70 éves a világ legokosabb embere

„Nem érdekel különösebben, milyen jelzőket aggatnak rám az újságírók, ez csak a médiafelhajtás része. Nekik egy Einstein-szerű figurára van szükségük; de hogy olyanok hasonlítanak Einsteinhez, akik egy szót sem értenek sem az ő, sem az én munkáimból, az nevetséges” – mondta egyszer Stephen Hawking a BBC riporterének egy interjúban. A ritka sorvadásos betegsége miatt szinte teljesen megbénult, a külvilággal csak számítógép és hangszintetizátor révén érintkező elméleti fizikus a média show részét ki nem állhatja, mégis felhasználja a tudomány népszerűsítésére. Cserébe elviseli, hogy a lapok azonnal szétkürtölik minden elejtett félmondatát, szóljon az Isten létezésének szükségszerűségéről, a túlvilágról, a földönkívüliekről, vagy a saját jövőnkről.

A tudósnak egyébként teljesen igaza volt a riporter kiosztásában; valóban nagyon kevesen értik a világon, hogy pontosan miről is szólnak az elméletei. Kvantumgravitáció, fekete lyukakból szivárgó szubatomi részecskék, kozmológiai infláció, húrelmélet, féreglyukak, az univerzum sűrűségmátrixa – valljuk be, a legtöbben még csak nem is ismerünk olyan embert, aki tudná, valójában mivel is foglalkoznak ezek a tudományterületek.

Hawking zsenialitása éppen abban rejlik, hogy az elméleti munkái mellett, amelyeket talán ha pár ezer ember ért meg teljes mélységükben a világon, a tömegeket is meg tudja szólítani. A BBC-nek és a Discoverynek forgatott ismeretterjesztő filmjei, elképesztően népszerű könyvei (az Idő rövid története 237 héten át vezette a brit Sunday Times bestsellerlistáját) milliókhoz jutottak el, magyarázták el nekik a modern fizika alapjait, a relativitáselméletet, az ősrobbanást, a fekete lyukakat. Hawking mindent kihozott abból, hogy a média szuperhőst csinált belőle, a használhatatlan testben csapdába esett géniusz archetípusát. És talán éppen a tudósceleb státusza miatt nem kapta meg a fizikai Nobel-díjat.

Az ifjú Stephen Hawking kalandjai

„Az ismertségemet nagyrészt a betegségemnek köszönhetem: az embereket lenyűgözi a kontraszt a fizikai és a szellemi képességeim között. Nos, az tényleg egyértelmű, hogy testileg rokkant vagyok. Hogy zseni vagyok-e, az már sokkal inkább vitatható” – mondja önironikusan az állapotáról és hírnevéről. És valóban, ha nincs a testét lassan tönkretevő betegség, Hawking ma valószínűleg egy lenne a világ legragyogóbb elméi közül, talán könyveket is írna, de lehet, hogy nem lenne világhírű.

Amikor 17 évesen felvették az Oxfordi egyetemre, pontosan ez a pálya állt előtte: az évfolyama legtehetségesebb fizikusai között volt, emellett az egyetem evezőscsapatában is szerepelt, talán a híres Oxford-Cambridge derbin is ott lehetett volna. Aztán harmadéves korában, néhány nappal a 21. születésnapja után diagnosztizálták nála a mozgatóidegek visszafordíthatatlan sorvadását okozó ALS-t, és közölték, hogy fokozatosan meg fog bénulni az egész teste, két-három éve van hátra az életből, vagy ha nagyon szerencsés, talán tíz.

Hawking ekkor már túl volt Einstein általános relativitáselméletének kiterjesztésén, és összetett matematikai modellbe öntésén (ez vezetett aztán pár év múlva a gravitációs szingularitások létezésének bizonyításához, ami a világhírt hozta el Hawkingnak az elméleti fizika világában 1970-ben), de a diagnózis hatására úgy döntött, nem fejezi be a doktorátusát, mert egyszerűen nem lenne rá ideje. A halál várásából egy nő zökkentette ki: Jane Wilde, szintén oxfordi egyetemista, akit 1965-ben, amikor az orvosok első jóslatai szerint elvileg meg kellett volna halnia, feleségül vett, és később három gyerekük született. 1991-ben váltak el, Hawking egyre rosszabbodó állapota, és a hírnév okozta állandó nyomás és médiafigyelem miatt.

