Jenő
-2 °C
6 °C

Ennek így kellett történnie

DSC 6006
2018.10.31. 00:00
Tisza István, a Monarchia magyar miniszterelnöke kezdetben ellenezte a világháborút, de később teljes mellszélességgel támogatta azt. A háborús vereségek azonban demoralizálták és elszegényítették a magyar társadalmat. A nép bűnbakot keresett, és a Vasgrófban találták meg az egyszemélyes felelőst. 100 éve történt, hogy az akkor már lemondott miniszterelnököt meggyilkolták a Hermina úti Róheim-villában. Azóta sem tudjuk, hogy kik lehettek az elkövetők, és jó eséllyel soha nem is fogjuk megtudni.

Tisza István, a Vasgróf nem akart belépni az első világháborúba. Reálpolitikus volt, és jól átlátta a lehetséges célokat. Tudta, hogy ha a Monarchia elfoglalja Szerbiát, megnőne a birodalom délszláv többsége, és Magyarország jelentősége tovább csökkenne. És ez még csak a győzelmi lehetőség volt: a vereség sokkal rosszabb kilátásokkal kecsegtetett.

Miután a Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot 1914. június 28-án Szarajevóban meggyilkolták, Tisza a bécsi minisztertanács ülésén kifejtette, hogy Szerbia megtámadása alighanem világháborúhoz vezetne, mert Oroszország alighanem beavatkozna. A Román Királyság támadásától is tartott. Látta, hogy a háború lehetőségei Magyarországra nézve kedvezőtlenek, de nem tudta elodázni a konfliktust, csak két héttel késleltette azt. Végül elfogadta az érveket, és beleegyezett, hogy ultimátumot küldjenek Szerbiának. Mint mondta, egy nagyhatalom nem engedheti meg magának, hogy a gyávaság bélyegét üsse magára és a nemzetére.

A július 23-án elküldött ultimátumot a szerbek az orosz támogatás tudatában elutasították. Július 28-án, egy hónappal a szarajevói merénylet után kitört a háború. Innentől fogva Tisza teljes erejéből támogatta a háborút. A végsőkig kitartott a szövetségesei mellett, mert attól tartott, hogy ellenkező esetben megsemmisülhet az ezeréves magyar állam.

Támogatás nélkül

A körülmények azonban kedvezőtlenül alakultak, és ezek Tisza ellen fordították a közhangulatot. A mezőgazdasági árak emelkedtek, a rekvirálásokat pedig rendre elkerülték azokat, akik együtt vacsorázhattak a Nemzeti Kaszinó különtermeiben a miniszterelnökkel. A hadiipari rendelések jövedelmeiből sokan új kastélyt építettek, mások kifizették az adósságaikat. Mindeközben 1918 őszén sok faluban nem tudták betakarítani a termést, mert a férfiaknak nem volt cipőjük, és nem tudtak kimenni a fagyott földekre. Hiába, hogy a fronton parasztbakák százezrei hullottak el, a budapesti német főkonzulátus 1918 nyarán az ő mentalitásukat okolta a háborús fáradtságért.

A mezőgazdasági termelők jobban megérezték a háborút, mert a hadi teherviselés nagy részét az agrárrétegekre hárították. Eközben az infláció sosem látott méreteket öltött: jóval kevesebb áru mellett tízszer annyi pénz volt forgalomban a háború végén, mint a kezdetén. Az elszegényedés nemcsak a parasztságot érintette: az „úri szegények” egyszobásra cserélték kétszobás lakásukat, vagy eladták a zongorájukat. A polgári középosztály villámgyorsan csúszott át a proletariátusba.

Az 1917-1918-ban hatalomra került Wekerle-kormány nem konfrontálódott Tisza parlamenti többségével, viszont elodázta a szociáldemokratáknak tett ígéretét a választójog kiterjesztéséről. Ami ellen Tisza is tűzzel-vassal harcolt. Nem alaptalanul: 1910-ben Magyarország lakosságának alig a fele volt magyar, és ez is nagyrészt statisztikai bűvészkedés eredménye volt. Ezt Tisza is jól tudta; attól tartott, hogy a nemzetiségiek térnyerése beláthatatlan következményekkel járna.

De nemcsak ezért kifogásolta a választójog kiterjesztését: nem bízott a műveltség és vagyon nélküli magyar választókban. Ugyanígy állt a nők választójogához is. A nők nem szavazhattak, így női képviselők sem lehettek – még a nőegyletek munkatársai is zömmel férfiak voltak.

A magyar nép becsüléséből veszít az a párt, amelyik megvalósítja a nők szavazati jogát.

