A magyar felfedező, aki kiásta a sivatag alól a Selyemutat

További Tech-Tudomány cikkek

Maga is nomádként élt aktuális foxijával, a szívének kedves kasmíri hegyek között a nagy magyar Kelet-kutató, aki kiásta a homok alól a Selyemút elfeledett városait. Stein Aurél külföldön ismertebb, mint itthon: a világ legősibb nyomtatványának és Ázsia egyik legfontosabb régészeti leletének felfedezőjét Angliában lovaggá ütötték, míg Kínában tolvajnak mondják. Hogy lett a Nagy Sándorról álmodozó pesti fiú a világ ünnepelt felfedező-régésze Indiában? Stein Aurél eredeti fotói az Akadémiai Könyvtár gyűjteményéből.

Indiától vagy Európától olyan távolság választott el, amely hosszú hónapokig tartó fáradságos útba kerül ma is, csakúgy, mint Marco Polo idejében

– írta a magyar tudós Kínai Turkesztánból, ahol annak is örülni lehetett, ha két hét alatt válasz jött a távírón. Ahol 600 éve még virágzó oázisvárosok voltak a Selyemút mentén Belső-Ázsiában, Stein Aurélnak a mindent ellepő homoksivatag alól kellett kiásnia az egykori civilizáció nyomait. A magyar Ázsia-kutató, felfedező, régész, nyelvész és kartográfus egész életét Ázsia ismeretlen, holt vidékeinek szentelte.

Expedíciói egy addig lényegében feltérképezetlen világ belsejébe irányultak, ahonnan kincsek, írások, elveszett kultúrák és nyelvek emlékeit mentette meg az enyészettől – vagy éppen rabolta el azokat a Nyugatnak, nézőponttól függően. A régészet egyik legfontosabb leletegyüttesének és a történelem legősibb nyomtatványának felfedezőjét itthon kevésbé ismerik, mint a nagyvilágban. Belső-Ázsia világhírű kutatójáról azonban az MTA könyvtára őrzi az egyik legnagyobb gyűjteményt, erre építve Sajó Tamás csinált egy remek honlapot, ésennek kibővített anyagát most a Magyarok a Selyemúton című kiállításon mutatták be. (A kiállítás január 31-ig nézhető meg.) Az alábbi képek innen származnak.

Nyáron fullasztó hőség, télen harminc fokos mínuszok a kontinentális sivatagban, ahol az utazót nem ritkán elhullott málhásállatok tetemei és szomjan veszett hajdani expedíciókról szóló történetek figyelmeztetik: az ivóvíz minden cseppjével takarékoskodnia kell. A Kína legnyugatibb részén ezer kilométeren át húzódó Takla-makán neve elhagyatott vidéket, “a soha vissza nem térés földjét” jelenti ujgurul, nem véletlenül kerülte meg inkább a Selyemút két fő szárazföldi ága is hajdanán a homoksivatagot. Száz éve még egész tágabb vidéke, a lefolyástalan Tarim-medence, az egyaránt hétezer méteres magasságokig törő Tien-san és a Pamír-hegységek is alig ismert tájak voltak az európaiak előtt. Nem beszélve a hegyeken túli, a Keletről szőtt álmokat még inkább izgató Tibetről és Afganisztánról – arról a vidékről, amiről a pesti zsidó gyerek is egész életében fantáziált, de csak meghalni juthatott el oda. (Fotó: MTA Könyvtár és Információs Központ Keleti Gyűjtemény)