Innentől kezdve Hawking fizikusi pályája azzal párhuzamosan ívelt felfelé, ahogyan a bénulás miatt a testi állapota romlott. Jelenleg az orvostudomány által dokumentált leghosszabb ALS-túlélőnek számít. 32 évesen a Royal Society (a brit tudományos akadémia) valaha volt legfiatalabb tagjának avatták – ugyanebben az évben veszítette el a képességét, hogy egyedül felkeljen az ágyból, vagy segítség nélkül enni tudjon. 37 éves korában felajánlották neki a Cambridge-i egyetem Lucas-professzori székét; ezt a posztot 1663-ban alapították, azóta mindössze 18-an viselték a tisztséget, többek között Isaac Newton.

Néhány év múlva egy CERN-ben tett látogatáson tüdőgyulladást kapott, és az életmentő beavatkozás következtében soha többet nem tudott beszélni. Ekkor kapta a híres robothangú beszédszintetizátort. Aztán 1988-ban jött Az idő rövid története, tízmillió eladott példány, és a tudományos körökön túli világhír.

Tolószékkel a Star Trekbe

Egy tudós számára nagyon nehéz a népszerűséget, a rajongást kezelni, főleg olyanoktól, akik sokszor nem is értik, miről beszél. Hawkingnak ez végtelen empátiával és humorérzékkel sikerült; egyszerűen nem vesz tudomást a tényről, hogy a teste évtizedek óta haldoklik. Előadásokat tart, elmegy a Star Trekbe eljátszani a saját hologramját, kölcsönadja a hangját a Pink Floydnak, élő adásban hívja fel Jim Carreyt egy tévés talkshowban, és azon sem sértődik meg, ha az Epic Rap Battles vicces YouTube-sorozatában parodizálják Einsteinnel együtt.

Stephen Hawking ma, 49 évvel a halálos betegség diagnosztizálása után, egy élő orvosi csoda. Szinte teljesen megbénult, az összes akaratlagos mozgás, amire képes, a pislogás, és a jobb kezén két ujj mozgatása (a beszédszintetizátorát ezzel a két ujjával vezérli). Szellemi képességeit nem befolyásolja a bénulás, a hatvanadik születésnapjára rendezett Cambrigde-i szimpóziumon például hosszú előadást tartott 11 dimenziós szupergravitációról, a fekete lyukak entrópiájáról, és az M-teória nevű részecskefizikai modellről, ami a kvantummechanika és az általános relativitáselmélet közti ellentmondásokat oldja fel. Illetve oldaná fel, ha sikerülne kísérleti tényekkel igazolni az elv feltételezéseit.

Nagyjából ez jellemző Hawking tudományos munkásságára úgy általában: elméletei messze a kísérleti igazolás lehetősége előtt járnak, és ha bebizonyosodnak, akkor is lehet, hogy még száz évet kell várni arra, hogy valami kézzel fogható gyakorlati hasznuk legyen, mondjuk egy új űrhajóhajtómű fejlesztéséhez.

A tudományos ismeretterjesztő munkája annál kézzelfoghatóbb. Könyvei milliós példányszámban kelnek el. A legutóbbi, a Nagy terv tavaly szeptemberben jelent meg, és rögtön nagy botrányt okozott egyházi körökben azzal, hogy Isten létezését tagadja benne (valójában csak annyit írt, hogy az univerzum keletkezéséhez a fizika törvényei önmagukban is elegendőek, nem szükséges hozzá feltétlenül felsőbbrendű hatalom létezése).

Az ismeretterjesztést a lányával, Lucyval közösen írt gyerekkönyveiben is folytatja egy ideje, a George-sorozatot (George titkos kulcsa az univerzumhoz, George kozmikus kincsvadászata, George és a Nagy Bumm) a kritikusok úgy jellemzik, hogy Harry Potter mágia helyett tudománnyal. És ha valamihez tényleg a világ legokosabb emberének kell lenni, az az, hogy kilencéveseknek magyarázza el az ember a Hawking-sugárzást úgy, hogy a gyerekek nemcsak megértik, de utána rögtön fizikusok szeretnének lenni.

És még egy dolog, amiben Stephen Hawking több mint legtöbbünk: amikor rájött, hogy a fekete lyukak eseményhorizontja körül mégsem úgy történnek a dolgok, ahogy addig gondolta, képes volt kiállni a világ elé, és azt mondani: bocs, tévedtem.