– írta párthíveinek Tisza 1918 tavaszán.

1910-ben a lakosság 6,4 százaléka szavazhatott; 1848-ban 7,2 százaléka. Hiába nyert fölényesen Tisza 1910-ben, ez nem volt egyenlő a magyar közvélemény támogatásával – csak a választási rendszer kedvező sajátosságait és ellenfelei szétesettségét használta ki. Talán ha a politikája mellé közvéleményt is tudott volna teremteni, a magyar nép sem gyűlölte volna annyira. De nem tudott.

Tiszta 1910 és 1918 közti parlamenti többsége a magyar lakosság alig 2 (!) százalékának bizalmán alapult.

Tisza úgy vélte, a magyar paraszt még 1918-ban is ugyanolyan lelkesen vesz részt a háborúban, mint 1914-ben, de ez az elképzelése fikció volt. A közhangulat 1916-tól már a bűnbakot kereste; Karcagon azt emlegették, hogy ha Tisza meghalna, a háborúnak is vége lenne. Sőt, amikor a szocialista Friedrich Adler 1916-ban meggyilkolta az osztrák miniszterelnököt, Karl von Stürgkh-t, azt vallotta, hogy eredetileg Tiszát, „a birodalom diktátorát” akarta megölni. A hadifogoly-levelezést cenzúrázó katonai bizottság 1918 eleji jelentése szerint olyan volt a közhangulat,

mintha valakit keresnének, aki nagyot vétett a társadalom harcoló osztálya ellen, s akinek bűnhődnie kell, s ha nem lesz, akit ezért felelősségre vonjanak, az elnyomást és nélkülözést érző harcoló osztály nekimegy a tőkét gyűjtőknek és [...] büntetni fog.

A bűnbakkeresés először az antiszemitizmusban teljesedett ki, de 1918 őszére már egyértelműen Tiszát tették meg a hazai állapotok fő felelősének. Igaz, a kettő nem különült el élesen, mert sokan Tiszát hibáztatták a Galíciából beáramló zsidóság harácsolásaiért. A parlamenti többség vezetőjeként Tisza elítélte az antiszemitizmust, ugyanakkor felszólította a magyar zsidóságot, hogy ne vállaljanak közösséget a gazdasági bűncselekmények elkövetőivel. Ez rossz húzás volt: a zsidóság megdöbbent Tisza kijelentésén, míg az antiszemitáknak ez nem volt erős elhatárolódás.

Ekkorra Tisza már nemcsak a köznép, hanem a Monarchia döntéshozói köreiben sem volt népszerű. Még az olyan, egyébként lojális horvátországi arisztokrata családok, mint az Erdődyek és a Pejachevichek sem akartak együttműködni vele. A Károlyi körül tömörülő ellenzéki propaganda fő célpontja is Tisza lett, és az antantbarát magyar politikusok is az egyszemélyi felelősség képét erősítették.

Tisza István lett a szimbóluma mindannak, amit el kell pusztítani.

A világháború katonai szempontból már 1918 augusztusában eldőlt. Tisza hitt benne, hogy Magyarország integritása fenntartható; az antantbarát Károlyiék ezt csak a demokratikus átalakítás útján tartották elképzelhetőnek. Október 16-án Károly – osztrák császárként – bejelentette, hogy Ausztria föderális állammá alakul, de leszögezte, hogy a magyar korona országaira ez nem vonatkozik. A magyar kormány megdőlni látta az 1867-es kiegyezés alapjait, és kimondta a perszonáluniót: a szakítást a dualista Ausztriával.

Bár Tisza 1917. május 23-án lemondott miniszterelnöki pozíciójáról, a tekintélye megmaradt: haláláig ő maradt a Monarchia erős embere. Az ő nevéhez fűződik a vereség bejelentése is: október 17-én drámai beszédben közölte, hogy Magyarország elveszítette a világháborút.

Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály tisztelt képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük. Elvesztettük nem abban az értelemben, hogy ne tudnánk még tovább is szívós és hősies védekezést kifejteni, de igenis elvesztettük abban az értelemben, hogy (…) a háború megnyerésére többé reményünk nem lehet.

– mondta Tisza. Beszéde miatt sokan bírálták, de Tisza úgy vélte, hogy az igazság kimondása kevésbé súlyos következményekkel jár, mint az elhallgatása. A birodalom összeomlását azonban sehogy sem lehetett megakadályozni – a kijelentése legfeljebb gyorsította a folyamatot.

