Diána
10 °C
17 °C
Index - In English In English Eng

Miért vagyunk hűtlenek?

2012.08.22. 14:19
A hűség az egyik legszebb emberi erény. Bizonyos kultúrákban keményen be is tartatják: halállal büntetik meg azt a nőt, aki ellene vét. A nyugati világ bocsánatos bűnnek tartja ugyan a hűtlenséget, de azért egy elnökjelölt jobban teszi, ha visszalép, ha a sajtó rajtakapja. Kérdés, hogy vajon a hűtlen magatartás a modern társadalom abnormalitásainak egyike, vagy ezt a terhet a génjeinkben hurcoljuk magunkkal. Ha a hűtlenségnek társadalmi okai vannak, akkor csak magunkat hibáztathatjuk, hiszen könnyen ellenállhatnánk a kísértésnek. Ha azonban genetikailag vagyunk predesztinálva, akkor mutogathatunk a DNS-ünkre, mondván: genetikai marionettbábuként tehetetlenek vagyunk. A jelenség tudományos háttere, a párkapcsolatok biológiája, a hűtlenség evolúciója és genetikája ma már megérthető.

Legközelebbi rokonaink, a csimpánz és a bonobó (törpe csimpánz) eléggé csapodár népség, a nyíltszíni hűtlenkedés inkább szabály, mint kivétel náluk. A gorilla a csimpánzokétól merőben más kapcsolatformában él: a nagy testű hím több nőstényre is vigyáz, elsősorban más hímektől védi őket, ez a poligámia tipikus esete. Még nagyobb evolúciós távolságra érvén, az orángután monogámiáját találjuk. Rokonaink párválasztási módját egyébként ökológiai tényezők – elsősorban a táplálék eloszlási mintázata – határozza meg. Bajban vagyunk tehát, nem találunk genetikai fogódzót az ember párkapcsolatát illetően.

Ha megnézzük, hogy a különböző korokban és társadalmakban milyen volt a férfi-nő viszony, még jobban zavarba jövünk. Az Australopithecus-ok poligámiában élhettek (a két nem között nagy a méretbeli különbség), a közelebbi rokon, a felegyenesedett ember (Homo erectus) viszont monogám lehetett. Vadászó-gyűjtögető őseink valószínűleg időszakosan felbomló monogám kapcsolatban éltek. Később a javak felhalmozása elképesztő poligámiát hozott a társadalmak csúcsain levőknek. A különböző független civilizációk (babiloni, egyiptomi, indiai, kínai, azték és inka) uralkodói potenciájukat jócskán meghaladó háremet gyűjtöttek maguknak. Ugyanakkor egyes társadalmakban a mezítlábasoknak a monogámia sokszor csak hiú ábránd volt. A legalacsonyabb rendű inkáknak például tilos volt házasodniuk, sőt kapcsolatot sem létesíthettek a nőkkel, szabályszegésért pedig levágták a fejüket.

A középkorra a vallási alapú monogámia lett a jellemző – vannak, akik szerint ezt a rendszert a földesurak másodszülött fiai hozták létre bosszúból, mert ők vagyon helyett a papi hivatást kapták. Az elsőszülöttek erre saját törvényeket hoztak az első éjszaka jogára, és rendszeresítették az orgiákkal egybekötött lakomákat. A modern kor a párkapcsolatok kavalkádját hozta. Törvényes poligámia csak néhány iszlám országban és Utah mormonjainál maradt fenn. Érdekesség, hogy Tibetben a kínai megszállás előtt sok asszonynak két férje volt, akik testvérek voltak, és így nem oszlott a vagyon.  Úgy tűnik tehát, hogy az ember párkapcsolati formáit illetően tág genetikai repertoárral rendelkezik.