<p>Az itt Lahoreban teázgató Stein Aurél jó időben született vagy szerencsésen választott magának terepet, mindenesetre abban a pár évtizedben vizsgálhatta Belső-Ázsia történetét, amikor ideiglenesen megnyílt a helyszíni kutatás lehetősége az európaiak előtt. Nem sokkal később maga is megtapasztalhatta, milyen, amikor a bezárkózó Kína már inkább műkincsrablóként tekint a nyugati felfedezőkre. Ebben a történelmileg rövid időszakban azonban nem csak az elemekkel, egymással is küzdöttek az expedíciók.</p><p>A legvadabb vidéket először bejáró svéd Henin nyomában egyre-másra indultak ekkor az újabb felfedezők “<a href="https://moly.hu/konyvek/stein-aurel-azsia-halott-sziveben" target="_blank">Ázsia halott szívébe</a>”. A brit gyarmati szolgálatban működő Stein is versenyt futott a franciákkal, németekkel, oroszokkal, vagy éppen a buddhista gyökereiket kereső japán szekták küldötteivel. A személyes ambíciókon túl a tágabb keretet ehhez az éleződő nagyhatalmi küzdelem, a Közép-Ázsia feletti befolyásért folytatott “nagy játszma” jelentette. Ebben a tudós-felfedezőknek is megvolt a maga szerepe. Magyar elődjéhez, az ősi rokonságot is kereső Vámbéry Árminhoz hasonlóan róla is azt pletykálták, hogy nem mellékesen angol kém. Bár erre nincs direkt bizonyíték, az tény, hogy kutatóútjainak térképészeti adatait rendszeresen megosztotta a gyarmati adminisztrációval, és az sem kétséges, hogy tevékenysége egybevágott az angol hírszerzés érdekeivel.</p>

Az itt Lahoreban teázgató Stein Aurél jó időben született vagy szerencsésen választott magának terepet, mindenesetre abban a pár évtizedben vizsgálhatta Belső-Ázsia történetét, amikor ideiglenesen megnyílt a helyszíni kutatás lehetősége az európaiak előtt. Nem sokkal később maga is megtapasztalhatta, milyen, amikor a bezárkózó Kína már inkább műkincsrablóként tekint a nyugati felfedezőkre. Ebben a történelmileg rövid időszakban azonban nem csak az elemekkel, egymással is küzdöttek az expedíciók.

A legvadabb vidéket először bejáró svéd Sven Hedin nyomában egyre-másra indultak ekkor az újabb felfedezők “Ázsia halott szívébe”. A brit gyarmati szolgálatban működő Stein is versenyt futott a franciákkal, németekkel, oroszokkal, vagy éppen a buddhista gyökereiket kereső japán szekták küldötteivel. A személyes ambíciókon túl a tágabb keretet ehhez az éleződő nagyhatalmi küzdelem, a Közép-Ázsia feletti befolyásért folytatott “nagy játszma” jelentette. Ebben a tudós-felfedezőknek is megvolt a maguk szerepük. Magyar elődjéhez, az ősi rokonságot is kereső Vámbéry Árminhoz hasonlóan Steinről is azt pletykálták, hogy nem mellékesen angol kém. Bár erre nincs direkt bizonyíték, az tény, hogy kutatóútjainak térképészeti adatait rendszeresen megosztotta a gyarmati adminisztrációval, és az sem kétséges, hogy tevékenysége egybevágott az angol hírszerzés érdekeivel.

(Fotó: MTA Könyvtár és Információs Központ Keleti Gyűjtemény)

Ez alapján akár Indiana Jones-szerű figurának is képzelhetnénk. A róla szóló leírások azonban inkább egy szörnyen pedáns, kizárólag a munkájának élő, egészen aszketikus embert mutatnak. Mint a szaftos részleteket hiányoló angol életrajzírója idézi, “egy elég unalmas, de nagyon izgalmas életet élő” valakit. Stein eszerint leginkább egy “Edward-korabeli mérlegképes könyvelőre” emlékeztetett, akinek még ismert szerelmi ügyei sem voltak, nemhogy botrányai – könnyű kalandok nélkül élte le egyébként kalandokban bővelkedő hosszú, agglegény életét. Mint egy barátja írta, Stein “Közép-Ázsiát választotta menyasszonyának”.

