1945. július 16. és 1992. szeptember 23. között az Egyesült Államok 1054 nukleáris tesztrobbantást hajtott végre a Szovjetunióval folytatott fegyverkezési verseny részeként. A kísérleti atomrobbantások egyötöde, összesen 219, úgynevezett légköri atomrobbantás volt, azaz a földfelszín fölött elhelyezett, vagy repülőgépről ledobott töltetet robbantottak föl.
Az amerikai légköri tesztek csaknem felét, pontosan százat Nevada egyik sivatagos, hegyes részén, a Nevada Test Site néven ismertté vált, 3500 négyzetkilométeres területen hajtották végre 1951-től kezdve. A robbantások gombafelhőit látni is lehetett a kísérleti teleptől száz kilométerre fekvő Las Vegasból, sőt még a földmozgást is érzékelni lehetett az akkor még alig harmincezres városban.
25 év telt el az utolsó földalatti atomrobbantás óta. A félbehagyott teszthez a felszerelés még mindig ott van a sivatagban, csak töltet kell bele.
A légköri atomrobbantásokkal 1962-ban hagyott föl az USA, miután az Egyesült Királysággal és a Szovjetunióval külön egyezményben korlátozták a lakosság egészségére veszélyes légköri, űrbéli és víz alatti nukleáris teszteket. Így bő fél évszázad távlatából visszanézve őrülten bizarr korszaknak tűnik az a 11 év, míg lakott területekhez ennyire közel robbantottak atombombákat, és igazából az is volt. Hogyan is lehetne másképp jellemezni azt, hogy tömegpusztító fegyverek teszteléséből képesek voltak jolly joker marketinget kovácsolni a kaszinózást épp csak felfuttató városban?
Las Vegas az ötvenes években még nem volt a szerencsejátékosok Mekkája, egymásba érő játéktermekkel és luxusszállodákkal, viszont ekkortájt kezdett igazán beindulni az amerikai reklámipar, és a „mindennek lehet marketingértéke” elv kitűnő példája lett a város és a szomszédban zajló katonai célú tevékenység. Hogy a pár tízezres kisvárosból azzá lett Vegas, ami (a világ egyik leglátogatottabb turistalátványossága, évi negyvenmillió látogatóval), jó részben az atomrobbantásoknak, és az arra épülő atomturizmusnak köszönhető.
A Szovjetunióval hidegháborúban álló amerikai kormány elég komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy elhitesse az emberekkel: az atomenergia biztonságos és az atomfegyverek gyártása, tárolása és tesztelése is az (a korszak egyik kötelezően ajánlott filmje Kubrick remeke, a Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni). A propaganda sikerét jelezte, hogy amikor Nevadában elkezdődtek a kísérleti robbantások, az emberek tömegesen zarándokoltak a környékre, hogy saját szemükkel lássák a Japánt térdre kényszerítő fegyverek működését. A legtöbben természetesen Las Vegasban szálltak meg, ahol nagyon hamar felismerték az atomrobbantások vonzerejét: a város hivatalos becenévként felvette az Atomic City nevet, és szószerint divatba hozták az atombombát.
Valóságos őrület lehetett akkoriban Las Vegasban szórakozni: a bárokban atombomba-koktélt szolgáltak fel, az éttermek gombafelhő alakú édességeket, a kaszinókban Miss Atombomba szépségversenyeket tartottak. A csúcs persze az az évi 8-10 alkalom volt, amikor a tesztek zajlottak: a szállodákban külön ezen alkalmakra szervezett tetőpartikon várták a mulatók a vakító atomrobbanást, a lökéshullám arcukat simogató szelét és csodálták a horizonton elnyúló szépséges hegyláncok előterében lassan égbe nyúló gombafelhőt (a bátrabbak sivatagi bulikon, közel a tesztterülethez itták atomrészegre magukat). A városról készült postai képes levelezőlapokon mint fő vonzerő jelentek meg az atomrobbanások, neonreklámok sora utalt így vagy úgy a kézzelfoghatóan beköszöntött atomkoszakra. Aztán persze rájöttek, hogy mégsem túl ártalmatlan dolog kísérleti atomrobbantásokhoz közel élni vagy legalábbis turistáskodni – mondjuk ehhez az kellett, hogy a tesztterülethez legközelebb fekvő kisvárosban pár év alatt az egekbe szökjön a rákos megbetegedések száma (a Las Vegas-i turisták egyébként a relatíve biztonságos távolság miatt ezt nagyrészt megúszták).