A női szépség és az agy szerepe

Az ember olyan emlős, amelynél a férfiak segítenek az utódok felnevelésében. Nem így van ez az emlősök döntő többségénél: a hímek feladata gyakran egy perc alatt teljesíthető, a nőstények azonban kihordják és nevelik az utódokat. Mivel ők garantáltan hozzájutnak a legjobb hím génekhez, nem kell túl szépnek és erősnek lenniük. Szürkék és kicsik, ami nem túl igazságos jutalom a szorgalmukért. A hím géneknek viszont küzdeniük kell egymással genetikai információjuk halhatatlanságért, ezért egyre erősebb, ügyesebb és pompázatosabb testeket építenek. Ezt a folyamatot nevezzük szexuális szelekciónak, szemben a természetes szelekcióval.

Világítsuk meg a két folyamat közötti különbséget a páva esetével. A hím színes pávatollai kifejezetten értelmetlennek tűnnek, hiszen sokat kell táplálni őket, a róka hamar kiszúrja az ilyen egyedeket, akik még csak nem is tudnak jól repülni és szaladni. Viszont a nőstény pávák bolondulnak a színes tollakért. Egy pávatyúk ugyan lehet, hogy jobban megérti magát egy szürke kakassal, de nem választhatja azt, mivel biztos lehet benne, hogy a következő generáció tyúkjai nem lesznek ilyen megértőek a szürke fiaival szemben, és ezért megszakadna a genetikai folytonossága. A fiúk egyre csak színesednek, a lányok pedig egyre inkább kedvelik ezt. Tehát míg a természetes szelekció révén az egyedek a környezethez alkalmazkodnak, addig a szexuális szelekció a másik nem igényeihez alakítja a testfelépítést és a viselkedést. A madarak és az emlősök esetében szinte kizárólag a hímek színesednek (erősödnek, dalolnak szépen, növesztenek hatalmas agancsokat, stb.), az ember viszont a – a férfi önfeláldozása révén – kikerült ebből az egyoldalú rendszerből.

A férfi áldozata ugyanis igényeinek megnövekedésével járt együtt. Már nem csak pávaként mutatja a bájait, hanem a nőben is a szépet keresi. Hatalmas intelligenciájához azt megérteni képes női elmét szeretne társul. Egy elmélet szerint a kettős párválasztási rendszer volt az emberi evolúció   legfőbb motorja, a kölcsönös megfelelés fújhatta fel óriásira az emberi agyat. Hogy pontosan milyen tényező játszotta a pumpa szerepét, ma még csak találgathatunk. Lehetséges, hogy agyunk alapvetően a dicsekvés eszköze, és csupán a pávatoll szerepét játssza. A hollywoodi filmek gyakran visszatérő motívuma az, amikor a férfi az első estén kisétál a kiválasztottal a szabad ég alá, és elmagyarázza neki a csillagok állását. A színésznő és a mozinéző hölgyek szeme könnybe lábad a nagyfokú értelem megnyilvánulásán. A magasröptű gondolatok talán azt jelzik egy hölgynek, hogy a férfi oly pazar szürkeállománnyal rendelkezik, hogy még ily fölösleges dolgokat is képes elsajátítani. A „magas IQ → magas pozíció → sok pénz → sok gyerek” linearitás jól működő társadalmakban még ma is érvényben van. Ezért elegendő a lánc első elemére figyelni, a többi automatikusan teljesül.

Egy másik elképzelés szerint arról van szó, hogy az agy egyfajta rádióállomás, normális működés esetén folyton azt sugározza, hogy „parazitáktól mentes vagyok”. A beteges férfiak nem kelendők, mert genetikailag kétségesek. Egy további elképzelés szerint elménket a manipulációra és átverésre használjuk a másik nemért folytatott harc során. Gondoljunk csak bele, miről is társalogtunk legutóbb egy társaságban. Jelen nem lévő személyekről tettünk számukra nem túl hízelgő megjegyzéseket, ugye?

A párválasztás genetikája

A kutatók egy érdekes összefüggésre bukkantak az egér viselkedését vizsgálva. Az MHC gének egy nagy, 140 taggal rendelkező géncsaládot alkotnak, amely az embernél a 6-os kromoszómán helyezkedik el. Az MHC fehérjék az immunrendszer alapvetően fontos komponensei, a saját és idegen antigének megkülönböztetésében játszanak kulcsszerepet. A közelmúltban kiderült, hogy az MHC rendszer a párválasztásban is fontos szereppel bír. Bebizonyosodott ugyanis, hogy az egereknél az MHC összetétel ma még nem ismert módon kifejeződik a szagban, és az állatok ez alapján választanak partnert.