Azt mondják, érzelmileg kissé korlátolt volt, akinek a múlt menedéket és biztonságot is jelentett. Egészen kései gyerek volt, testvérei két évtizeddel voltak idősebbek nála, agg szülei helyett pedig inkább a nagybátyja nevelte: Hirschler Ignác hitközségi elnök, a zsidó emancipáció főrendiházi élharcosa, aki annyira asszimilációpárti volt, hogy kikeresztelkedett unokaöccsét is inkább az evangélikus gimnáziumba íratta. Bár Magyarországon szeretik azt mondani, hogy a magyar állam nem becsülte meg az ifjú nyelvész tehetségét, ezért kellett Steinnek "idegenbe szakadnia", valójában ezt a miniszterekkel is baráti viszonyban lévő nagybácsi érte el Trefort Ágostonnál, hogy a fiatalember némi protekcióval magyar állami ösztöndíjakat kapjon. Így utazhatott ki először Indiába is, oda, ahova aztán egész élete kötötte.

Stein 1889-ben lemondott magyar állampolgárságáról. 15 évnyi hontalanság után 1904-ben lett brit alattvaló, majd lovag. Minthogy nyelvésznek, filológusnak készült, lehetett volna akár szobatudós is. (Megtanult egy sor élő és holt ázsiai nyelven; azt mondták, minden emberével annak anyanyelvén, hindiül, urduul, pandzsábiul, kasmíri vagy pastu nyelven beszélt, de tudott törökül, perzsául, arabul is, nem beszélve az európai nyelvekről – magyarul is tökéletesen beszélt haláláig.) A visszahúzódó, nehezen barátkozó férfi azonban 37 évesen igazi terepi ember lett, ahogy magáról mondta, “archeológus-felfedező”.

(Fotó: MTA Könyvtár és Információs Központ Keleti Gyűjtemény)

Bazár a khotani oázisban. Steint egy kicsit John Lockwood Kipling, a Dzsungel könyve írójának apja (és a regény eredeti illusztrátora) “bolondította meg”. A Lahore-i múzeum kurátorának gazdag gyűjteménye volt az ősi gandhárai művészet, a közép-ázsiai görög-buddhista szintézis szobraiból; Stein eleinte főleg ezek elterjedését, az indiai-kínai kapcsolat nyomait kereste a Takla-makán sivatag homokja alatt, amihez megkapta Lord Curzon, India alkirálya (és nekünk a trianoni tárgyalásokról is ismerős majdani brit külügyminiszter) támogatását is.

Stein volt az első, aki tudományosan felvértezve járta be Kína legvadabb, nyugati perifériáját. Azt a széles vidéket, ami többnyire inkább a senki és a nomádok földje volt, mint a kínaiaké. Ma főleg a digitális rendőrállam által agyonfigyelt ujgurok, korábban fallal távol tartani próbált hsziungnuk, hunok, a krónikákban vérszomjas barbárokként leírt lovasnépek világa volt ez, illetve azoké az oázisoké, egykor virágzó kereskedővárosoké, melyeket a Selyemút tett gazdaggá, majd annak hanyatlása temetett el.

(Fotó: MTA Könyvtár és Információs Központ Keleti Gyűjtemény)

A magyar-brit régész belső-ázsiai expedíciói leginkább a régi városok feltárásáról és a hajdani limes nyomainak kereséséről szóltak. Az európaiakat igencsak izgatta az egyre több előkerülő, de ismeretlen származású lelet, ami helyi kincskeresőktől és hamisítóktól jutott el hozzájuk. Stein az eredeti lelőhelyeket kutatta, kiegészítve térképészeti, antropológiai és néprajzi megfigyelésekkel, miközben mellékesen egy addig nagy becsben tartott gyűjteményt is hamisítványként leplezett le. Nem kímélte magát: első nagy útján egy Hindukusban lévő kis királyságon, majd a Pamíron át kelt át Kínai Turkesztánba, ahol egy sor ásatást végzett, mielőtt háromezer mérföldet megtéve hazatért.

Könyve az ekkor már világhírű Kipling-fiút is elkápráztatta és megihlette. “Amikor apámnál egyik nap félrevonultam az Ön Homokba temetett városok című könyvével, csak az étkezésekre jöttem elő. Nincsenek rá szavak, mennyire megigézett – az eltemetett kincs keresésének teljes izgalmával” – írta Steinnek. Kipling később egy novellában is felhasználta a magyar régész történetét a hamisítók leleplezéséről.