A kevés Las Vegas-i múzeum egyike az amerikai kísérleti atomrobbantásoknak állít emléket, egyrészt a korszak tárgyi emlékeit gyűjtve, másrészt az atomfegyverprogram gazdáinak (Lawrence Livermore National Laboratory, Los Alamos National Laboratory, National Nuclear Security Administration) nevadai "hagyatékát" kezelve. A 2005-ben megnyitott, majd rohamosan fejlődő National Atomic Testing Museum 2011 óta működik a Smithsonian intézet nonprofit partnereként, a 37 amerikai nemzeti múzeum egyikeként. Gazdag, látványos és interaktív (helyenként kissé radioaktív) kiállítása 1951-től napjainkig követi a nukleáris fegyverekkel folyó amerikai kísérletek történetét – ebbe nyújtanak betekintést az alábbi képek.
11 évig volt a gombafelhő Las Vegas bizarr módon örökbe fogadott szimbóluma, most az Area 51 kamarakiállítás egyik sarkában rémisztgeti a látogatókat. (Fotó:
Nagy Attila Károly / Index)
A légköri teszteknek két fajtája van: a föld felszínén vagy repülőgépről ledobott, a levegőben felrobbantott atomtöltetek esetében lehet atmoszférában végzett atomfegyver-kísérletekről beszélni. Az első ilyen nevadai tesztre 1951. január 27-én került sor, amikor egy 1 kilotonnás atombombát dobtak le a Frenchman Flat nevű fennsíkra. Az USA több mint százszor víz alatti, vízfelszíni nukleáris robbantásokkal is kísérletezett 1946-tól kezdve a Marshall-szigeteknél, a látogató az első tesztsorozat, az Operation Crossroads második detonációjáról, a 1946. július 25-i Baker tesztről készült fotó előtt áll. (Fotó:
Nagy Attila Károly / Index)
Az atomkor mindennapi tárgyai. A gabonapelyhes dobozzal atombombás gyűrűt lehetett nyerni, a srácok hatlövetű coltok helyett már atompisztolyokkal puffantották le egymást, és a kis okostojások igazi uránércet tartalmazó Gilbert U-238 Atomic Energy Lab
játéklaborral játszhattak otthon.
(Fotó:
Nagy Attila Károly / Index)
A nevadai atomrobbantások során ilyen bábukat helyeztek a tesztterületeken felépített kísérleti épületekbe, járművekbe, hogy megvizsgálják, milyen fizikai hatással van a detonációt követő hő- és lökéshullám rájuk, a távolságtól és a közvetlen kitettség mértékétől függően. (Ajánlott Smithsonian-videó:
Intense Footage of Fake Towns Used for 1950s Nuclear Tests.)
(Fotó:
Nagy Attila Károly / Index)
Balra: Nevada állam polgári védelmi kézikönyve 1958-ból, a hangsúly szemmel láthatóan azon volt, hogy mi a teendő nukleáris fegyverek bevetése esetén. Jobbra: speciális elsősegélykészlet sérültek atomrobbanás utáni ellátásához. (Fotó:
Nagy Attila Károly / Index)
Az 1957. szeptember 14-i Fizeau-robbantás tudományos bunkerében szolgálatot teljesítő műszerdoboz, ami a tesztrobbantás szenzorai által begyűjtött adatokat rögzítette mágnesszalagra (hőmérséklet, nyomás, sugárzás, neutronáram, stb.). A bunker pontosan a 152 méteres magasságban felrobbantott, 11 kilotonnás bomba alatt helyezkedett el, a dobozt egy rugós rúdra szerelték, hogy a fölülről érkező lökéshullám hatására el tudjon mozdulni, ne keletkezzen benne kár. A bunkerben összesen négy hasonló szerkezet volt, mindegyik különböző műszerekkel teletömve. (Fotó:
Nagy Attila Károly / Index)
1962 után földalatti atomrobbantásokkal kísérleteztek a nevadai telepen. Az atomtölteteket földbe fúrt, különböző hosszúságú, gyakran több ezer méter mély lyukakba helyezték, betemették és úgy robbantották fel. A kísérletek sikeréhez szükség volt alapos geológiai vizsgálatokra is, ezeknek egyik eszköze volt ez a 197 fokos látószögű, f1.9 rekeszű halszemoptikás kamera: ezt a fúrt lyukakba lebocsájtva tudtak filmfelvételeket készíteni az üregek faláról, a fúrással feltárt kőzetrétegekről. (Fotó:
Nagy Attila Károly / Index)
Charles E. Deadmon a nevadai kísérleti telepen dolgozott, fényképes belépőkártyájához még mindig hozzá van csatolva a kis dózismérő, ami alapján meg tudták határozni, hogy mennyi ideig folytathatja még a munkát a sugárveszélyes helyen. (Fotó:
Nagy Attila Károly / Index)
Két képes levelezőlap a múzeum gyűjteményéből. A turistacsalogató gombafelhő mindkettőn ugyanaz, a bal oldalin a kongresszusi központ (Las Vegas Convention Center) 1990-ben lebontott ufószerű kupolás épülete látható, jobbra egy sivatagi motel. (Fotó:
