem kértek a gyászból. Vass József, a későbbi pap-miniszter így összegezte a Tisza-gyilkosság üzenetét:

Geszten temetés volt, s nemcsak Tisza Istvánt temették, hanem a régi rendszert minden csatlósával együtt.

Források:

• Hatos Pál: Az elátkozott köztársaság
• Rubicon: Tisza István meggyilkolása
• Múlt-Kor: A háború jelképévé váló Tisza István volt az őszirózsás forradalom egyetlen áldozata

(Borítókép: Hermina úti Róheim-villa. Fotó: Bődey János / Index)