Paulina
16 °C
20 °C

Tábornok úr, szeresse a magyarokat!

fortepan 33338
2018.06.04. 16:58

„1918-ban ismét bejöttek a románok Erdélybe, most már harc nélkül, csak úgy szépen besétáltak, és ott is maradtak mind a mai napig” – jegyezte fel magának egy barcasági csángó ember, a szülőföldje elhagyására kényszerülő Mezei Márton. Ferencz József, a nagynevű unitárius püspök aggastyánként élte meg ugyanezt. Ő ezt írta naplójába a karácsonyi bevonulásról:

Karácsony szombatján angyalok járása helyett kucsmás oláh katonák (...) Könnyeimmel írtam e sorokat is, s valószínűleg azok már nem apadnak el, amíg én még élek.

Ez csak két apró részlet a sok közül, melyek most kötetbe rendezve jelentek meg: a századik évforduló felé újra megélénkült a Trianon-kutatás, az MTA-n Lendület Kutatási csoport dolgozik Ablonczy Balázs vezetésével, most pedig a Magyar Nemzeti Levéltár (MNL) jelentetett meg egy kötetet Trianon arcai címmel – tele naplókkal, visszaemlékezésekkel, levelekkel, arról, hogy hogy élték meg a nagy „impériumváltást”. Megéléstörténet tehát, és a többes szám eléggé indokolt, hiszen Trianon jóval sokarcúbb, mint ahogy a politikai ideológiákban és rítusokban általában megjelenik, és nagyon más jutott belőle annak, aki az új határok egyik vagy másik oldalára került – mást kapott a magyar, mást az addigi kisebbségi.

Éljen a kikerekített Románia!

– írta például Lucian Blaga, a román költő és filozófus a gyulafehérvári gyűlésről, így folytatva: „Azon a napon ismertem meg, mit jelent a nemzeti lelkesedés, az őszinte, önkéntelen, ellenállhatatlan, belülről jövő, mindenkit magával ragadó lelkesedés. Olyasvalami volt, ami feledtetett mindent, még az emelvényeken szónoklók sutaságát, teljes tapasztalatlanságát is.”

ID250-44919

Sokféle szereplő szólal meg ebben a könyvben, arisztokraták és kisemberek, férfiak és nők, magyarok és nemzetiségiek is tehát. Igaz, az utóbbiak nézőpontja azért itt is eléggé kisebbségben marad, de azért ott van a román politikus, aki a pesti parlamentben, miután elmondja nagy, elszakadáspárti beszédét, a büfében sört ivott és libamájat evett. „Békés hangulatú kép, miközben az Osztrák–Magyar Monarchia és benne a történeti Magyarország a végnapjait élte” – kommentálják a szerkesztők.

Ők Kunt Gergely, aki kifejezetten a XX. századi privát történelemre és a naplókra szakosodott (nálunk is olvashattak a Horthy-korszakot, a világháborút és az ötvenes éveket alulról megvilágító könyvéről), Schmidt Anikó, valamint L. Balogh Béni főlevéltáros. Balogh 1989-ben, a zöldhatáron jött át Erdélyből; személyesen is tudhatja, mi az újrakezdés, amit az 1920–21-es áttelepültek átélhettek.

Felfedeztem egy nagyszerű kocsit. Üvegablaka van. Érdeklődtem, nem kaphatnám-e meg. Hogy gondolok ilyent, hiszen az a versenylovaknak való?! Bocsánatot kérek, hogy rá mertem vetni a szemem! Versenyló – és egy menekült tanítónő?

Ezt a jó humorú tanítónő, a hónapokig vagonlakóként élő Czucza Emília írta. Ő azután jött át Bánffyhunyadról Pápára, hogy Erdélyben eltiltották a tanítástól, mert nem volt hajlandó felesküdni a román államra. Első hetei lázas munkakereséssel teltek, nyári délutánokon meg a parkba menekült a felforrósodott vagonból.

