Vendel
7 °C
20 °C

Néha úgy érzed, mintha két valóság létezne?

Több infó

Támogasd a független újságírást, támogasd az Indexet!

Nincs másik olyan, nagy elérésű online közéleti médiatermék, mint az Index, amely független, kiegyensúlyozott hírszolgáltatásra és a valóság minél sokoldalúbb bemutatására törekszik. Ha azt szeretnéd, hogy még sokáig veled legyünk, akkor támogass minket!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Tábornok úr, szeresse a magyarokat!

fortepan 33338
2018.06.04. 16:58

„1918-ban ismét bejöttek a románok Erdélybe, most már harc nélkül, csak úgy szépen besétáltak, és ott is maradtak mind a mai napig” – jegyezte fel magának egy barcasági csángó ember, a szülőföldje elhagyására kényszerülő Mezei Márton. Ferencz József, a nagynevű unitárius püspök aggastyánként élte meg ugyanezt. Ő ezt írta naplójába a karácsonyi bevonulásról:

Karácsony szombatján angyalok járása helyett kucsmás oláh katonák (...) Könnyeimmel írtam e sorokat is, s valószínűleg azok már nem apadnak el, amíg én még élek.

Ez csak két apró részlet a sok közül, melyek most kötetbe rendezve jelentek meg: a századik évforduló felé újra megélénkült a Trianon-kutatás, az MTA-n Lendület Kutatási csoport dolgozik Ablonczy Balázs vezetésével, most pedig a Magyar Nemzeti Levéltár (MNL) jelentetett meg egy kötetet Trianon arcai címmel – tele naplókkal, visszaemlékezésekkel, levelekkel, arról, hogy hogy élték meg a nagy „impériumváltást”. Megéléstörténet tehát, és a többes szám eléggé indokolt, hiszen Trianon jóval sokarcúbb, mint ahogy a politikai ideológiákban és rítusokban általában megjelenik, és nagyon más jutott belőle annak, aki az új határok egyik vagy másik oldalára került – mást kapott a magyar, mást az addigi kisebbségi.

Éljen a kikerekített Románia!

– írta például Lucian Blaga, a román költő és filozófus a gyulafehérvári gyűlésről, így folytatva: „Azon a napon ismertem meg, mit jelent a nemzeti lelkesedés, az őszinte, önkéntelen, ellenállhatatlan, belülről jövő, mindenkit magával ragadó lelkesedés. Olyasvalami volt, ami feledtetett mindent, még az emelvényeken szónoklók sutaságát, teljes tapasztalatlanságát is.”

ID250-44919

Sokféle szereplő szólal meg ebben a könyvben, arisztokraták és kisemberek, férfiak és nők, magyarok és nemzetiségiek is tehát. Igaz, az utóbbiak nézőpontja azért itt is eléggé kisebbségben marad, de azért ott van a román politikus, aki a pesti parlamentben, miután elmondja nagy, elszakadáspárti beszédét, a büfében sört ivott és libamájat evett. „Békés hangulatú kép, miközben az Osztrák–Magyar Monarchia és benne a történeti Magyarország a végnapjait élte” – kommentálják a szerkesztők.

Ők Kunt Gergely, aki kifejezetten a XX. századi privát történelemre és a naplókra szakosodott (nálunk is olvashattak a Horthy-korszakot, a világháborút és az ötvenes éveket alulról megvilágító könyvéről), Schmidt Anikó, valamint L. Balogh Béni főlevéltáros. Balogh 1989-ben, a zöldhatáron jött át Erdélyből; személyesen is tudhatja, mi az újrakezdés, amit az 1920–21-es áttelepültek átélhettek.

Felfedeztem egy nagyszerű kocsit. Üvegablaka van. Érdeklődtem, nem kaphatnám-e meg. Hogy gondolok ilyent, hiszen az a versenylovaknak való?! Bocsánatot kérek, hogy rá mertem vetni a szemem! Versenyló – és egy menekült tanítónő?

Ezt a jó humorú tanítónő, a hónapokig vagonlakóként élő Czucza Emília írta. Ő azután jött át Bánffyhunyadról Pápára, hogy Erdélyben eltiltották a tanítástól, mert nem volt hajlandó felesküdni a román államra. Első hetei lázas munkakereséssel teltek, nyári délutánokon meg a parkba menekült a felforrósodott vagonból.

