Minden mémek atyja 80 éves lett

További Tech-Tudomány cikkek

15 könyv, egy tucat dokumentumfilm, sok ezer előadás világszerte. Richard Dawkins munkásságának témavilága a genetikától egészen a társadalomkritikáig terjed.

Anglikán családban született, fogékonyságát a természettudományok iránt szüleitől szívta magába. Kamaszkorában ismerte meg Charles Darwin munkáit, és rögtön lenyűgözte, hogy az evolúciós magyarázat mennyivel koherensebb a misztikus teremtésmeséknél. Állattanból diplomázott, majd a Nobel-díjas etológus Nikolaas Tinbergennél doktorált.

Első könyve, az 1976-os Az önző gén rögtön világsiker lett. Dawkins közelítésmódjának eredetisége abban állt, hogy

míg az evolúció folyamatát addig az egyedek vagy a fajok szintjén volt szokás értelmezni csupán, ő a géneket helyezte figyelemfókuszba.

A biológiai kódok túlélésért folytatott harcaként írta le az élővilág történetét, amelyben a magasabb szerveződési szintek sorsa mindössze következmény, nem mozgatóerő.

Vagyis, bár csábító dolog az állatvilág egyedeit (természetesen az embert is ideértve) középponti elemzési egységekként tekinteni, szerinte a természet tényleges logikája csak akkor érthető meg, ha a látványos génkupacok (fenotípusok) helyett az egyes gének csendes sorsát figyeljük. És akkor bizony aprócska, de nagyon eltökélt túlélőmasinákat fogunk csak találni.

Önző vagyok, de hódítani akarok

1982-es második könyvében, A hódító génben továbbviszi e gondolatot, és bevezeti a „kiterjesztett fenotípus” fogalmát. A gének ugyanis nemcsak azt az élő szervezetet képesek saját túlélésük szolgálatába állítani, melyben történetesen megtalálhatóak épp, hanem azon kívül is felhasználnak mindent és mindenkit a sikerük érdekében. Ez lehet az épített környezet, mint mondjuk madarak esetében a fészek, vagy akár egy másik faj egyede is, mint például élősködők esetében a gazdatest.

Kézenfekvő, hogy mindezek szintén a gének fennmaradását és szaporodását segítik, újfent igazolva, hogy az evolúció alapegysége nem lehet azonos egy állategyed testhatáraival. DNS-eink tehát valahogy úgy utaznak rajtunk, mint kisnyugdíjas a villamoson: mi a jármű vagyunk, nem a célállomás. De legfeljebb is csak a kiszolgáló személyzet. Viszont biztosan nem saját génjeink elpusztíthatatlanságának egyedüli zálogai, mert az sokkal összehangoltabb csapatmunka.

Dawkins ugyanakkor virtigli oxfordi humanistaként mélyen megveti azokat, akik a darwinizmus elveit társadalmi szintre akarják emelni.

Ami csodálatos gondolat a biológiában, az szörnyű ötlet az emberi közösségek szervezésében

– véli.

Mert az emberek a változásokhoz való alkalmazkodási képességeikkel és a kulturális mintáikkal versenyeznek egymással. Utóbbiakat nevezi Dawkins mémeknek, amely szó természetesen szándékosan rímel a génekre. Ezek a civilizáció alapegységei nála ugyanis.

Igen, a kibertérben milliószám keringő frappáns feliratok is tőle kapták a nevüket, bár Dawkins nyelvújítása egy minőségileg más jelenségre utal eredetileg. Minden olyan gondolatra, megfogalmazásra, újításra, eljárásrendre, melyek valamiképpen fajunk boldogulását szolgálják – lehetőleg a boldogulás szó legszorosabb értelmében.

Egy istennel tovább megy

Richard Dawkins erélyes racionalizmusa persze sok vihart kavart az évtizedek során. Magyarul is olvasható A vak órásmester vagy A legnagyobb mutatvány című könyve, melyekben nyilvánvalóvá teszi, hogy gondolatvilága egy teremtő istennek már semmi helyet nem hagy.

Szerinte a hívők képzeletbeli barátokról fantáziálnak, és aljas módon visszaélnek a gyermeki agy kiszolgáltatottságával. Az összehasonlító vallásoktatást viszont támogatja, mert – ahogyan mondja – kamaszkorában ő is akkor jött rá, hogy ezek csak emberi kitalációk, amikor értesült a kölcsönösen kibékíthetetlen hitrendszerek létéről.

Ma mindenki ateista a valaha elképzelt istenek döntő többségével kapcsolatban, hiszen senki sem imádkozik Zeuszhoz, Odinhoz vagy Thorhoz. Néhányan csak még tovább mentünk egyetlen istennel, ennyi történt

– hangzik egyik leghíresebb idevágó riposztja. Szerinte egyébként az istenhit egyáltaláni létének magyarázata az, hogy az emberi faj fogékony a hallucinációra, és nagyon unja már, hogy ilyen badarságokról egyáltalán vitatkoznia kéne. Akik pedig az erkölcsi minőségét kérdőjelezik meg emiatt, azoknak így felel az Isteni téveszme című könyvében:

Komolyan azt akarja mondani, csak azért próbál jó lenni, hogy elnyerje Isten helyeslését és jutalmát, vagy elkerülje rosszallását és büntetését? Hát ez bizony nem erkölcs, csak hajbókolás, törleszkedés, nem több mint lesni vállunk mögött a nagy égi biztonsági kamerát, vagy fejünkben a kis néma poloskát, amely minden lépésünket, sőt minden piszkos gondolatunkat ellenőrzi.

Nem Hawking!

Angolos eleganciája és kimért hanghordozása miatt Dawkins öniróniáját sokan alábecsülik. Előadói körútjain gyakran poénkodott például azzal (már ameddig lehetett egyáltalán világutazni), hogy vendéglátói láthatóan számtalanszor meglepődtek már, amiért nem tolókocsiban érkezett.

Utalva ezzel arra, hogy évtizedeken át ő és Stephen Hawking (2018-ban elhunyt) kozmológus voltak az a két celebtudós, akiket a világon mindenki ismert. És bizony olykor keverték is őket, mivel a vezetéknevük valamelyest hasonló hangzású.

De legmurisabb performansza mégis az volt, amikor a neki címzett gyűlölködő leveleket olvasta fel több részben, és láthatóan remekül szórakozott rajtuk.

(Borítókép: Richard Dawkins brit tudós és szerző a 2009-es Paraty Nemzetközi Irodalmi Fesztivál második napján tartott sajtótájékoztató előtt, 2009. július 2-án. Fotó: Luciana Whitaker / LatinContent / Getty Images)