Vagonlakó család
Vagonlakó család
Fotó: hungaricana.hu

A könyv tele van olyan mikrotörténetekkel, melyek jobban megérthetővé teszik a történelmet, mint a hagyományos nagy, eseménytörténeti megközelítés. Ki tudta például eddig, hogy Marosvásárhelyen a román tábornok egyik első intézkedése volt, hogy hozatott pár ezer magyar gyártmányú cigarettát, hogy azokkal örvendeztesse meg a városba látogató román trónörököst. De szerintem azt se sokan, hogy a bevonuló román csapatokban sok magyar is volt, olyanok, akik hadifogolyként kerültek a világháborúban a Kárpátokon túlra, vagy még a k. u. k. besorozás elől szöktek át maguk. De a román katonák többsége is erdélyi volt és jól beszélt magyarul.

Mint a bevezető írja, a Magyar Nemzeti Levéltár is egyre inkább fordul a hétköznapi emberek hagyatéka felé, már nem csak az elit és az általuk elfoglalt hivatalok szempontja érdekes. Az sem igaz – olvashatjuk –, hogy Trianonról már nem lehet újat mondani. Hiába van rengeteg Trianon-szöveg és egy kaptafára menő megemlékezések, azok sokszor egyoldalúak, a bűnbakkeresésről vagy éppen a mazochista önvádról szólnak. A szerzők szerint a Horthy-korszak alaptézise, mely szerint Trianon második Mohács és nemzeti kálvária, ma is meghatározó; függetlenül attól, hogy azonosulunk-e vele, az ideológia felülírta „az események személyes és családi olvasatát”. A személyes valóságot újra fel kell fedezni, ebben pedig leginkább a privát dokumentumok segíthetnek.

„Rendbe szedve énekelnek, közben taktusra kiabálják: »raz-dva«, soha nem hallott szláv dal. Álom? Valóság?“ – jegyezte fel Kassán a színigazgató a csehszlovák bevonulásról. Ő, Faragó Ödön, aztán együttműködött az új hatóság embereivel. Még az 1919-ben belovagoló francia tábornokot is az ő felesége fogadta virágcsokorral és azzal a kéréssel, hogy 

Tábornok úr, szeresse a magyarokat!

A direktort leginkább az izgatta, hogy működhet-e tovább a színház. A cseh tisztek udvariasságát elismerte, de elkeseredett volt. „Megadták a tiszteletet, ami kijár a vendéglátó gazdának, de finoman értésemre adták, hogy ez már nem Magyarország...”

Közben Horvátországban, ahol a leggyorsabban ment végbe még ‘18 októberében a tényleges elszakadás, a végzős egyetemista Tarczay Gizella tudósít az örömünnepről: „Zivila svoboda” kiáltások, levegőbe dobott sapkák, levert címerek. „Ami az egyiknek szabadság, az a másiknak rabságot jelent. Ami az egyiknek élet, a másiknak halál”. Elismeri, hogy „méltón viselkednek a horvátok”, pedig „nem vártuk tőlük”. A szerbeket utálja, a horvátokat viszont csak nem érti, miért rohan most a Száva annyira Szerbiába.

Ennyit írtam Magyarországon; máról kezdve itten Jugoszlávia van

– írja be 1918. október 22-én.

Tarczay Gizella nagy őrlődések után Zágrábban marad , ott azonban magyar nemzetisége miatt nem kaphatott rendes állást. Aztán amikor pár év múlva mégis átköltözött Magyarországra, hogy „hazafias gyermekeket neveljen a magyar hazának”, megbüntetik, mert nem ment át korábban: horvátos múltja miatt nem lehet tanítónő itt sem.

A naplókból, hevenyészett feljegyzésekből új módon lehet látni a hétről hétre változó közhangulatot, a mindenféle álhíreket: a románok lemondanak Erdélyről, ha segítünk nekik Besszarábiában; Amerika mellénk áll, az egész béketerv revízió alá esik. Egy Forio nevű csillagjós azt jövendölte, hogy pontosan 1920. április 16-án olyan szerencsés esemény fog történni, amilyenre évszázadok óta vár Magyarország, egy hónap múlva a bolsevizmus meg fog bukni, Lenin pedig öngyilkos lesz. „Adja Isten, hogy beteljesüljenek” – írja fel magának a kis pesti hivatalnok, Kainz György („megint hétfő, hivatalba kell menni, úgy utálom egy idő óta a hivatalt!”).

Neki néhány nappal később már a rendteremtő kultuszát gyorsan építő Horthyhoz szól a fohásza: „Óh, Horthy, jöjjön el a te országod! De mihamarabb!” Kainz nem tudja elképzelni, hogy az új rendszer tartós lehessen. Neki a cseh szemtelen fajzat, Benes egy disznó, a románok gaz náció:

„Eljön a reváns órája, várjatok csak bitangok!”