Október 22-én Tisza – a király engedélyével – dokumentumokkal próbálta igazolni, hogy kezdetben ellenezte a háborút, és hogy miatta nem lett hadicél Szerbia bekebelezése. Noha Szerbia legyőzése után megemlítette, hogy Belgrádot, a szerb fővárost vidéki magyar várossá kell tenni, de úgy vélte, ebben a háborúban már a védelmi célok elérése is óriási eredmény lenne.

Ennek így kellett történnie

Tisza Istvánt 1918. október 31-én ismeretlen tettesek meggyilkolták.

A nyomozati akták több ezer oldalt tettek ki, mégsem tudják, hogy kik voltak az elkövetők. Pedig október utolsó hetétől már detektívek figyelték a Hermina úti Róheim-villát, Tisza lakóhelyét; az alagsorban egy kisebb csendőregységet is elszállásoltak. Mégis: a gyilkosság órájában – miközben Károlyi Mihály éppen felesküdött a királyra – egyedül nézett szembe a gyilkosaival. A rémült cselédeken kívül csak felesége és unokahúga, Almásy Denise grófnő tartózkodtak a villában.

Szentkirályi Béla, az aznap kinevezett budapesti rendőfőkapitány-helyettes a sajtónak azt mondta, hogy már délelőtt is megfordult a villában néhány gyanús, katonaruhás alak. Sötétedés után, délután 5 és fél 6 között két teherautó fékezett a Róheim-villa előtt. A kertbe berontó nyolc katona félrelökte a kertészfiút, és lefegyverezték az alagsorban rettegve üldögélő csendőröket. Tisza sofőrje a kerítésen ugrott ki. Villaszomszédja, Balázs Béla a függöny mögül leskelődött; csak egy levelet küldött délelőtt a Vasgrófnak, amiben a villa körül őgyelgők hőzöngésére figyelmeztette. A háztulajdonos fia, Róheim Géza a városba ment segítségért, de mire visszaért, Tisza halott volt.

Dömötör László, Tisza komornyikja egy évvel később a rendőrségi kihallgatáson azt mondta, hogy egyik támadója így förmedt rá a grófra:

Most leszámolunk! Te vagy az oka ennek a rettenetes háborúnak, öt gyerekem rongyos és éhezik, a feleségem pedig kurva lett!

Tisza rövid tiltakozása után a kiáltozás folytatódott:

De, te vagy az oka, disznó gazember!

– majd négyszer-ötször eldördült a gyilkos fegyver.

A Tisza és gyilkosai közt zajló párbeszéd az újságokban természetesen nem ebben a formában jelent meg. Az egyes változatok eltérnek, de az összes beszámoló azt írja, hogy a gróf utolsó szavai ezek voltak:

Ennek így kellett történnie.

A lövések létfontosságú szerveket értek. Tisza néhány percen belül elvérzett. A Bethesda Kórházból érkező ügyeletes orvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani. A holttestet a családtagok mosdatták meg és öltöztették halotti díszbe.

A Tisza-gyilkosság nyomozati aktái nem maradtak fenn; azokat – a helyszíni szemlét végző rendőr későbbi vallomása szerint – Korvin Ottó vette magához és semmisítette meg, a Tanácsköztársaság kikiáltása után. Mindez valószínűtlenné teszi, hogy valaha kiderüljön, kik gyilkolták meg a grófot.

Pedig a dicsőséget sokan magukra vállalták volna. 1918-ban sok részeg katona hencegett azzal a kocsmákban, hogy ők végeztek Tiszával. Bár róluk kiderült, hogy csak a szesz beszélt belőlük, és mindannyiuknak alibijük volt a gyilkosság idején, a közhangulatot jól illusztrálja, hogy a háború utolsó évében sikkes dolognak számított a volt miniszterelnök megölésével dicsekedni.

A közvélemény megérdemelt büntetésnek tartotta Tisza meggyilkolását.

Hogy a Tisza iránti gyűlölet milyen erős volt, azt jól mutatja, hogy még koporsóvivőket és ravatalozókat is nehezen találtak a halott személye miatt. A koporsót szállító vonat kocsijának ablakait belőtték a Keleti pályaudvaron; a hazatérő frontkatonák azt üvöltözték, hogy a gróf holttestét a vonat után kellene kötni. A református egyházi sajtó megadta ugyan a kellő tiszteletet a politikusnak, de a fiatalabb lelkészek már nem kértek a gyászból. Vass József, a későbbi pap-miniszter így összegezte a Tisza-gyilkosság üzenetét:

Geszten temetés volt, s nemcsak Tisza Istvánt temették, hanem a régi rendszert minden csatlósával együtt.

Források:

(Borítókép: Hermina úti Róheim-villa. Fotó: Bődey János / Index)

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?