Helyettesíthetik-e a robotok az állatokat?

A robotok térhódítása megállíthatatlannak tűnik, de ez vajon elérheti-e az állatvilágot is? A kérdésnek van egy mérnöki-technológiai aspektusa is, de az is számba kell vennünk, hogy mi emberek érzelmileg is erősen viszonyulunk a kutyáinkhoz, macskáinkhoz vagy éppen az állatkertben és cirkuszban látott állatokhoz. Vajon az emberi psziché elfogadja-e a robotállatokat? Erről a kérdésről beszélgettünk Tanos Áronnal.

Állatok nélkül nincs cirkusz, mondta Ijf. Richter József, a Magyar Nemzeti Cirkusz igazgatója. Szerinte túlzásba viszik az állatvédelmet azok, akik szerint kínzás, ha nem a kanapén tartjuk kedvencünket. Közben világszerte indultak mozgalmak az állatok cirkuszi szerepeltetése ellen. Az élethű robotok opciót jelenthetnek?

Előre bocsájtanám, hogy én nagy cirkuszrajongó vagyok, két kisiskolás gyerek apjaként sokat járunk cirkuszba. Én nagyon éles különbséget látok az élő és a gépi szereplők között, sőt némi pátosszal mondhatnám, hogy a lélekkel és lélek nélkül rendelkező szereplők között. A cirkusz az én korlátozott tapasztalataim szerint azért hatalmas élmény gyereknek-felnőttnek egyaránt, mert a kockázat igazi. Ettől válik igazivá az előadás is. A legjobb cirkuszok nem félnek bemondani, hogy a most következő állatos produkciót megpróbáljuk, de ha az állatnak éppen olyan napja van, hogy nincs hozzá kedve, akkor ez a produkció nem fog sikerülni. Ez nem elvesz az élményből, hanem hozzáad, hiszen kicsi-nagy lélegzetvisszafojtva szurkol a nézőtéren az állatnak és az idomárnak, és nagy tapssal jutalmazzák őket, akár sikerült a mutatvány, akár nem.

Szerintem nem opció az élethű robot a valódi állat helyett. Nyilván a cirkusz csillogása mögött rengeteg apró trükk és színlelés van, de éppen az állatos számok azok, amelyeknél a kockázat mindig valódi, a konkrét történések mindig egy kicsit kiszámíthatatlanok, és ha ezt az elemet kivesszük belőle, akkor egy fontos része vész el. Sok síkja van ennek, például a robotot annak gyártója köteles olyanra alkotni, hogy még véletlenül se okozhasson kárt az embernek. Ha az oroszlán sérülést okoz az idomárnak, azért egyedül az idomár felelős, de ha a robot, akkor a gyártó cég perelhetővé válik, és még ha a cég is nyeri a pert, akkor is sokáig a címlapokon virítana a „gyilkos robot, ami emberre támadt”.

Én szívvel-lélekkel (és néha pénzzel) támogatom az állatok jólétéért létrejött alapítványokat, támogatnék egy független ellenőrző szervet, amelyik általában az állatkínzás, azon belül a cirkuszi állatkínzás ellenőrzésére van, és megfelelő jogkörökkel rendelkezik. Beállok én is a megkövezésre várók sorába, ha kell, de én úgy gondolom, hogy ha végképp sehogy nem megoldható az állatok jóléte cirkuszi körülmények között, akkor fájó szívvel váljunk meg ezektől a produkcióktól, de robotokkal nem pótolhatók.

Ezek ezért nem valódiak

Tegyük fel, hogy elmegyünk egy robotcirkusz-showra. Robot elefántok, tevék, tigrisek, oroszlánok szerepelnek. A show tökéletesre sikeredik. Elmegyünk újra megnézni. Ismét ugyanolyan. Mivel nincsenek élőlények, az előadás garantáltan tökéletes lesz. Ha minden garantáltan tökéletes, hol marad a spontaneitás-faktor?

Technikai oldalról két szempont van. Az egyik, hogy ha léteznének olyan állatok, amik a megtévesztésig hasonlítanak az igazira, akkor azt nagyon könnyű lenne megoldani, hogy az előadás sose legyen kétszer ugyanolyan, és legyen benne annyi kiszámíthatatlanság, hogy az „idomár”, aki ily módon inkább programozó lenne, se tudja mindig biztosan, hogy mi fog történni a következő pillanatban. A szagokat is könnyű lenne szimulálni, sőt még a hibákat is, amikor egy-egy mutatványt meg kell ismételni. Ami kimaradna, az a kockázat.