A Stein által készített fenti fényképen "száműzött gonosztevők" és hegyi pásztorok láthatók.

(Fotó: MTA Könyvtár és Információs Központ Keleti Gyűjtemény)

Nem volt könnyű megfelelő kísérőket találnia a gyakran ópiumfüggő helyiek között, főleg, hogy az út valóban életveszélyes volt. “Embereim, néhány hűséges régi kísérőm kivételével, egyre jobban elvesztették bátorságukat. A rajtuk erőt vevő félelem folyton a szökés tervezgetésére s így biztos pusztulásba csábította őket. A mikor a következő öt nap alatt sem találtunk vizet, a helyzet válságossá fejlődött. A hatodik napon végre egy hatalmas száz méteres homokbuczka tetejéről körültekintve, különös fehér csíkok tűntek fel előttem a szürke és sárgás pusztaság láthatárán. A folyó csillogó jege volt ez kelet felé! A magunkkal hozott jég-készlet annyira fogyott, hogy mi ránk emberekre körülbelül csak félliter jutott fejenként minden napra a drága italból” – írta.

A fotón az utazók befagyott folyóból oltják szomjukat.

(Fotó: MTA Könyvtár és Információs Központ Keleti Gyűjtemény)

1906-ban már elismert felfedezőként vágott neki újra Kelet-Turkesztánnak. Ez a második lett Stein legjelentősebb expedíciója, mely egészen a Góbi-sivatag szélén fekvő Dunhuangig vezetett. Az itt lévő Ezer Buddha barlangtemplomokról még magyar mesterétől, Lóczy Lajostól hallott először, aki annak idején a Széchenyi Béla vezette keletkutató expedícióval jutott el a meredek homokfalba vájt több száz cellához. (Ez, szemben például a Zichy-féle kaukázusi rokonkereső úri turizmussal, már valóban tudományos vállalkozás volt.) De Stein nem csak az amúgy káprázatos falfestmények miatt kelt át újra a sivatagon, ennél sokkal konkrétabb oka is volt a vállalkozásra. (Fotó: MTA Könyvtár és Információs Központ Keleti Gyűjtemény)

"Már két hónappal előbb hallottam téveteg híreket valami titkos helyre rejtett kéziratokról, a melyeket véletlenül fedezett fel két éve egy taoista barát, a mikor a templomok egyikét restaurálta. A leletet féltve őrizték a befalazott oldalkápolnában, a hol eredetileg találták. A taoista pap, a ki a leletre rábukkant s azt őrizte, igen furcsa embernek bizonyult” – írta.

(Fotó: MTA Könyvtár és Információs Központ Keleti Gyűjtemény)

A szentély őre által megtalált elfalazott helyiségben padlótól a mennyezetig álltak az évezredes iratok. Stein volt az első kutató, aki a felfedezés hírére a helyszínre ment. Bár a taoista szerzetes kezdetben tartózkodó volt a nyugati idegennel szemben, Stein némi kenőpénzzel és egy jól megtalált sztorival hamar lekenyerezte. Arra a Kínában nagy becsben tartott szentre hivatkozott, aki szintén a nagy hegyeken átkelve terjesztette az igét – a magyar kutató szinte annak reinkarnációjaként jelent meg, így pedig máris szent cselekedetnek minősülhetett az adásvétel.

"A jámbor férfiú rászánta magát, hogy kívánságomat teljesítse, azzal az ünnepélyes föltétellel, hogy hármunkon kívül senki meg ne sejtsen valamit abból, ami készül, és hogy mindaddig, míg kínai földön járok, a leletek eredetét eleven ember előtt le nem leplezzük" – írta Stein. Összesen 130 fontért jutott hozzá a páratlan iratokhoz.