A soproni alispán felesége (szerinte a szocik nem kímélnek semmit, a zsidók nagyban grasszálnak, „nagyot fordult a világ, és mi nem vagyunk már bele valók”) mindennek vége hangulatában azt írja, hogy még Bécs is harmadrangú várossá fog süllyedni, mert a magyar éléskamra nélkül Ausztria koldus kis ország lesz. Sopronban „tart a tülekedés”, hogy hová tartozzon, és úgy gondolja, hogy Jásziék nemzetiségpolitikája csak az elszakadás felé vezet:

Szegény Magyarország – mind erre vetik magukat, széjjeltépik, mint egy rongyot, és ez a b... kormány is még segíti a sok autonómiájával.

Az utolsó utáni pillanatban, már reménytelen helyzetben megadott autonómiákkal valójában a lojálisnak számító nemzetiségeket próbálták megtartani: a Rutén Nemzeti Tanácsnál volt ez a legkevésbé reménytelen, hiszen ott a nemzettudat amúgy sem volt még igazán erős. De a könyvben érdekes korabeli iratok vannak az Eperjesen megalakult Keleti Tót Tanácsról is. „Magyarországtól való elszakadást a mi tótjaink nem kívánták soha” – jelentette Pestre a szepesi főispán, de „a nyugati tótok illetéktelen gyámkodása ellen” tiltakozó helyiek ellenállását a felgyorsított cseh katonai megszállás aztán letörte.

És ezt nevezik a népek önrendelkezési jogának? Ez volt az az ideál, aminek az egész világ beugrott ... Ez nem béke, ez a harc – mindörökre!

– írja a naplóba, melyben a gyászba borult, feketére fellobogózott Budapest is élénken megjelenik: bezártak minden mulatót, mozit és színházat, és kivételesen januárban is körbevitték a Szent Jobbot, a haza védelmében. Közben zsidó spekulációról spekulál, de azért az is izgatja, hogy nem érkezik meg a matrózoktól feketén vásárolt zsák lisztje, mert a hajó homokzátonyra futott. Közben azért misét mondat a békedelegációért, és várja nagyon Apponyitól a csodát.

A hídon túl is magyarok laknak

– állt egy táblán Komáromban, amikor a kettészakított városban elhaladt a magyar delegációt Párizsba szállító vonat. A küldöttség amúgy is sok helyen megállt, hogy Apponyi rögtönzött beszédet tartson a miattuk megjelenő tömegnek. A magyar delegáció kinti napjairól már alapos munkák jelentek meg Zeidler Miklóstól; itt most a fiatal szakértők hazaküldött leveleiből olvashatunk részleteket: a Párizs melletti elővárosban, rossz hírű szállodában (Château de Madrid, „ez egy elég ízléstelen, modern nyári vendéglő, ahova békeidőben a Bois-ba kiránduló párocskák szoktak betérni”) lakó magyarok lassan telő napjairól, kártyapartikról és bevásárlásokról.

Teleki a mesterének, a földrajztudor Lóczy Lajosnak írta meg a később sokat idézett sorait Párizsból: „És talán mégis alá fog kelleni a kormánynak ezt írni, mert éhen vesz Pest, és az oláhok a Tiszáig bejönnek újra. Én ugyan ezen áldozatokat is meghoznám, de a legtöbben nem.” Ugyanerről a pesti kishivatalnok:

Bekövetkezett. Aláírjuk június 4-én saját ítéletünket! De nem volt más megoldás. Szomszédaink már mozgósítottak újabb területi rablásra...

Végül egy hajdani műfaj, amit a most publikált egyik napló visszahoz a feledésből:

Zsír- és szalonnakabaré

A műfajmegnevezés a menekültek javára rendezett eseményt takarta, ahol a belépőt a készpénzhiányos időkben zsírban és szalonnában állapították meg. Egy páholy 5 kg zsírba került. A Trianon arcai című könyvet a szerkesztők az érdeklődő nagyközönségnek is ajánlják, történelemtanároknak különösen jól jöhet az órák színesítéséhez.

Borítókép: A Duna-part a Parlamenttel 1924-ben. Fotó: Körmendy Pál / Fortepan.