Álmos
1 °C
9 °C
Index - In English In English Eng

Legyen öngyilkos Magyarország azért, hogy ne haljon meg?

1920px-Le comte Apponyi, chef de la délégation hongroise, arrive
2020.01.16. 17:19 Módosítva: 2020.01.17. 01:19
A trianoni béketárgyalásokon a magyar küldöttség egyetlen alkalommal fejthette ki a győztes Antant-hatalmak vezetői előtt saját álláspontját. Apponyi Albert maga sem bízott benne, hogy érdemi hatása lehetne a határokra, inkább az utókornak üzent Párizsból. A történelmi Magyarország mellett 1920. január 16-án elmondott védőbeszéde és a Vörös térkép bemutatása így is nagy hatású volt. A revíziós gondolat megalapozása: egy sokat magasztalt és kárhoztatott beszéd száz év után.

„Ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének az elfogadása vagy aláírásának visszautasítása között, úgy tulajdonképpen azt a kérdést kellene feltennie magának: legyen-e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg” – jelentette ki gróf Apponyi Albert Párizsban a győztesek, a francia Clemenceau, a brit Lloyd George és az olasz miniszterelnök, Nitti, valamint Amerika és Japán képviselői előtt, de nem ez volt az egyetlen mondata, amit (itt a teljes beszéde olvasható) szinte szállóigeként idéztek később a Horthy-korszakban.

A magyar küldöttség előző nap, 1920. január 15-én hosszú várakozás után kapta meg a békefeltételeket, benne Magyarország új határaival, melyek az ország kétharmadának elvesztését irányozták elő.

Apponyi szavai szerint: a sok kicsiny pof egy nagy pofonba komisszáltatott: átvettük a békefeltételeket. Mi, akik kerülő utakon egyes dolgokról értesültünk már korábban is, nem tápláltunk nagy illúziókat; a kegyetlen feltételeket s új-Magyarország térképét nyomtatásban látni mégis a legnagyobb mértékben elszomorító

írta haza Barkóczy György, a magyar küldöttség egyik junior tagja.

Apponyi beszéde, és egyáltalán, a döntés, hogy ő vezeti a magyar delegációt, akkor és utólag is vitákat váltott ki. A hazai konzervatív politikában nagy tekintélyű grófnak ugyan több évtizedes, komoly nemzetközi kapcsolatrendszere volt, de megítélése külföldön nem volt éppen a legjobb: személyében, habitusában is a történelmi Magyarország megtestesítője volt, ami felett éppen halálos ítéletet készültek kimondani.

Az 1907-es oktatási törvény, a „lex Apponyi” összeforrt a nevével, ezt sokan a magyar nacionalizmus nemzetiségellenes művének tekintették, születésekor nemzetközi kampány is volt ellene. A magyar államnyelv oktatásának törvényi erősítésében ugyan mai szemmel semmi meglepő nincs, de a nemzetiségek ellennacionalizmusaira nézve kétségtelenül volt kontraproduktív szerepe. Azt is a fejére olvasták, hogy a szarajevói merénylet után a hadüzenet bejelentését „Végre!” felkiáltással üdvözölte a Parlamentben (ekkor még ő sem mindent pusztító világháborúban gondolkodott persze, egy szerbek elleni megtorló villámháborúban reménykedett), és főleg a francia sajtóban dühödt németbarátnak mondták, ami nem emelte éppen a magyarokkal szembeni, amúgy sem kiugró szimpátiát.

Eleinte francia részről kifogásolták is, hogy éppen ő jöjjön Párizsba, bár a velünk szemben álló oldalon az is felmerült, hogy negatív megítélése éppen hogy jól jön majd az Antantnak, úgyhogy nem érdemes keresztbe tenni neki. Apponyi fellépését 1945-ben, de a rendszerváltás után is többen úgy állították be, mint egy önhitt, leszerepelt, Magyarországot romba döntő politikusi nemzedék újabb önsorsrontó szereplését – kicsit, mintha afféle ellen-Károlyiként nevezték volna ki bűnbaknak Trianonért.

Róluk, nélkülük

Apponyi beszéde és általában a magyar küldöttség stratégiája azonban valószínűleg nem osztott és nem is szorzott igazán a gyakorlati politikában, a határok megvonására legalábbis gyakorlatilag nem volt hatással.

