Vasszörnyek közt Majkpusztán

A Komárom-Esztergom megyei Majkpuszta elsősorban az épp felújítás alatt lévő Kamalduli Remeteségről ismert a kirándulók körében, pedig a kolostortól öt perc séta távolságra, egy kisebb erdő szélén egy másik látványosság is várja a látogatókat – elsősorban persze az ipari gépek és a bányászat szerelmeseit. A néma szerzetesek történelmi lakhelyétől nagyjából hatszáz méterre az egykor hangosan zakatoló szénfejtő gépek sorfala fogadja az Oroszlányi Bányászati Múzeumba érkezőket.

A múzeum 2001-ben nyitotta meg kapuit, miután bezárták az oroszlányi XX-as aknát (az oroszlányi szénbányászat egyébként tovább húzta: az utolsó szenes csille 2014-ben állt le, ekkor zárt be az ország utolsó mélyművelésű szénbányája). A több ezer bányászt és családjaikat eltartó szénlelőhelyeket, a mélyben folyó munkát, és úgy általában a 20. század második felének magyar szénbányászatát bemutató múzeum egyrészt ezért különleges, mert eredeti állapotukban őrizte meg a XX-as akna létesítményeit (a szállítóaknát az aknagépházzal, a drótkötélpálya végét a csillefeladó állomással, csillepályákkal), másrészt mert inkább hasonlít egy családi gyűjteményre, mint egy steril vagy éppen interaktívvá fejlesztett történeti kiállításra.

Engedjenek meg itt egy rövid luddita kirohanást. Én ha csak tehetem, az országot járva igyekszem a lehető legtöbb múzeumot megnézni. És az igazat megvallva torkig vagyok az érintőképernyőkkel, projektorokkal, okostelefonos appokkal, QR-kódokkal agyon(csapott)zsúfolt kiállításokkal, amiken a látogató már szinte alig látja magát a lényeget, a múlt nagyszabású emlékeit vagy izgalmas darabkáit. Gyerekkel korszerűsített vidéki múzeumot látogatni egyenesen rémálom – tisztelet a kevés kivételnek –: leragadnak az első színes-szagos monitornál, nyomkodják az uniós támogatás el nem lopott töredékéből vett olcsó hardvert, amin tízből kilencszer valamilyen bugos, alulfejlesztett app – Doomot megszégyenítő 3D vármodell, folyton lefagyó, lovagi páncélos puzzle, elütésektől hemzsegő, érdektelen helytörténeti timeline – fut, és a gyerek persze szeretne játszani, próbálja működésre bírni, így el is megy a látogatási idő fele, mire lekattan a reménytelenül ócska kijelzőről.

Van viszont működő, egykor a föld alatt használt bányavonat, kisvasúti mozdonyok és vagonok, bányamentő autó, vágathajtó és fejtőgépek, kilátóként működő aknatorony, realisztikus bányavágat (sisakot fel, fejre vigyázni!), és pazar, részben szó szerint kézzelfogható, a környékbeli szénmedence jellemző gépi berendezéseit és bányászati relikviáit felvonultató, páratlan kül- és beltéri gyűjtemény.

És hogy a "kézzelfogható" nem üres szólam: néhány zárt tárló – ásványgyűjtemény, geológusok és bányamérők eszközei, műszerei – kivételével a kiállított tárgyak zöme megfogható, a könyvekbe bele lehet lapozni, a fotóalbumokat át lehet pörgetni. Ahogy a múzeum honlapja fogalmaz: "a gépek és épületek többségét igen nagy igénybevételre tervezték, víz-, ütés-, és általában úgy mindenállóak. Még a telefonkészülék is. Ezért a szabadtéren vagy a mintabányában kiállított tárgyak közül nagyon kevés van, amit nem szabad megfogni. Felmászni is csak azért nem szabad rájuk, mert akkor le lehetne esni róluk."

Az alábbi képekkel nem titkoltan az a célunk, hogy kedvet csináljunk a Vértes dombjai közt megbújó, március 1. és október 31. között szerdától vasárnapig (hétfőn és kedden csak csoportoknak, előzetes bejelentkezés alapján) nyitva tartó, európai szintű ipartörténeti emléknek számító múzeumhoz.