National Atomic Testing Museum)
A múzeumnak csodálatos gyűjteménye van különféle sugárzásdetektorokból, ez itt egy Eberline alfasugárzás-mérő a hatvanas, hetvenes évekből. (Fotó:
Nagy Attila Károly / Index)
A hatvanas évek egyik legizgalmasabb zsákutcája a NERVA (Nuclear Engines for Rocket Vehicle Applications) program volt. Az űrverseny lázában akkor még közelinek tűnő Mars-utazáshoz nukleáris hajtóművet kezdtek fejleszteni és tesztelni az amerikai tudósok, mérnökök. 1964 és 1969 között több 1100 megawattos reaktorhajtóművet is kipróbáltak. (Fotó:
Nagy Attila Károly / Index)
1966-ban tesztelték az NRX-A4 atomrakéta hajtóművet, amivel sikerült bizonyítani, hogy lehetséges nukleáris üzemanyaggal működő rakétamotort építeni és működtetni. Az első teszt során két órán át működött a földbe épített, fúvókával az ég felé meredő hajtómű, harminc percig teljes tolóerővel. 1968-69-ben az XE Prime hajtóművet 14-szer próbálták ki különféle konfigurációban, többek között űrbéli viszonyok szimulációjában is. A sikeresnek mondható programot két évtized után, 1972-ben állították le az amerikai űrkutatási hivatal (NASA) költségvetésének radikális csökkentése miatt. (Fotó:
National Nuclear Security Administration, Nevada Site office / National Atomic Testing Museum)
A múzeum egyik interaktív pultján különféle tárgyak radioaktivitását lehet megmérni egy Geiger-Müller számláló segítségével. A képen egy régi rádiumos óraszámlap látható, aminek festett részei (a számok, a percbeosztás, a mutatók) sötétben világítanak – és még ma is kiakasztják a sűrűn pittyegő mérőműszert. Ilyen órák készültek a Radium Dial Company és az United States Radium Corporation, a két legnagyobb gyártó műhelyeiben a huszadik század első felében. A számlapok festését kézzel végezték fiatal lányok, akik gyakran szájukba vették a festékes ecsetek hegyét. Mindannyian borzalmas halált haltak éveken belül, a
Rádium Lányok szomorú botránya az egész országot megrázta.
(Fotó:
Nagy Attila Károly / Index)
Az 1945 és 1962 között földfelszín fölött fölrobbantott amerikai atomtöltetek mindegyikéről
több filmfelvétel is
készült, legtöbbjük különféle kameraállásból, többféle plánban felvett szuperlassított felvétel, amikkel a robbanások kritikus első századmásodperceit tanulmányozták az atomtudósok. Az ezen felvételek készítésére alkalmas kamerák többségében Rapatronic (Rapid Action Electronic) zárszerkezet működött, amit
Harold Edgerton, a gyors mozgások emberi szemmel érzékelhetetlen fázisait kimerevítő, szuperlassított (avagy ultranagy sebességű) fotográfia atyja talált föl és fejlesztett tökélyre. A képen a Rapatronics Shutter Mechanism Serial No. 1., az első ilyen szerkezet látható.
(Fotó:
Nagy Attila Károly / Index)
Balra: W48 nukleáris ágyúlövedék, a vilag egyetlen ilyen típusú atomfegyvere. A 15 kilotonnás tüzérségi tömegpusztító fegyvert egy alkalommal, 1953 május 25--én tesztelték egy 280 mm-es ágyúból kilőve. Körülbelül ezer ilyen lőszer készült 1962 és 1991 között a hadsereg és a tengerészgyalogság számára. Jobbra: Teller Ede egyik gyermeke, egy B-53-as termonukleáris fegyver, azaz hidrogénbomba. A 9 megatonnás tömegpusztító fegyver az egyik legnagyobb erejű atombombája volt az Egyesült Államoknak. 1961 és 1965 között több mint 350-et gyárottak belőle, a nukleáris leszerelés után ötven maradt belőle az USA arzenáljában. (Fotó:
Nagy Attila Károly / Index)
Az 1970-es évek elején az Apollo-14, -15, -16 és -17 küldetések űrhajósai Hold-kutató és kőzetmintagyűjtő terepgyakorlatokon vettek részt a nevadai föld alatti atomrobbantások két helyszínén, a Schooner- és a Sedan-kráterben (a robbantások évei: 1968 és 1965). Az űrhajósok a holdautó vezetését is gyakorolták a holdi kárterekhez hasonló méretű, talajszerkezetű mesterséges gödrök szélein, lejtős oldalain. A képen Charles Duke és John Young, az Apollo-16 asztronautái láthatók a Schooner-kráternél. (Fotó:
National Nuclear Security Administration, Nevada Site office / National Atomic Testing Museum)
5 könyv
Több mint 600 meghökkentő, érdekes és tanulságos történet!
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!