Önmagában attól, hogy Apponyi milyen szépen beszél, sokat nem lehetett várni

– mondta az Indexnek Zeidler Miklós történész. A Történettudományi Intézet kutatója, a Trianon 100 Kutatócsoport tagja szerint ez már csak abból is látszik, hogy a világháború utáni béketárgyalásokon minden legyőzött ország ugyanezeken a fázisokon ment keresztül: nélkülük tárgyalták meg a győztesek a jövőjüket, csak ezután hívták meg őket a békekonferenciára, ahol ugyan elérték, hogy ott elmondhassák a saját álláspontjukat, vita azonban nem volt.

Az Antant által kínált eredeti feltételekből mindenkinek, a bolgároknak, osztrákoknak, németeknek és törököknek (ők aztán majd nem a tárgyalásokon, hanem háborúban harcolnak ki maguknak sokkal jobb helyzetet) is csak kicsit engedtek. Magyarországgal pontosan ez történt (nálunk például a jóvátétel összege csökkent, illetve több műkincshez jutottunk hozzá a Monarchia örökségéből), csak éppen a többiekénél is rosszabb kiinduló feltételek maradtak meg.

Korabeli újságok címlapjai
Korabeli újságok címlapjai
Fotó: Arcanum

Gyarmattartóként idegen megszállás alatt

A területi kérdésben azonban nem lehetett elérni változást. Ennek lehetetlenségéről később Apponyi is úgy beszélt, hogy az Antant nem akarta a magyar kérdés miatt az egész nemzetközi békét újra megnyitni, nehogy majd mások is jobb feltételeket akarjanak kiharcolni. A híres beszéd mindenesetre döntően ezt célozta: adatokkal, tudományos háttérrel, de egyúttal poétikus, drámai retorikával rádöbbenteni a győzteseket a Magyarországgal szembeni igazságtalanságra.

Magyarországot sújtják a legszigorúbb és már a létét is veszélyeztető feltételekkel, azt lehetne hinni, hogy az összes nemzetek közül éppen Magyarországot tekintik a legbűnösebbnek

– jelentette ki. Több mint egy órán át beszélt, felváltva franciául és angolul, Zeidler szavaival: „emléket állított és »védőbeszédet« nyújtott a történelmi Magyarországnak, egyszersmind összefoglalta a magyar revíziós gondolat érvrendszerét”. A Kárpát-medence mint organikus egység, a hagyományos magyar nacionalizmus által evidenciaszámba vett magyar szupremácia, államalkotó képesség és kulturális felsőbbrendűség hangsúlyozása a szomszédos népek felett, Magyarország történelmi és európai biztonságpolitikai szerepe (ekkor ez leginkább a bolsevizmusra utalt), valamint a nemzeti önrendelkezés wilsoni elvére való hivatkozás – a ma is visszaköszönő érvek és toposzok a Horthy-korban végig politikai alapvetések maradtak.

„Jól felépített beszéd volt, bár nem úgy szólt, mint egy vesztes ország politikusa, annál számonkérőbb volt ez a hang. A régi Magyarország nevében, de kicsit úgy beszélt, mint egyik gyarmattartó a másik gyarmattartóval” – mondta nekünk Zeidler Miklós, hozzátéve, hogy ez kint elég rossz hatást keltett, hiszen az Antant nem hivatalosan éppen az „ázsiai”, „barbár” magyarságot tekintette alacsonyabb rendűnek a finom lelkű szlávokhoz képest.

Mégis újratárgyalják?

Területi kérdésekben Apponyi tulajdonképpen egyszerre érvelt két ellentétes igény mellett: a régi Magyarország szerves egysége, megbonthatatlansága, illetve az etnikai elv mellett.

Kijelentem, hogy előre alávetjük magunkat a népszavazás eredményének, bármi legyen is az

– szögezte le a korban újnak számító wilsoni elvekre alapozva. Hogy milyen területi egység(ek)ben irányzott volna elő népszavazást a magyar álláspont, sem a beszédből, sem más fennmaradt forrásokból nem derül ki. Ezzel mindenesetre nagyon sokat lehetett volna nyerni: ha csak a határ menti területeken írták volna ki, legalább másfél millió magyar térhetett volna vissza, és, mint Zeidler hangsúlyozza, az Antant számára is egyértelmű volt, hogy az magyar sikerrel végződött volna. Éppen ezért nem volt rá valós politikai esély. Schleswig-Holsteintől Felső-Szilézián át Klagenfurt környékéig mindenhol, ahol az I. világháború utáni rendezésnél tisztességes népszavazást tartottak, az eredmény kivétel nélkül szembement az Antant akaratával; ugyanezt nem kockáztatták volna meg a Kárpát-medencében.