A másik technikai szempont, hogy a közelében sem járunk annak, hogy élethűen mozgó állatokat tudjunk építeni. A mozi világában járatosak bizonyára ismerik az animatronika fogalmát, ami a mozgó bábuk építésének mestersége. Ilyen mozgó bábu volt például az ikonikus T-Rex a Jurassic Park című filmben. Ezek azonban általában úgy működnek, hogy van egy mozgó bábu, amin különféle jelölések vannak, és nagyjából hasonlít az általa képviselt szereplőre, a finom részleteket pedig utólag számítógéppel pótolják. Nyilván ez a lehetőség a cirkuszban nem áll rendelkezésünkre, viszont ezek az animatronikai bábuk még közel sem tartanak ott, hogy valódinak lehessen hinni őket. Ez persze a jövőben már nem így lesz.

A nagytestű állatok etetése, orvosi ellátása nem olcsó. De még drágább a robotok előállítása. Vajon nem szorulna ki ebből az a sok ember, akinek nincs ennyi pénze? Ön szerint lehetséges lenne a robotok szórakoztató célra történő elérhetővé tétele az átlag közönség számára? Ha igen, hogyan?

A költségek elemzésekor az úgynevezett TCO-t, vagyis a birtoklás teljes költségét kell figyelembe venni. Sajnos nem ismerem pontosan a cirkuszi állatok beszerzésének és tartásának költségeit, de készítettem egy hevenyészett becslést az interneten fellelhető információk alapján, és a robotok nagyságrendekkel olcsóbbak lennének a valódi állatoknál, különösen a nagytestűeknél. Nagyon elnagyolt becslésként egy 5 egyedből álló kistestű kutyafalka nagyjából 10-15 év alatt kerül ugyanannyiba, mint egy robotkutya, beleszámítva azon emberek bérköltségeit is, akik gondozzák és tanítják őket. A különbség az, hogy ezen idő letelte után a kutyafalka vélhetőleg nyugdíjba megy, a robot pedig minden további nélkül folytatja. Hangsúlyozom, hogy ez hevenyészett becslés, és azért kutyákról, mert azoknak az áráról legalább nagyvonalakban van fogalmam, míg egy elefánt árát megsaccolni se tudnám.

Mi a helyzet az állatkerti állatokkal, ők valaha helyettesíthetők lesznek robot állatokkal? 

Ez a kérdés kicsit más, mint a cirkusz kérdése. Az állatkertben nem számítunk kockázatra, sőt, elég nagy baj, ha egy állatkertben kockázat van. Ráadásul egy-egy állat mellett jellemzően nem töltünk el órákat, hanem általában mondjuk 5-10 percet. Ez nagyon nagy könnyebbség a robotgyártók számára, hiszen sokkal kisebb a felelősség, nem kell a robotot eleve emberek közelségére tervezni, kiszámítható, sőt megszabható a környezet, és nem tragédia az sem, ha a robot viselkedése kicsit repetitív, mondjuk 1-2 óránként ismétel egy mozdulatsort. 

Ugyanakkor technikailag nem tartunk ott, hogy hihetően élethű mozgásokat tudjunk robotokkal utánozni. A technológia létezik, a filmipar aktívan használja a motion tracking nevű eljárást, de egyelőre túl költséges és bonyolult ahhoz, hogy egy félig-meddig vad állaton használni lehessen. Az a technológia, ami az így felvett mozgást megbízhatóan reprodukálja, vagy nem létezik, vagy  túlságosan drága. Manapság dínóparkokban használnak nagyon egyszerű animatronikus bábukat, amelyek tipikusan egy-egy mozdulatot ismételgetnek egy hang kíséretében. Ott a fő kihívást az élettartam jelenti, olyan motorokra és alkatrészekre van szükség, amik kibírják az időjárás viszontagságait akár évtizedeken keresztül is.

Érzelem és információ

A robotok nem szenvednek, ám nem éreznek örömöt sem. Az ő szemük nem ragyog boldogan, ha jutalomfalatot kapnak. Számít ez? Ön szerint a robotok képesek lesznek valaha érzelmileg úgy hatni ránk, mint az élőlények?

