Egy ciprusi hotelszobában találták meg Rákosi személyes iratait

Kedves Elvtársak!

Engedélyüket kérem, hogy a Kínai Népköztársaságba mehessek és ott élhessek. Minthogy 74. évemben járok, és egy kirgíziai hegyi faluba vagyok internálva, lekötelezne mihamarabbi pozitív válaszuk. Ha szükségesnek látják, kérésemet további részletekkel tudom indokolni.

A legjobb kommunista üdvözlettel:

Rákosi Mátyás

Ezt az eddig ismeretlen levelet, melynek kézzel írt vázlata több mint fél évszázad után most került nyilvánosságra, Rákosi Mátyás, Sztálin egykori legjobb tanítványa angolul írta a maoista kínai pártvezetésnek 1965-ben. Rákosi 1956 júliusában utazott „gyógykezelésre” a Szovjetunióba. Soha többé nem térhetett haza.

Az 1971-es haláláig tartó kényszerű száműzetésről mi is írtunk már bővebben, néhány hete azonban új dokumentumok kerültek nyilvánosságra. Rákosi kintről folytatott levelezésének darabjait és a bukott pártvezető személyes dokumentumait Ungváry Krisztián és Meruk József tették közzé: ebből lett a Rákosi Mátyás eltitkolt szolgálatai című könyv, melyben a Kínába címzett levél is szerepel. A szerzők szerint Rákosi még arról is fantáziált, hogy a sokezres hegyek között átszökik Kínába – ez gyakorlatilag fizikailag is lehetetlen, mégis informatív, hogy Rákosi Mátyás kétségbeesésében disszidálni akart volna a Szovjetunióból.

Műbőr táska egy hotelszobából

Kémtörténetekbe illik, ahogy évtizedekkel a halála után előkerült ez a csokor Rákosi Mátyás levelezéséből, együtt például Rákosi hajdani diplomataútlevelével. Mint azt Ungváryék könyvük bevezetőjében szűkszavúan közlik, a 300 darabos kollekció egy ciprusi szállodai szobában, egy műbőr táskába csomagolva bukkant elő a semmiből. Hogy hogy került oda, ki és miért, véletlenül vagy szándékosan hagyta ott, nem tudni, de a szerzők szerint az iratok eredetisége nem kétséges.

Mint írják, az anyag egy véletlennek köszönhetően került 2016-ban Ungváry Krisztiánhoz. A homályos történet hátterére rákérdeztünk a történésznél is, de mint mondta, ő sem tud ennél igazán többet. Elmondása szerint a ciprusi hotelszobában egy angol újságíró találta meg a táskát, még a kilencvenes években. Az anyag ezután évekig feküdt az illetőnél, majd miután Ungváry tudomást szerzett az iratcsomagról, a Trombitás sörözőben találkozott az angollal, akitől azt egy kisebb összegért megvette.

Többen némileg kétkedve fogadták a történetet. A háttérben többen felvetették, hogy az ilyen szerencsés eseteknek akár titkosszolgálati háttere is lehet, esetleg a KGB utódszervei állíthatták össze a csomagot, anélkül, hogy a magyar szerzők arról tudtak volna.

Elég sok mindent gondolok az orosz FSZB tevékenységéről, de azt azért nem feltételezem, hogy olyasmivel foglalkozzanak, hogy Rákosi eredeti papírjait szándékosan nekem akarják eljuttatni

– reagált ezekre a felvetésekre egy múlt heti könyvbemutatón Ungváry Krisztián. A történész azt hangsúlyozta, hogy mint hasonló esetekben, most is a cui prodest?, a kinek használ kérdését érdemes feltenni, de erre szerinte itt nincs értelmes válasz: Rákosi fél évszázados iratai politikai relevanciája ma elég mérsékelt, inkább csak a hazai történész szakmán belül válthat ki érzékenységet, hogy kinek lesz lehetősége a feldolgozásukra. Ungváry szerint az iratok alapján az sem valószínű, hogy szisztematikus módon válogatták volna össze őket. Bár a levelezés közel sem teljes, véletlenszerűnek tűnik, hogy mi került bele a csomagba.