Vagonlakó család
Vagonlakó család
Fotó: hungaricana.hu

A könyv tele van olyan mikrotörténetekkel, melyek jobban megérthetővé teszik a történelmet, mint a hagyományos nagy, eseménytörténeti megközelítés. Ki tudta például eddig, hogy Marosvásárhelyen a román tábornok egyik első intézkedése volt, hogy hozatott pár ezer magyar gyártmányú cigarettát, hogy azokkal örvendeztesse meg a városba látogató román trónörököst. De szerintem azt se sokan, hogy a bevonuló román csapatokban sok magyar is volt, olyanok, akik hadifogolyként kerültek a világháborúban a Kárpátokon túlra, vagy még a k. u. k. besorozás elől szöktek át maguk. De a román katonák többsége is erdélyi volt és jól beszélt magyarul.

Mint a bevezető írja, a Magyar Nemzeti Levéltár is egyre inkább fordul a hétköznapi emberek hagyatéka felé, már nem csak az elit és az általuk elfoglalt hivatalok szempontja érdekes. Az sem igaz – olvashatjuk –, hogy Trianonról már nem lehet újat mondani. Hiába van rengeteg Trianon-szöveg és egy kaptafára menő megemlékezések, azok sokszor egyoldalúak, a bűnbakkeresésről vagy éppen a mazochista önvádról szólnak. A szerzők szerint a Horthy-korszak alaptézise, mely szerint Trianon második Mohács és nemzeti kálvária, ma is meghatározó; függetlenül attól, hogy azonosulunk-e vele, az ideológia felülírta „az események személyes és családi olvasatát”. A személyes valóságot újra fel kell fedezni, ebben pedig leginkább a privát dokumentumok segíthetnek.

„Rendbe szedve énekelnek, közben taktusra kiabálják: »raz-dva«, soha nem hallott szláv dal. Álom? Valóság?“ – jegyezte fel Kassán a színigazgató a csehszlovák bevonulásról. Ő, Faragó Ödön, aztán együttműködött az új hatóság embereivel. Még az 1919-ben belovagoló francia tábornokot is az ő felesége fogadta virágcsokorral és azzal a kéréssel, hogy 

Tábornok úr, szeresse a magyarokat!

A direktort leginkább az izgatta, hogy működhet-e tovább a színház. A cseh tisztek udvariasságát elismerte, de elkeseredett volt. „Megadták a tiszteletet, ami kijár a vendéglátó gazdának, de finoman értésemre adták, hogy ez már nem Magyarország...”

Közben Horvátországban, ahol a leggyorsabban ment végbe még ‘18 októberében a tényleges elszakadás, a végzős egyetemista Tarczay Gizella tudósít az örömünnepről: „Zivila svoboda” kiáltások, levegőbe dobott sapkák, levert címerek. „Ami az egyiknek szabadság, az a másiknak rabságot jelent. Ami az egyiknek élet, a másiknak halál”. Elismeri, hogy „méltón viselkednek a horvátok”, pedig „nem vártuk tőlük”. A szerbeket utálja, a horvátokat viszont csak nem érti, miért rohan most a Száva annyira Szerbiába.

Ennyit írtam Magyarországon; máról kezdve itten Jugoszlávia van

– írja be 1918. október 22-én.

Tarczay Gizella nagy őrlődések után Zágrábban marad , ott azonban magyar nemzetisége miatt nem kaphatott rendes állást. Aztán amikor pár év múlva mégis átköltözött Magyarországra, hogy „hazafias gyermekeket neveljen a magyar hazának”, megbüntetik, mert nem ment át korábban: horvátos múltja miatt nem lehet tanítónő itt sem.

A naplókból, hevenyészett feljegyzésekből új módon lehet látni a hétről hétre változó közhangulatot, a mindenféle álhíreket: a románok lemondanak Erdélyről, ha segítünk nekik Besszarábiában; Amerika mellénk áll, az egész béketerv revízió alá esik. Egy Forio nevű csillagjós azt jövendölte, hogy pontosan 1920. április 16-án olyan szerencsés esemény fog történni, amilyenre évszázadok óta vár Magyarország, egy hónap múlva a bolsevizmus meg fog bukni, Lenin pedig öngyilkos lesz. „Adja Isten, hogy beteljesüljenek” – írja fel magának a kis pesti hivatalnok, Kainz György („megint hétfő, hivatalba kell menni, úgy utálom egy idő óta a hivatalt!”).

