Gépszörnyek között Pakson

Nak kollégával röhögve nézünk egymásra. Voltunk már együtt jó néhány riporton, de olyan még nem volt, hogy alsógatyára vetkőztettek minket. Kincstári fehér nadrágot, zoknit, köpenyt és pólót kapunk – ez utóbbi legalább két számmal kisebb a méretemnél, az alja nem ér le a nadrágig. De nem is az a cél, hogy fessek legyünk, hanem hogy ne a saját öltözetünkben lépjünk be a reaktorcsarnokba. Így nem áll fenn a veszélye annak, hogy kiviszünk a ruhánkon pár sugárzó részecskét a környezetbe.

A Paks melletti atomerőműben vagyunk, a műszaki öltözőben. Nem az újságíróknak fenntartott túraösvényt járjuk be, hanem a dolgozókkal együtt hatolunk be a létesítmény szívébe (ők kincstári alsónadrágot is kapnak). Túlvagyunk már egy ellenőrzésen, a főbejáratnál fényképes belépőt kaptunk egy napra érvényes PIN kóddal, és szkennerrel mintát vettek a kézfejünkről, hogy be tudjunk lépni a kézgeometriai azonosító műszerrel ellátott kapun. „A folyamatos ellenőrzés mellett a beléptetési pontokon levő kapuk néha véletlenszerűen riasztanak, ekkor az általános kontrollon túl az átlépő személy szigorú ellenőrzésen vesz részt, például megnézik a táskáját, alkoholszondát is fújatnak vele – mondja kísérőnk, Dohóczki Csaba csoportvezető. – A szabályszegésnek komoly szankciói vannak, jelenthetik akár a munkaviszony megszüntetését is.”

Az öltözőben még a lábbelit is többszintű zsilipelési rendszerben vehetjük fel: először egy papucsot, amivel eljutunk az öltöző túlsó végébe, ott a használt papucsok közé dobjuk, és kapunk egy cipőt. Amikor már úgy nézünk ki, mint két őrült tudós egy ötvenes évekbeli scifiből, Dohóczki ránk csíptet egy-egy dozimétert, ami a bennünket ért sugárzást fogja mérni a következő órákban.

Géppók a plafonon

Sugárzásmérő kapukon és további kártyás-kézgeometriás beléptetőkön jutunk át, öltözékünk közben kesztyűvel és sisakkal lesz teljes. A kapuk közelében cipőtisztító gépek, súrolókefe és vizesvödör – ezekkel tudnak megszabadulni a radioaktív szennyeződéstől azok a dolgozók, akiknek a cipőtalpán kifelé menet a kapu túl nagy sugárzást jelez. De erre általában nincs szükség.

Mint nemrég megírtuk, a paksi erőmű különbözik a csernobilitól és a fukusimaitól: azoknál biztonságosabb, mert moderálóanyaga (a láncreakcióhoz szükséges neutronokat lassító anyag) nem gyúlékony grafit, hanem víz, és mert nyomottvizes, azaz a láncreakciók hőjétől felmelegedő víz nem forr fel, és nem kerül közvetlen kapcsolatba a turbinákkal, hanem egy külön gőzfejlesztő egységben keletkezett tiszta gőz hajtja meg azokat.

A paksi erőmű ikerblokkos, kétszer két reaktorral működik, az egyesnek és a kettesnek, illetve a hármasnak és a négyesnek vannak közös rendszerei. Egy reaktorikerpárnak az otthona is közös, ezt rögtön látjuk, amikor a 19 méteres emeletnél – az erőmű liftjében méterben vannak megadva a megállók – kiszállunk a repülőgéphangár méretű reaktorcsarnokban.

Mivel Nakkal mindketten fetisisztái vagyunk a gigászi mérnöki teljesítményeknek, hosszú másodpercekre elakad a szavunk, ahogy végigvándorol tekintetünk a hármas blokktól a négyesig, majd kiszakad belőlünk egy elhaló „úristen”, amikor a fejünk felett megindul a focipálya szélességű plafon egy darabja. Egy óriási ácskapocshoz hasonló tetődaru az, ami karjaival úgy terpeszkedik a csarnok tetején, mint egy zsákmányra váró pók: ezzel a monstrummal mozgatják az üzemeltető mérnökök a több tonnás üzemanyag-szállító konténereket és más súlyos berendezéseket.

