Valójában egy fekete lyuk belsejében létezünk?

A fekete lyukak olyan égitestek, amelyeknek extrém erejű gravitációs mezejét a fény sem hagyhatja el, illetve a beléjük zuhanó anyag és információ sem térhet vissza a fizika törvényei szerint. A fekete lyukak belsejében a tudományos elméletek szerint összeomlanak a fizika törvényei, és helyet cserél a tér és idő. Arról, hogy a valóságban milyen körülmények uralkodnak egy fekete lyuk belsejében, értelemszerűen semmit sem tudunk, hacsak ki nem derül, hogy ez vesz körül minket.

Ez utóbbi lehetőségen alapul a feketelyuk-kozmológia. Az elmélet, hogy a világegyetem egy fekete lyuk belsejében létezik, Alan Turing egykori kollégájától, Irving John Good matematikustól, továbbá Raj Kumar Pathria elméleti fizikustól származik, és nem igazán új. Ha a feltételezés igaz, egyik napjainkban is népszerű következménye egy multiverzum, vagyis az, hogy egy sor párhuzamos univerzum létezhet különböző fekete lyukak belsejében.

A New Haven-i Egyetem elméleti fizikusa, Nikodem Poplawski szerint Einstein általános relativitáselméletébe belefér egy ilyen forgatókönyv: a fekete lyukak a csillagok élete végén jönnek létre, amikor az égitest magjára zuhan a leálló csillag összes anyaga, az extrém sűrűséget elérő anyagrugóként pattan vissza. Ez a pillanat intenzív részecskekeletkezéssel jár, ez a belső szemlélőnek olyan lehet, mint egy ősrobbanás és az utána kitáguló világegyetem. A fekete lyuk innentől egy úgynevezett Einstein–Rosen-híd, egy féreglyuk, amin egy újszülött univerzumba lehet eljutni. A szülő univerzumba ugyanakkor a fekete lyuk fordítottja, egy fehér lyuk vezet.

Doktor Furcsa

A Kansasi Egyetem kutatója, Lior Shamir úgy véli, új adatok bizonyítják, hogy a fekete lyuk kozmológiai elképzelései helytállóak. Shamirról tudható, hogy nem fél leporolni partvonalra szorult és feledésbe merülő elméleteket. Legutóbb azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy megidézte Fritz Zwicky „fáradt fény” elméletét, amely szerint a távoli csillagokból érkező fény színe nem azért tolódik a vörös felé, mert a világegyetem tágul, hanem mert az űrön átkelő fény veszít az energiájából.

A kutató, aki a 2022 óta működő egymilliárd dolláros űrtávcső, a James Webb megfigyeléseit értelmezve jutott el a fáradt fényhez, ezúttal is a James Webbtől indult, egész pontosan a JADES nevű (JWST Advanced Deep Extragalactic Survey), galaxisok adatait gyűjtő programból. A JADES az égbolt két fontos régióját, a Hubble Deep Fieldet és a Hubble Ultra Deep Fieldet vizsgálta. Ahogy a nevük is mutatja, ezeket régiókat a Hubble űrtávcső fedezte fel és az itt található rengeteg galaxis között vannak 

A JADES kutatói a James Webb fedélzeti műszereivel az 5000 legrégebbi galaxis tulajdonságait derítették fel. Shamir 263 galaxis tulajdonságain szaladt végig, és a fényükből a galaxis belsejében látható karok formájára következtetve megállapította, hogy kétharmaduk a Tejútrendszerrel ellenkező irányba forog. Ez azért különös, mert ha a világegyetem mindenütt egyforma, és a galaxisok forgása véletlenszerű, akkor a fele-fele arányhoz kellene közelítenie a forgási irányoknak.

A kansasi kutató ezután felszíni teleszkópok adatait saját fejlesztésű algoritmussal elemezve arra jutott, hogy minél messzebb nézünk vissza az időben, a galaxisok annál inkább egy irányba forognak.

Ha a megfigyelés tényleg az univerzum szerkezetét tükrözi, az látható, hogy a korai világegyetem homogénebb volt a galaxisok forgási irányát tekintve, és az időben előre haladva válik egyre kaotikusabbá

– írt a Shamir az angol Királyi Csillagászati Társaság tudományos folyóiratában.

Mindez arra enged következtetni, hogy a világegyetemben kezdetben egy forgási irány uralkodott, ez pedig abból eredhet, hogy egy forgó fekete lyuk belsejében vagyunk. Ha ez így van, a világot tartalmazó fekete lyuknak biztosan van egy forgástengelye, ezzel együtt minden bizonnyal a világegyetemnek is.

Ellenérveket nem nehéz találni. Egyrészt fantáziafüggő, hogy valaki szerint egy halott csillag magja egy új világ, vagy inkább egy mindent palacsintává lapító túlélhetetlen hely. Másrészt a galaxisok forgásának megállapítása nem teljesen triviális, a beérkező fényből következtethető ki. Ez a módszer nem bombabiztos, és egyelőre az is vitatott kérdés, hogy a Tejútrendszer saját forgása milyen módon szól bele abba, amit látunk.

(Popular Mechanics / Space.com)