Apponyi népszavazási kezdeményezését valódi vita nélkül lesöpörték, a beszéd mégis jelentős hatást tett a hallgatóságára is. „Én nem tudom eltitkolni azt a mélységes meghatottságot, amelyet 1920. január 16-án éreztem, midőn Apponyi gróf a párisi legfelsőbb tanács előtt Magyarország igazát akarta megmagyarázni” – írta később Francesco Nitti olasz miniszterelnök, Lloyd George pedig arra kérte Apponyit, adatokkal is igazolja, hogy a tervezett határok nem felelnek meg az etnikai viszonyoknak. Ekkor mutatták meg az Antant képviselőinek az azóta legendássá emelt, Teleki-féle Vörös térképet, amely az utolsó magyar népszámlálási adatokra építve, összességében tényszerűen, de színhasználatával (a magyar lakosságot jelző vörös szín dominanciája miatt azt a benyomást keltette, hogy a valóságosnál nagyobb a magyarság aránya például Erdélyben) propagandisztikus módon ábrázolta az etnikai viszonyokat.

A Teleki-féle Vörös térkép
A Teleki-féle Vörös térkép

Brit és olasz miniszterelnöki kezdeményezésre még az is felmerült ekkor, hogy mégiscsak újratárgyalják Magyarország új határait. Ez óriási siker lett volna, több, mint amiben Apponyiék egyáltalán reménykedhettek, igaz, a terv gyorsan dugába is dőlt. Mint Zeidler Miklós elmondta, az Antant az angol Allen Leepert kérte fel, hogy rendet vágjon az ellentmondásos statisztikák, magyar, román, cseh állítások között, és az elkötelezett románbarát szakértő azonban nem nekünk adott igazat. Márciusban ennek ellenére napirendre vették az ügyet, oda azonban minket már nem hívtak meg, és Lloyd George-ot a saját külügyminisztériuma sem támogatta.

Ebben a helyzetben a franciák gyorsan megpuccsolták a tervet, hogy újra elővegyék a határkérdést – a magyarokat pedig azzal nyugtatták, hogy ha kiderülne, hogy mégsem volt korrekt a határmegvonás, majd a végleges határkijelölésnél módosítanak. A reménytelen helyzetben ehhez nálunk nagy reményeket fűztek, a valóságban azonban csak két falvat és 1-200 négyzetkilométert sikerült visszakapni a helyszíni véglegesítéseknél.

Reménytelenségből revízió

„Nem gondoltam soha, hogy a békeszerződésen a javunkra lényeges változtatásokat fognak megejteni” – nyilatkozta maga Apponyi a Pesti Hírlapnak nem sokkal később. A Párizsból hazafelé készült interjúban revíziós programot adott: „Ne tekintsék Magyarország sorsát ehhez a szerződéshez kötöttnek, hanem inkább ahhoz az időhöz, ami ezután következik (...) belátható időben visszaszerezzük Magyarországnak az őt megillető helyzetét a népek családjában.”

A külföld végül föl fogja ismerni bennünk azt a kultúrállamot, amelyről eddig sejtelme sem volt.

A magyar küldöttség stratégiája részben valójában erre irányult. Ha nem is sikerül sok konkrét engedményt kicsikarni, legalább ültessék el a bogarat a nemzetközi közvéleményben, hogy itt idővel orvosolandó igazságtalanság történt – ezért is ragaszkodott Teleki Pál a béketárgyalásokra benyújtott magyar anyag többnyelvű kiadásához, hangsúlyozza Zeidler Miklós. A magyar revíziós politika tehát már Párizsban, a trianoni béke aláírása előtt megkezdődött.

Bár Amerikában azt várták, hogy Apponyi hazai nimbuszának Trianonnal vége lesz, ennek éppen az ellenkezője történt. A magyar küldöttség és a közvélemény a nemzeti büszkeség nagy pillanataként élte meg a történelmi Magyarország és a magyar érdekek melletti védőbeszédet. A Horthy-korszakban igazi Apponyi-kultusz alakult ki: még életében teret neveztek el róla, ő lett a legnagyobb tekintélyű magyar politikus – annak ellenére, hogy a határokon nem sikerült változtatnia, és a békét a kormánynak a megalázó feltételek ellenére alá kellett írnia.

(Borítókép:  1920. január 15-én Apponyi Albert megérkezik a béketárgyalásra Versailles-ba - forrás: The Bibliothèque nationale de France)