Neki néhány nappal később már a rendteremtő kultuszát gyorsan építő Horthyhoz szól a fohásza: „Óh, Horthy, jöjjön el a te országod! De mihamarabb!” Kainz nem tudja elképzelni, hogy az új rendszer tartós lehessen. Neki a cseh szemtelen fajzat, Benes egy disznó, a románok gaz náció:

„Eljön a reváns órája, várjatok csak bitangok!”

A soproni alispán felesége (szerinte a szocik nem kímélnek semmit, a zsidók nagyban grasszálnak, „nagyot fordult a világ, és mi nem vagyunk már bele valók”) mindennek vége hangulatában azt írja, hogy még Bécs is harmadrangú várossá fog süllyedni, mert a magyar éléskamra nélkül Ausztria koldus kis ország lesz. Sopronban „tart a tülekedés”, hogy hová tartozzon, és úgy gondolja, hogy Jásziék nemzetiségpolitikája csak az elszakadás felé vezet:

Szegény Magyarország – mind erre vetik magukat, széjjeltépik, mint egy rongyot, és ez a b... kormány is még segíti a sok autonómiájával.

Az utolsó utáni pillanatban, már reménytelen helyzetben megadott autonómiákkal valójában a lojálisnak számító nemzetiségeket próbálták megtartani: a Rutén Nemzeti Tanácsnál volt ez a legkevésbé reménytelen, hiszen ott a nemzettudat amúgy sem volt még igazán erős. De a könyvben érdekes korabeli iratok vannak az Eperjesen megalakult Keleti Tót Tanácsról is. „Magyarországtól való elszakadást a mi tótjaink nem kívánták soha” – jelentette Pestre a szepesi főispán, de „a nyugati tótok illetéktelen gyámkodása ellen” tiltakozó helyiek ellenállását a felgyorsított cseh katonai megszállás aztán letörte.

És ezt nevezik a népek önrendelkezési jogának? Ez volt az az ideál, aminek az egész világ beugrott ... Ez nem béke, ez a harc – mindörökre!

– írja a naplóba, melyben a gyászba borult, feketére fellobogózott Budapest is élénken megjelenik: bezártak minden mulatót, mozit és színházat, és kivételesen januárban is körbevitték a Szent Jobbot, a haza védelmében. Közben zsidó spekulációról spekulál, de azért az is izgatja, hogy nem érkezik meg a matrózoktól feketén vásárolt zsák lisztje, mert a hajó homokzátonyra futott. Közben azért misét mondat a békedelegációért, és várja nagyon Apponyitól a csodát.

A hídon túl is magyarok laknak

– állt egy táblán Komáromban, amikor a kettészakított városban elhaladt a magyar delegációt Párizsba szállító vonat. A küldöttség amúgy is sok helyen megállt, hogy Apponyi rögtönzött beszédet tartson a miattuk megjelenő tömegnek. A magyar delegáció kinti napjairól már alapos munkák jelentek meg Zeidler Miklóstól; itt most a fiatal szakértők hazaküldött leveleiből olvashatunk részleteket: a Párizs melletti elővárosban, rossz hírű szállodában (Château de Madrid, „ez egy elég ízléstelen, modern nyári vendéglő, ahova békeidőben a Bois-ba kiránduló párocskák szoktak betérni”) lakó magyarok lassan telő napjairól, kártyapartikról és bevásárlásokról.

Teleki a mesterének, a földrajztudor Lóczy Lajosnak írta meg a később sokat idézett sorait Párizsból: „És talán mégis alá fog kelleni a kormánynak ezt írni, mert éhen vesz Pest, és az oláhok a Tiszáig bejönnek újra. Én ugyan ezen áldozatokat is meghoznám, de a legtöbben nem.” Ugyanerről a pesti kishivatalnok:

Bekövetkezett. Aláírjuk június 4-én saját ítéletünket! De nem volt más megoldás. Szomszédaink már mozgósítottak újabb területi rablásra...

Végül egy hajdani műfaj, amit a most publikált egyik napló visszahoz a feledésből:

Zsír- és szalonnakabaré

A műfajmegnevezés a menekültek javára rendezett eseményt takarta, ahol a belépőt a készpénzhiányos időkben zsírban és szalonnában állapították meg. Egy páholy 5 kg zsírba került. A Trianon arcai című könyvet a szerkesztők az érdeklődő nagyközönségnek is ajánlják, történelemtanároknak különösen jól jöhet az órák színesítéséhez.

Borítókép: A Duna-part a Parlamenttel 1924-ben. Fotó: Körmendy Pál / Fortepan.