Az érzelmek megélése nagyon gyorsan átvezet a filozófia és a hit témakörébe. Vannak, akik úgy gondolják, hogy az érzelmek leírhatók neuronok és hormonok táncaként, és ha rendelkeznénk elég nagy számítási kapacitással, hogy egy teljes emberi testet szimuláljunk, akkor a szimulált ember ugyanúgy megélné az érzelmeket, ahogy mi tesszük. Mások hisznek a lélekben, az ember műszerekkel nem megismerhető részében, és úgy gondolják, hogy ennek hiányában nincsenek valódi érzelmek. Az a kérdés tehát, hogy a robotok fognak-e valaha érezni, egyéni megítélés körébe tartozik.

A másik kérdés, hogy a robotok képesek-e ránk érzelmileg úgy hatni, mint az élőlények. Erre a válasz teljes határozottsággal igen. Az emberi elme arra van kitalálva, hogy arcokat és érzelmeket ismerjen fel, és ezt olyan buzgalommal végzi, hogy bármit hajlandóak vagyunk arcnak tekinteni, ami kellően hasonlít rá. A Softbank Robotics által gyártott Pepper robot arca például úgy van kialakítva, hogy nagy szeme, kicsi orra, és kicsi szája legyen, ettől gyerekszerűvé lesz, és mozdulatlansága dacára a legtöbb emberből kiváltja a „de cuki” érzést. Ennek a robotnak nincs mimikája, de a kezével gesztikulál, és ezzel egészen komplex érzelmeket is képes kifejezni, és nem csak azért, mert a robot ennyire fejlett, hanem azért is, mert az embereknek az érzelmek felismerése szinte szuperképessége. Az ELTE kutatói készítettek egy robotot, amely alakját tekintve leginkább egy jéghoki-korongra hasonlít, semmi élőlény-szerű nincs benne, de tettek rá egy egyszerű farkincát, amit jobbra-balra tud csóválni, és így beengedték a nagyközönségbe. Az emberek pedig pillanatok alatt megértették, hogy mikor és minek örül a robot, és segítettek neki, pedig semmiféle információt nem kaptak előzetesen.

Az embereknek két olyan képessége van jelenleg, ami a legfejlettebb mesterséges intelligenciákból is hiányzik, és belátható időn belül hiányozni is fog. Ez a két képesség az empátia és a kreativitás.

Most, mikor a gyerekek virtuális házi kedvenceket etetnek, senki nem ütközne meg azon, hogy robotállatoknak tapsolnak. Ön szerint már közel ez a kor?

Nem, szerintem ez a kor egyáltalán nincs közel. Plüssállatok voltak és vannak, digitális javak vannak és lesznek, de ezekből a legtöbb gyerek egyszerűen kinő. Egy élő állat éppen attól pótolhatatlan, hogy egyedi jellemétől függően bizonyos tulajdonságai kiszámíthatóak, más tulajdonságai pedig kiszámíthatatlanok. Jelen pillanatban nincs olyan gyártó még startupként sem, amely be merné vállalni azt, hogy mondjuk egy robotkiskutya akár a játék hevében véletlenül kicsit jobban megharapja a gazdiját, és annak ez fáj. Nem vérzik, nem törik, csak fáj. Ez könnyen magával rántana egy csúnya pert.

A nyugati kultúrában a robotok iránt alapvetően él egy bizalmatlanság, mi a Terminátoron és az Én, a roboton szocializálódottunk. Ott a robot eleve nem barát, és bármikor elveszíthetjük felette a kontrollt. A keleti kultúrákban, például Japánban a robot barát, aki legyőzi a tengerből jött pusztító óriáshüllőt, vagy harcol a másik óriásrobottal. Ott nem nagyon merül fel az a félelem a szülőben, hogy vajon a robotkutya legközelebb eltöri-e a gyerek kezét, mert bízik benne, hogy nem. Egy amerikai szülő, még ha egyébként pitbull terriereket tart is, nem bízna meg abban, hogy a robotkutya valójában tudja, hol a határ, és nem bántaná a gyereket. Sőt, szélsőséges példát hozva, ha a gyerek jobb kezét játék közben eltöri egy fiatal pitbull, a bal kezét meg a robotkutya, akkor is úgy fogja gondolni, hogy a valódi kutya alapvetően oké, csak kicsit túl hevesen játszott, de a robotkutya gyártóját azonnal be kell perelni súlyos testi sértésért.

Szóval én nem látom még a következő generációban sem azt megtörténni, hogy valódinak látszani akaró állatot tartson valaki igazi helyett.

(Borítókép: Robotkutya sétál el egy kutya mellett 2021. április 20-án Németországban. Fotó:  Michael Reichel / picture alliance / Getty Images)