Emberekkel is elvégezték a kísérletet: férfiak és nők pólóját szagoltatták meg ellenkező neműekkel, és kiderült, hogy a kísérleti alanyok azoknak a pólóknak a szagát érezték a vonzónak, amelyek viselői hozzájuk képest eltérő MHC készlettel rendelkeztek. Ez az eredmény valószínűleg arra utal, hogy az MHC gének bonyolult, egyénre jellemző mintázata alapján meg tudjuk állapítani más személyekkel való rokonságunk fokát, és így elkerülhetővé válik a beltenyésztés, ami a leendő utód egészségét illetően komoly kockázati tényezőt jelent. Sok viselkedésgenetikus feltételezi, hogy a csók a szagminták vételezését szolgálja: a csók az arcra és a ma már ódivatú kézcsók egyfajta előmintavételi protokollok lehetnek, a csókolózás pedig az előzetes mintavétel negatív (nem rokon) eredményét hivatott megerősíteni.

Van egyébként egy érdekes dolog a szaglással kapcsolatban. Az embernél hiányzik a feromonok érzékelésére szolgáló vomeronazális szerv. Ennek ellenére a szaglórendszerünk segítségével érzékelünk bizonyos feromonokat, ha nem is túl hatékonyan. Ha kiterítenénk az ember szaglóhámját, egy gyufásdoboz felületét sem kapnánk, míg például a kutyánál ez futballpálya nagyságú. A szaglásban résztvevő molekuláris receptorok (az úgynevezett G protein-kapcsolt receptorok) száma az embernél drasztikus módon lecsökkent. Az ezeket kódoló gének zöme a DNS-ünk genetikai temetőjében fekszik élettelenül, agyonmutálódott álgének formájában. Arról lenne szó, hogy az emberi DNS a feromonok manipulációja ellen védi a testet, mivel az automatikus reakció helyett mérlegelni szeretne? Ez is csak elmélet, nem tudjuk biztosan.

Az evolúciós dilemma

A hűtlenséggel kapcsolatban nézzük meg először azt, hogy mi a gének érdeke, és csak ezt követően boncolgassuk, hogy ezek kielégítést nyernek-e. A férfiak esete egyszerűbb. Ők korlátlan potenciával rendelkeznek, ezért génjeik a házasság intézményét erős korlátnak érzik. Kompromisszumot kötnek ugyan a gyermeknevelés terén, de a figyelmük más nők iránt lankadatlan marad. A nők potenciája rendkívül szűk, ezért egy szexualitással kapcsolatos döntés náluk óriási jelentőséggel bír, így ők jóval megfontoltabbak a férfiaknál.

A nők génjei megpróbálnak egyensúlyt teremteni az őket érő két, ellentétes evolúciós eredetű nyomás között. Egyrészt, egy apa segítségével szeretnék felnevelni a gyermekeket, ezért a női testben a hűség színlelésének képességét alakítják ki, nehogy a partner gének idő előtt lelépjenek. Másrészt azonban a női gének – a nagyobb genetikai változékonyság, nagyobb evolúciós siker logikája alapján – változatos partnergéneket szeretnének társítani az utódokban, ezért nem elégedettek az egyetlen férfi által biztosított genetikai változékonysággal. Sőt, ha már idegen géneket lopunk, legyünk válogatósak, szuperdomináns szépfiúk genetikai változékonysága kellene. A dilemma az, hogy ezek csak kis számban vannak jelen a populációban, és zömében már foglaltak. A női géneknek ezért kompromisszumot kell kötniük: a női test számára szerezniük kell egy szürke, de hűséges nevelő apát, és egy szuperdomináns génekkel rendelkező szeretőt. Mindez persze csak spekuláció, nézzük, hogy vannak-e bizonyítékaink.