(Fotó: MTA Könyvtár és Információs Központ Keleti Gyűjtemény)

Az Ezer Buddha templom kincseinek megtalálása a régészet történetének egyik nagy felfedezése volt. A páratlan irategyüttes majdnem egy évezredig pihent a barlang hátsó részében elfeledve, de a falaknak és a száraz klímának köszönhetően remek állapotban. A kéziratok egészen változatos eredetűeknek bizonyultak. A IV. századtól a XI.-ig keletkeztek a legkülönbözőbb nyelveken: ősi szanszkrit szövegek, ótörök rovásírás, manicheus, szír keresztény, nesztoriánus, ujgur és tibeti vallásos szövegek, hellenisztikus hatást mutató buddhista emlékek, brahmi szent könyvek indiai pálmaleveleken, egy zsidó kereskedő imája, egy eladott rabszolgalányról szóló szerződés - igazi multikulti Közép-Ázsiából. Itt, a világtól rejtett szentélykönyvtárban pihent Stein Aurél érkezéséig a világ legkorábbi részletes csillagatlasza is, valamint a Gyémánt szútra egy 868-ban nyomott példánya is. Ez a világ legkorábbi ismert nyomtatványa, melynek felfedezése szintén a magyar régész nevéhez fűződik.

Az Ezer Buddha templom kincseinek megtalálása a régészet történetének egyik nagy felfedezése volt. Az értékes irategyüttes majdnem egy évezredig pihent a barlang hátsó részében elfeledve, de a falaknak és a száraz klímának köszönhetően remek állapotban. A kéziratok egészen változatos eredetűeknek bizonyultak. A 4. századtól a 11.-ig keletkeztek a legkülönbözőbb nyelveken: ősi szanszkrit szövegek, ótörök rovásírás, manicheus, szír keresztény, nesztoriánus, ujgur és tibeti vallásos szövegek, hellenisztikus hatást mutató buddhista emlékek, brahmi szent könyvek indiai pálmaleveleken, egy zsidó kereskedő imája, egy eladott rabszolgalányról szóló szerződés – igazi multikulti Közép-Ázsiából. Itt, a világtól rejtett szentélykönyvtárban pihent Stein Aurél érkezéséig a világ legkorábbi részletes csillagatlasza is, valamint a Gyémánt szútra egy 868-ban nyomott példánya is. Ez a világ legkorábbi ismert nyomtatványa, melynek felfedezése szintén a magyar régész nevéhez fűződik. (Fotó: MTA Könyvtár és Információs Központ Keleti Gyűjtemény)

Hogy miért falazták be mindezt a 11. században, azóta is vitatott. Nomád népektől vagy muszlim támadástól félhettek, de az is elképzelhető, hogy feleslegessé vált, kidobni mégsem akart iratok elfeledett raktáráról van szó. Amikor a 20. század elején újrafelfedezték, a szerzetesek sem elolvasni, sem értékelni nem tudták a sivatagi archívumot, és a kínai hatóságok sem foglalkoztak vele. (Fotó: MTA Könyvtár és Információs Központ Keleti Gyűjtemény)

“A legtöbb útleíróval ellentétben Stein Aurél rokonszenves világításban állítja elénk a khínai tisztviselőket. (...) Stein Aurél dr. bámulatos eredményeinek a titka éppen abban rejlik, hogy ő mindig emberségesen és tapintatosan bánt mindenkivel” – írta róla Lóczy Lajos Stein “Homokba temetett városok” című könyvéhez írt előszavában. Kínában azonban egészen máshogy emlékeznek rá. A húszas évektől, a Kuomintang erősödő nacionalizmusa alatt felértékelődött a kulturális örökség, a nyugati kutatók, felfedezők, kincsvadászok pedig negatív figurák lettek. Steint, aki 24 láda kéziratot és 5 láda műalkotást vitt magával a barlangtemplomokból, Kínában ezután “fehér rablónak”, “gyarmatosító ügynöknek” titulálták, aki a kínaiaktól ellopta történelmi emlékeiket. Stein maga utólag is arra hivatkozott, hogy megszerzésükkel megmentette a kivételes írásemlékeket az enyészettől és a széthordástól. A képen Stein és munkatársai láthatók.