Rákosi Mátyás igazi eminens volt, „életközegének tekintette a Sztálin akaratának való megfelelést” – írja a könyv az állítólagos legjobb tanítványról. Amikor az illegális kommunista vezetőt 15 évi rabság után szabadon engedték (a könyv szerint Horthy börtöne kifejezetten jó körülményeket biztosított a politikai elítéltnek, még a jogállamiság elemei is működtek – összehasonlíthatatlanul a Rákosi-korszak igazságügyi viszonyaival), gyorsan Sztálin kegyeltje lett. De nem csak az. Mint a Rákosi Mátyás eltitkolt szolgálatai című könyv állítja, Rákosi Moszkvába érkezésétől fogva együttműködött a szovjet katonai hírszerzéssel, magyarán a GRU ügynöke volt. Nem volt ezzel egyedül, a Szovjetunión kívüli kommunista pártok gyakorlatilag a szovjet titkosszolgálatok rezidentúráiként működtek – olvashatjuk.

Egy orosz visszaemlékezés szerint Rákosi a magyar hadifoglyok körében végzendő ügynöki munkára kapott megbízást a szovjet titkosszolgálattól. A szerzők más helyeken is az újabb orosz történeti kutatások alapján egészítik ki a képet, miközben a megtalált iratokat igyekeznek kontextusba helyezni – igaz, ezeknek a forrásoknak az érdemi értékelése elmarad. Mint írják, Rákosi 1945 után is a feljelentés nagymestere volt, csehszlovák és német kommunista vezetőket jelentett fel Moszkvában. A legizgalmasabb fejezet azonban egy magyarországi leszámolásról szól: Pálffy György eltakarításáról.

Egy szovjet kém levadászása

Pálffy horthysta tisztből lett illegális kommunista, majd Rákosi alatt a magyar katonai titkosszolgálat vezetője. Hatalma az ÁVH-éval vetekedett, 1949-ben azonban váratlanul leáldozott a csillaga: ő lett a Rajk-per másodrendű vádlottja, a koncepciós-perben őt is halálra ítélték és felakasztották. Nagyjából bárkiből lehetett áldozat a Rákosi-korszakban, de idáig nem nagyon volt magyarázat arra, hogy Pálffyból miét lett. Erre a könyvnek van egy verziója: eszerint ez Rákosi személyes akarata volt, senkit nem akart ugyanis megtűrni a politikai elitben, akinek rajta kívül közvetlen moszkvai kapcsolatai voltak. Márpedig Pálffynak elég jó szovjet beágyazottsága volt: a magyar állambiztonság vezetője párhuzamosan a szovjet hírszerzésnek is dolgozott. Bár erről a rendszerváltásig nem nagyon esett szó, kettős ügynök volt, így, mint megjegyzik, ő volt az egyetlen, aki a Rajk-perben ezen a címen elítéltek közül valóban idegen hatalomnak kémkedett – csak éppen nem a vádiratban szereplő Jugoszláviának, hanem a Szovjetuniónak.

A Rajk-per főügyésze az az Alapi Gyula volt, aki Rákosi alatt élet-halál urának számított a magyar jogrendszerben, majd ‘56-ban, a megtorlástól való félelmében a Szovjetunióba menekült. Alapi egyike volt azoknak, akikkel Rákosi a szovjet száműzetésben is levelezett. 1957-ben, a karácsonyi ünnepek alatt a következőket írta:

Kedves Rákosi elvtárs,

engedje meg, hogy a küszöbön álló 1958-as uj esztendőre, kedves Feleségével együtt, minden jót, jó egészséget, töretlen munkakedvet, és sok sikert kívánjak.

Rákosi hűséges híve és kegyeltje azt is felajánlotta, hogy szívesen segít Pestről könyveket szerezni, ha a száműzött Rákosi elvtársnak szüksége lenne erre: „A Sztálin úti könyvkereskedés vezetője derék régi elvtárs” – tájékoztat, majd a hazai közállapotokról fent sajnálkozó képet, hiszen – utal a forradalomra – „az ellenség vért szagolt a mult novemberben”.

