Huba
16 °C
33 °C
Index - In English In English Eng

Miért vagyunk hűtlenek?

2012.08.22. 14:19
A hűség az egyik legszebb emberi erény. Bizonyos kultúrákban keményen be is tartatják: halállal büntetik meg azt a nőt, aki ellene vét. A nyugati világ bocsánatos bűnnek tartja ugyan a hűtlenséget, de azért egy elnökjelölt jobban teszi, ha visszalép, ha a sajtó rajtakapja. Kérdés, hogy vajon a hűtlen magatartás a modern társadalom abnormalitásainak egyike, vagy ezt a terhet a génjeinkben hurcoljuk magunkkal. Ha a hűtlenségnek társadalmi okai vannak, akkor csak magunkat hibáztathatjuk, hiszen könnyen ellenállhatnánk a kísértésnek. Ha azonban genetikailag vagyunk predesztinálva, akkor mutogathatunk a DNS-ünkre, mondván: genetikai marionettbábuként tehetetlenek vagyunk. A jelenség tudományos háttere, a párkapcsolatok biológiája, a hűtlenség evolúciója és genetikája ma már megérthető.

A hűtlenség bizonyítékai

A férfiak valamivel termetesebbek a nőknél, ami poligám hajlamot sejtet. Kölcsönösen választjuk ugyan egymást, de a férfiak küzdelme mégis erőteljesebb. A küzdelem eredménye csak akkor jelenik meg az anatómiánkban, ha a női oldalon fogadókészség van a győztesen való osztozkodásra. A férfi magassága tehát a női hűtlenség első bizonyítéka. A férfiak egyéb tulajdonságai is poligámiára utalnak. Ilyenek például a magasabb fokú agresszió, a pozíció és a népszerűség vehemensebb hajhászása, és jellemzőbb a dicsekvés a pénzt, a hatalmat és a befolyást illetően, valamint az a tény, hogy a hipotalamuszuk szexualitásért felelős agyi magvai háromszor nagyobbra nőttek a nőkénél.

A csimpánz nőstények kopulációnkénti teherbeesési esélye százszor kisebb, mint a gorilla nőstényeké. Ezért a csimpánz hímeknek százszor aktívabbnak kell lenniük a gorilla hímeknél. Mi lehet ennek vajon az oka?  Valószínűleg az, hogy a csimpánz a szexet nem csupán szaporodásra használja, hanem például élelemért adja cserébe. A kis valószínűségek törvényét alkalmazva, a csimpánz nőstény el tudja dönteni, hogy ki legyen utódai biológiai apja, a gorilla nőstény sokkal szigorúbban van tartva, ilyesmire még gondolnia sem szabad. A nők megtermékenyülési esélye a két rokon faj között van, ami a női hűtlenség egy újabb bizonyítéka. Az úgynevezett késleltetett orgazmus egy újabb eszköz a nők kezében a biológiai apa kiválasztására. A kéjérzés szinkronizációja az ejakulációval ugyanis megnöveli a megtermékenyülés esélyét.

A nők a hűtlenségük egy további bizonyítékát is a férfiak testében rejtették el. A csimpánzok heremérete 16-szorosa az óriási gorilla hímekének. A jelenséget a spermakompetíció elve magyarázza: a második hím igyekszik több hímivarsejtet termelve kiszorítani az elsőnek érkező hím ivarsejtjeit (a vadkan egy liter spermát ürít e célból). A gorillánál érthetően nincs spermakompetíció, mert a potenciális donorokat a poligám hím már rég kupán verte. Az emberi here mérete szintén a két rokon közé esik. A következtetés itt is magától adódik. Érdekes módon, a főemlősök hímvesszője is nevetségesen apró. Valójában normális méretűek azok, az emberé túl nagy – ennek okáról vita folyik a kutatók között. A hosszútávú női döntést valamilyen oknál fogva meghatározza a férfiak örömokozó képessége. Tehát, a méret igenis számít, a nők csak diplomatikusak a férfiakkal, ha ebbéli kételyeiket megosztják velük.

Rokonaink nőstényeinek feneke piroslik, amikor termékenyek. A mi nőink eltitkolják ezt, ovulációjuk jeleit valamilyen ok miatt eltüntették előlünk. És hogy mi ez az ok? Több vizsgálat szerint a nők a szeretőkkel való randevút az ovulációjuk körüli időpontra időzítik, és ilyenkor a férjek csak esélytelen időpontokat kapnak. Ovulációkor a nők nagyon kedvesek azokkal a férfiakkal, akiknek a génjeinkben látják a jövőt, nagyon elutasítóak viszont, ha nem. A nők bizonyos agyrégiói (például az arcuatus mag és a szubfornikális szerv) az ösztrogén hormonok hatására szabályosan újrahuzalozódnak a biológiai ciklusuk során, a házastársak ismerik ennek viselkedésbeli részleteit.