(Fotó: MTA Könyvtár és Információs Központ Keleti Gyűjtemény)

Az Ezer barlang templom kincsei ma a világ 13 különböző múzeumában vannak elhelyezve. Nagy részük túl sérülékeny ahhoz, hogy közszemlére tegyék őket. De ezentúl a kulturális örökség feletti harcot is enyhíti az a kilencvenes években indított nagyszabású digitalizációs projekt, melyben a világ különböző szegleteiben lévő emlékek virtuálisan újra egymás mellé kerülnek: az összes meglévő iratot, festményt, műalkotást a lehető legjobb felbontással újrafotózták, a bódhiszattvaként ábrázolt keresztény szenteket, a török rovásjóslásokat, a Babilonból Kínába tartó zsidó kereskedő héber imáit ma bárki otthonról is tanulmányozhatja a többi emlékkel együtt.

A fotón jazgulámi nomádok, a Stein által végzett embertani vizsgálat alanyai.

(Fotó: MTA Könyvtár és Információs Központ Keleti Gyűjtemény)

Stein legendás 1906-08-as útja azonban a barlangtemplomok kincseinek megszerzése után majdnem tragédiával végződött. Visszafelé Tibet járatlan hegyi útjain a kutatónak lefagytak a lábujjai. Így is visszaért bázisára, ahol az expedíciók között módszeresen, magát nem kímélve dolgozta fel az adatait.

Indiai északi, legkellemesebb részén, Kasmírban, egy 3300 méteren lévő sátortábor volt az igazi otthona. “Kedves alpesi tanyám”, ahogy emlegette, ide tért vissza minden lehetséges alkalommal. Évtizedeken át nem volt európai értelemben vett stabil otthona – életrajzírója szerint ott érezte otthon magát, ahol vele voltak könyvei és aprólékosan rendezett iratgyűjteménye. Szolgái és kutyája mellett töltötte az időt legszívesebben; egymás után hét foxterrierje volt, de mindegyiket csak Dashnek hívta. Ez volt életében a legfőbb állandóság a rigorózus munkarend mellett – a tudomány nomádja valószínűleg nem kedvelte a változásokat.

Fent: Stein Aurél eredeti kézirata préselt virágokkal.

(Fotó: MTA Könyvtár és Információs Központ Keleti Gyűjtemény)

Miután Kínában már ellenségesen néztek rá, ő pedig továbbra sem működött együtt a kínai hatóságokkal, már nem vezethetett északra sikeres expedíciókat. Öreg nyugdíjasként is tudott azonban újítani: az elsők között ismerte fel a légifelvételek régészeti jelentőségét, de annyira, hogy 76 évesen római kori maradványokat fényképezett fentről Irakban és Jordániában. Fent: Stein Aurél prémmel bélelt pilótaruhában Irakban, 1938-ban. (Fotó: MTA Könyvtár és Információs Központ Keleti Gyűjtemény)

Gyermekkori példaképe, Nagy Sándor nyomában valójában egész életében Afganisztánba szeretett volna eljutni, az ősi, hellenisztikus Baktria emlékeit akarta kiásni. Azt mondta, valójában ez vitte az orientalizmus felé, ez vezette már akkor is, amikor elhagyta Magyarországot, és Angliába, majd Indiába vetette a sors. A nagyhatalmi versengés és a kutatókat is korlátozó befolyási övezetek azonban több mint négy évtizeden át megakadályozták, hogy beteljesüljön az álma.

Már 80 éves is elmúlt, amikor 1943-ban váratlanul mégis meghívást kapott a naplójában csak “ígéret földjének” hívott Afganisztánba. Patkányvadászatban is jártas új foxija, Dash VII kísérte el az útra, mely gazdájának az utolsó lett. Kabulba érkezése után Stein gyorsan megbetegedett, és egy héten belül meghalt – mint Mózes, ő is csak megpillanthatta a maga Kánaánját.

„Csodálatos életem volt, ami nem is fejeződhetett volna be boldogabban, mint Afganisztánban, ahova hatvan éve vágytam eljutni” – ezek voltak az utolsó szavai.

(Fotó: MTA Könyvtár és Információs Központ Keleti Gyűjtemény)