Mély reaktorok

Az épület tetején kamerákat is látni, ezek a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség őrszemei, éjjel-nappal figyelik, minden rendben megy-e az erőműben. A falakon X alakú merevítések és rugós feszítők: földrengésvédelmi rezgéscsillapítók, 1996 és 2002 között szerelték be őket, ezeknek köszönhetően az erőmű akár egy Richter-skála szerinti 6,5-ös erősségű földrengést is kibír.

A saválló acélpadló egységét nagy kerek lapok bontják meg, ezek alatt dohognak vasbeton börtöneikben a fő vízkör cirkulációját biztosító szivattyúk. A friss üzemanyag-kazettákat is a csarnokban tárolják (az erőmű mindig kétéves készletet tartalékol), ezeket akár meg is lehet érinteni, olyan kicsi az aktivitásuk. Bezzeg a kiégett kazettákat mély kútban kell tárolni, de hogy ezt megnézhessük, újabb – ezúttal gumi és műanyag – védőréteget kell húznunk kincstári kesztyűnkre és cipőnkre.

A négyes reaktor tetejéhez mászunk fel egy lépcsőn, ami csak pár lépcsőfok, hiszen a 19 méteres emeletnél vagyunk. A reaktor teljes hossza 23,5 méter, néhány méterre lenyúlik a föld alá. Tizenkét méternél kezdődik a tizenkét méter hosszú reaktortartály, abban találhatók az üzemanyagkazetták, de ezeket nem látjuk az öklömnyi csavarfejben végződő csavarokkal rögzített reaktorfedél miatt. Nyitott viszont a reaktor melletti szervizakna. „Négy évig használják a fűtőelemeket, majd négy évig pihentetik a pihentetőmedencében – mondja Dohóczki. – Ezt a szervizaknát a friss és a kiégett fűtőelemek szállítása során használjuk.”

Lehet pár nanoSieverttel több?

A doziméterem végig nullát mutat – egy mikroSievertet már jelezne, de utunk során ezt az értéket sehol nem éri el a sugárzás. Az erőműben vannak érzékenyebb helyi dózismérők is, a közvetlenül a reaktorfedél mellett található például 700 nanoSievertet mutat, ami nagyjából hétszerese az átlagos külső természetes háttérsugárzásnak. Egy ember ugyanis évente 2,4 milliSievert külső sugárzást kap a környezetből, ami nagyjából 300 nanoSievert/órát jelent. A nemzetközi foglalkozási dóziskorlát öt év alatt 100 milliSievert, de a dózis egyik évben sem haladhatja meg az 50 milliSievertet. Akárhogy matekozunk, azt kapjuk, hogy a nyolc munkaórát 700 nanoSievertnél még bőven eltölthetik a mérnökök a reaktorcsarnokban.

A csarnokból a dozimetriai vezérlő felé indulunk, de útba ejtjük a beszállító folyosót, ahova éppen egy atomvonat érkezik – az erőműhöz külön sínpályák tartoznak, amin a konténereket és más súlyos berendezéseket szállítják. Persze ez a vonat is megerősített biztonságú, kisiklatásos teszteket is végeztek vele. A szerelvény most kiégett fűtőelemekért jött, amiket a külső tárolókhoz fog elszállítani – ide kerülnek a már kevesebb hőt termelő hulladékok, amiket nem kell vízzel hűteni.

A dozimetriai vezérlőben korszerű digitális rendszer jelzi, hogy az erőmű közvetlen és tágabb környékén telepített mérőállomások milyen sugárzást mérnek. Az erőmű épületei mellett 67 és 71 nanoSievert/óra körüli értékeket látok, ebben a pillanatban még az erőmű buszpályaudvaránál is magasabb a háttérsugárzás (84 nanoSievert/óra).

A dolgozókon az erőmű doziméterei mellett lógnak hatósági mérőkütyük is, amiket az Országos Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Kutató Intézetben értékelnek ki. Rajtunk nincs ilyen, de mielőtt elhagynánk az erőmű központi épületegyüttesét, meg kell méretnünk, mekkora sugárzást kapott Nak fényképezőgépe, és kiviteli kérvényt kell íratnunk az ügyeletes kiléptetővel. Aztán megindulunk vissza a kapukon, kesztyű, cipő, papucs, apránként lehántjuk magunkról a kincstári ancúgot, és megint ott állunk egy szál alsógatyában az öltözőben.

