A macskák tulajdonképpen félig folyadékok, állítja egy magyar tanulmány

Ha valaha is élt valaki macskával, akkor látta, ahogyan a teste ömlik és folyik, mint egy kis járóképes szőrtócsa. A macskákra nemcsak mi gondolunk úgy, mint folyékony tárgyakra, de úgy tűnik, ők is tudják azt, hogy hasonló tulajdonságaik vannak – legalábbis erre enged következtetni Pongrácz Péter, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem etológusának tanulmánya.

A tudomány mostanra ténylegesen bebizonyította, amikor a macskák egy sor fokozatosan kisebb nyílással szembesülnek, a folyadékhoz hasonlóan képesek átfolyni, és haboznak, amikor a nyílás túl kicsi a kényelemhez.

A Pongrácz Péter etológus által tett megállapítás hozzájárul a macskák önérzetének megértéséhez – ami kulcsfontosságú mérőszám egy adott faj kognitív képességeinek felmérésekor.

Ma(ka)cskák

A macskafélék fluiditása eddig sem kerülte el a tudomány figyelmét, Marc-Antoine Fardin fizikus 2014-ben egy tanulmányában kimutatta, a macskák idővel olyan alakot vesznek fel, hogy alkalmazkodnak azon edények formájához, amelyekben éppen fekszenek. Ezáltal a macskákat – meglehetősen képzeletbeli értelemben – az amorf szilárd anyagok kategóriájába (olyan szilárd anyagok, melyek szerkezete nem mutat szabályos ismétlődést) sorolhatnánk, vagyis a

Pongrácz kutatásában azt vizsgálta, hogy a macskák bizonyítják-e, hogy tudatában vannak saját testük eme képességének. 2019-ben részt vett egy hasonló, kutyákon végzett vizsgálatban, amelyből kiderült, hogy kutyatársaink azáltal, hogy óvakodnak a testükhöz képest túl kicsi résekbe bepréselődni, ismerik saját méretüket, és ezt a tudást használják fel döntéseik meghozatalakor.

A macskákat kicsit nehezebb tanulmányozni, mert sokkal makacsabbak. A kutyák szívesen megteszik, amit az ember kér tőlük, de a macskák csak azt teszik, amit a macskák akarnak.

Pongrácz ezért egy olyan kísérletet tervezett, amely a macskák számára kényelmesebb környezetbe illeszkedik, és saját budapesti otthonukba vitte őket, hogy próbára tegye képességeiket. A kísérlet kivágott nyílásokkal ellátott deszkákból állt, az első sorozat különböző szélességű, a második pedig különböző magasságú volt.

Bár a 38 kiválasztott macska közül csak 30 fejezte be a kísérletet, a részvételük eredménye sokatmondó volt.

„Mint fogkrém a tubusból”

A legtöbb lyuk esetében a macskák habozás nélkül átbújtak a túloldalon lévő gazdájukhoz, még akkor is, ha a lyuk a testük szélességének fele volt. A különböző magasságú panelek esetében azonban a cicák már haboztak, ha a nyílás alacsonyabb volt, mint a marmagasságuk, sőt ilyenkor alternatív megoldásokat kerestek, például teljesen átugrották a panelt.

Azt is fontos megjegyezni, hogy mivel a kísérlet a macskák otthonában zajlott – olyan környezetben, ahol az állatok biztonságban érezhették magukat –, a tétovázás valószínűleg nem abból fakadt, hogy a macskák óvatosak voltak azzal kapcsolatban, hogy mi lehet a panel túloldalán. Ezek az eredmények arra utalnak, hogy a nyílás szűkösségét és magasságát a macskák különbözőképpen érzékelik.

A keskeny nyílások tökéletesen megfelelnek, és a macska úgy préseli át magát rajtuk, ahogy a fogkrém jön ki a tubusból, nem törődve vele. A nyílás magassága azonban nagyobb figyelmet igényel, valószínűleg azért, mert a macskának le kell „guggolnia”, hogy átférjen rajta.

Az eredmények arra utalnak, hogy a macskáknak nehezebb lehet átmászni egy alacsony nyíláson, mint átpréselni magukat egy magas, de keskeny nyíláson. Sajátos anatómiai jellemzőik alátámasztják ezt az elméletet

– írta Pongrácz. „Emellett a macskák óvatosabban viselkedhetnek, ha egy nagyon alacsony nyílásban le kell engedniük testtartásukat, mert ebben a helyzetben sebezhetőbbnek érezhetik magukat” – tette hozzá.

Tervezi, hogy további kísérleteket végez, amelyek célja, hogy tesztelje a macskák méret- és súlytudatosságát nagyobb kihívást jelentő helyzetekben, és megállapítsa, hogy ez a tudatosság hogyan befolyásolja a döntéshozatali folyamataikat.