Egy fotózó papa, akitől haláláig rettegnek

A könyv egyik hangzatos állítása a „Rákosi brand” működéséről szól. Eszerint a pártvezér olyan hatékonyan építette saját nimbuszát, hogy az még a száműzetésében is működött, sőt ekkor tette neki a legnagyobb szolgálatot: bár politikailag megbukott, de nem csukták le és nem végezték ki, hanem komoly apanázsban részesítették: ötszobás lakás, busás ellátmány – „Rákosi eltartására évente nyolc Pontiac árát költötték el a szovjet kommunisták” a könyv számításai szerint.

Az előkerült levelezésből az is kiderül, hogy Rákosi a nemzetközi sajtó olvasgatásán (hét nyelven tudott és hozzáfért a nyugati lapokhoz is továbbra is) mivel töltötte kint eleinte az idejét: fényképezéssel, hobbifotózásban élte ki magát a szovjet száműzetésben (a szerzők rákérdeztek a leszármazottaknál is, de Rákosi fotóit nem tervezik nyilvánosságra hozni).

Közben fáradhatatlanul próbálta kijárni Moszkvában és Budapesten, hogy hazajöhessen. Kádárék azonban annál távolabb akarták tartani, minél erélyesebben lépett fel. Amikor az MSZMP kiküldte hozzá Aczél Györgyöt tárgyalni Krasznodarba, Rákosi annyira rossz benyomást tett rá (mondjuk nem volt nehéz, Aczélt kegyetlenül megkínozták Rákosi börtönében), hogy addigi bőséges juttatásait, a kaviáros száműzötti életet is megvonták tőle. Ezután jött Kirgízia, ahol a megöregedett diktátor maga vitte vödörben a vizet, és ahonnan Kínába is örömmel költözött volna. Amikor az nem sikerült, Rákosi legalább a szabad levelezés lehetőségét akarta magának kiharcolni.

Meglehetősen sajátos, amikor Rákosi Mátyás emberi és polgári jogait kéri számon a magyar pártszerveken.

Bűnbánat nélkül

A szerzők azt olvassák ki Rákosi megmaradt levelezéséből, hogy Rákosi, noha hidegvérű tömeggyilkos volt, semmiben nem tartotta magát hibásnak. Önkritikája legfeljebb arról szólt, hogy a rendszerének még keményebbnek kellett volna lennie. Egyáltalán nem érezte magát kegyetlennek, élete végéig azzal hitegette magát, hogy őt a magyar nép visszavárja.

Ungváry és Meruk kötete nem utolsó sorban Rákosi élethazugságait akarja leleplezni. Egy karrierépítő egóról, mindent elsöprő, mindenkin átgázoló személyiségről és lelki torzulásról írnak – nincsenek különösebb kétségeim, hogy ez a diagnózis megállhatja a helyét, de talán jobb lett volna, ha a szerzők kevesebbet pszichologizálnak, és kevésbé spekulatív a könyvük. Ungváry korábbi műveiben (nálunk is olvashattak például a jobboldal és az állambiztonság történetéről, a Tettesek vagy áldozatok?-ról, a Szovjetunió-béli magyar megszállásról, és a Szembenézés hiányáról) a tények sokkal inkább magukért beszélnek, azokban szikár fogalmazás ágyaz meg a vitathatóságuk ellenére is jól végiggondolt erkölcsi ítéleteknek – ehhez képest itt kicsit sok a moralizáló, végletesen elítélő mondat, pedig ezekre Rákosi valószínűleg nem szorul rá, a diktátorról így is elég egyértelmű az utókor véleménye.

A szerzők ígérete szerint a Cipruson megtalált Rákosi-iratok hamarosan mindenki számára elérhetőek lesznek: a digitális másolatok bekerülnek Budapest Főváros Levéltárába, a Rákosi-per irataihoz hasonlóan internetre is felteszik a tejes gyűjteményt. Izgalmas lesz: az iratait módszeresen archiváló Rákosi Mátyás még az orvosai által felírt diétás előírásokat is megőrizte, és ezek is benne voltak abban a bizonyos műbőr táskában. Nem ez fogja újraírni a magyar történelmet, de azért van benne valami fanyar: 1956. október 23-ra az orvosok becsinált levest javasoltak Rákosi Mátyásnak.

(Borítókép: Hősök tere, 1947. május 1-i ünnepség. A tribünön elől balról Rákosi Mátyás, Szakasits Árpád, Rajk László, Marosán György. Fotó: Berkó Pál / FORTEPAN)