Ötmilliárdos vízszámla

A nap hátralevő részében az erőmű többi épületét és kiszolgálóegységét nézzük meg, ezekhez már nem kell védőöltözet. Mind közül a leginkább lenyűgöző a turbinacsarnok, ami 510 méter, azaz több mint fél kilométer hosszú. Majdnem kétszer beleférne egymás mellett az Országház. Vagy öt focipálya, hosszában. Vagy 365-ször az íróasztalom. A csarnokban nyolc Ganz generátor – turbinánként egy, azaz reaktoronként kettő – termeli az áramot percenként háromezer fordulattal.

A vízkivételi műnél tanyázó gépszörnyek láttán is elhűlünk kicsit, és kezdjük érteni, miért dolgoznak majdnem négyezren az erőműben. A vízkivételi mű természetesen a Duna mellett található, egy mesterséges öbölből az ország legnagyobb, 3,5 megawatt névleges teljesítményű szivattyúi pumpálják a vizet az erőműbe. 3,6 méter átmérőjű csövek szállítják el a vizet a szivattyúktól, egy busz is kényelmesen végigmehetne bennük.

„A négy blokk összesen 100-110 köbméter vizet igényel másodpercenként, ez nagyjából annyi, mint a Tisza vízhozama Szegednél kis vízállásnál” – fogalmaz Fenyvesi Csaba, a vízmű vezetője. „Köbméterenként két forintot fizet az erőmű az államnak, ez a vízdíj évente megközelíti az ötmilliárd forintot.” A biztonsági intézkedések itt is látszanak: a vízkivételi mű az árvízi töltés koronaszintje fölé épült, és három hűtőszivattyú is van arra az esetre, ha valamelyik kiesne – egy is el tudja látni a hűtési feladatokat.

Az erőműből melegvizes csatorna vezeti vissza a Dunába a használt hűtővizet – természetesen ez nem sugárzik, a felaktiválódott vizet radioaktív hulladékként kezelik és tárolják. A csatornába hosszú buktatóbordákon, majd onnan egy energiatörő gáton keresztül buzog vissza a hűtővíz, ami hét fokkal melegebb, mint a folyó. A bordákon a levegővel nagyobb felülettel érintkezve a víz gyorsabban hűl és oxigénnel is dúsul – szeretik ezt a környéket az állatok, az erőmű egyik dolgozója takaros kis bunkert épített ide, ahonnan kormoránokról és más vízparti élőlényekről készít természetfotókat.

Gyakorolni az átöltözést

Utolsó állomásaink a reaktor két oktatóegysége, az irányítóterem szimulátora és a KGYK (Karbantartó Gyakorló Központ). Előbbiben a kétszer háromhetes alapképzés után az üzemeltető mérnököknek minden évben részt venniük egy kétszer egyhetes szinten tartó képzésen is. A szimulátor lelke egy nagy és bájos, az ergonómiát szinte teljesen nélkülöző műszerfal, amin a kedvünkért rögtön szimulálnak egy vészhelyzetet: leállítom az egyik képzeletbeli turbinát, mire a gőznyomás nő a reaktorban, az imaginárius szabályozórudak pedig leesnek és megfékezik a láncreakciót.

A KGYK jóval modernebb létesítmény, amiben drót nélküli tantermek és alkatrészekkel telezsúfolt csarnokok várják a gyakorlatra érkezőket. Az egyik csarnokban egy szétszerelt reaktor is található, kilóra vették a paksiak, eredetileg egy – végül el nem készült – lengyel erőműbe került volna. Egy erőművi tanpálya az épület, a leendő anyagvizsgálók, fizikusok és egyéb dolgozók a műszaki öltöző kisebb másában még a védőruhába öltözést is gyakorolhatják.

Késő délutánba jár az idő, pedig éppen csak végigrohantunk a paksi erőművön. Sietünk haza, de mire Budapestre érünk, már ég a közvilágítás. Tízből négy lámpaoszlop Paksnak köszönhetően.