Honnan tudják a nők, hogy egy szuperdomináns géndonorral állnak szemben? Ma egyszerű a helyzet, a férfiak pénzt és pozíciót szereznek, kacsalábon forgó palotákat vesznek, és betonúton nevetségesen ható terepjárókat vezetnek, mobiltelefonnal a kézben, ezzel jelezvén, hogy éppen fontos utasításokat osztogatnak. Akinek nem telik ilyesmire, az dicsekszik például eltúlzott befolyással vagy valamilyen kiemelkedő képességgel. A génjeink azonban nem tudják követni ezt a civilizációs robbanást, ezért egy stratégiát kellett kitalálniuk korábban. Egy detektort, amely képes érzékelni a férfi dominanciát. A férfiak hónaljszaga olyan feromonokat bocsát ki, amelyek jelzik a szociális státuszt. Egy kísérlet során nőkkel - számukra ismeretlen donorok hónaljából származó - szagmintákat szagoltattak. A hölgyek csak a domináns férfiak mintáit tartalmazó tamponokat tartották izgatónak. A kísérlet érdekessége az volt, hogy a férjes asszonyok érdeklődése jóval magasabb volt a szuperdomináns szagminták iránt, mint a férjezetleneké (a szürke nevelő gének már talonban voltak).

A monogámia génje

Az utóbbi években számos olyan gént írtak le, amelyek egyes allélikus formái a hűtlen viselkedéssel kapcsolatosak. Nézzük meg ezek közül a legfontosabbakat. Az AVPR1a gén a vazopresszin hormon egyik receptorát kódolja. Kiderítették, hogy ez a gén a gerincesek számos szociális viselkedésének irányításában alapvető szerepet játszik. Ismert, hogy míg a hím mezei pocok szigorúan monogám, addig a közeli rokon hegyi pocok poligám kapcsolatok kialakítására törekszik. E viselkedésbeli különbség genetikai alapját az képezi, hogy az AVPR1a gén kifejeződését kontrolláló szabályozó elem (promóter) az előbbi fajnál egy picit hosszabb, mint a másiknál. Ez a genetikai különbség azt eredményezi, hogy az előbbi faj hímjeinek agyában a ventrális pallidum területén a sejtekben nagyobb mennyiségben képződik a receptor fehérje.

De honnan tudjuk, hogy ilyen egyszerű genetikai oka van ennek a látszólag komplex viselkedésnek? Néhány kísérlet lerakta a molekuláris viselkedésgenetika alapköveit. Larry Young és munkatársai génsebészeti módszerekkel kicserélték a hegyi pocok promóterét a mezei pocokéra, ami a hegyen élő faj hímjeit az utódokat szorgalmasan nevelő, hűséges monogám egyedekké változtatta. Érdekes módon a genetikailag nem piszkált hegyi pockokból vazopresszin agyba való fecskendezésével is monogám viselkedést lehetett kiváltani. Ez azért lehet, mert ha két kölcsönható molekula – hormon és receptora – bármelyikének mennyiségét megnöveljük, ugyanazt az élettani hatást érjük el.

A helyzet pikantériája az, hogy az embernél is megtalálható az AVPR1 gén két allélikus formája. A viselkedésgenetikusok kiderítették, hogy a hosszabb promóterrel rendelkezők stabilabb párkapcsolatot létesítenek, mint a rövidebb promóter hordozói. A modern genetikai diagnosztikai technikákkal szinte azonnal megállapítható, hogy egy személy melyik allél variánssal rendelkezik, vannak cégek, akik potom összegért el is végzik a tesztet. Kiderült egyébként az is, hogy az AVPR1a gén az önzetlenséget is befolyásolja. Úgy tűnik, hogy a csapodárság és a zsugoriság, illetve a hűség és a nagylelkűség kéz a kézben együtt járnak – lehetséges, hogy a genetikánk koherens erkölcsre ösztönöz?

A férfiasság génje

A tesztoszteron hormon alakítja ki a férfiasságot. Ez a hormon az élet folyamán két nagy hullámban önti el a testet (magzati kor és kamaszkor), ezáltal eltéríti a férfi test fejlődését a női alapprogramtól, valamint kialakítja a felnőtt férfi nőktől való különbözőségeit. A férfiak között azonban eltérés van e hormon vérbeli szintjében. Ennek oka részben genetikai, részben környezeti. A genetikai hátteret még nem ismerjük pontosan. Azt azonban tudjuk, hogy az elvált férfiakban magas lesz a hormon szintje, nyilván azért, hogy új partner keresésére motiváljon.

Kiderült – nem túl nagy meglepetést okozva –, hogy a tesztoszteron befolyásolja a férfiak viselkedését is: a magas alap hormonszint a kalandor, míg az alacsony szint a hűséges viselkedéssel korrelál. Újdonság azonban az a megfigyelés, hogy a tartósan magas tesztoszteron szint férfias (szögletes, dús arcszőrzetű) arcot produkál, míg az alacsonyabb hormonszintű férfiak arca gyerekes marad. A nők tehát a férfiak arcvonásai alapján elvileg el tudják dönteni, hogy csak egy kalandot vagy hűséges, gyermekszerető partnert keresnek egy férfiben. Valószínűleg e döntést meg is teszik, természetesen tudat alatt.

A kalandorság génje

Egy dopamin receptor gén (DRD4-R7) genetikai polimorfizmust (sokféleséget) mutat az emberben. A gén fehérjét kódoló szakaszában 48 nukleotid egységből álló ismétlődő DNS szegmensek találhatók. Az ismétlődések száma egyénenként változó, melyek közül a 4-szeres (R4-es allévariáns: 4*48 nukleotid) és a 7-szeres (R7-es variáns: 7*48 nukleotid) ismétlődések a leggyakoribbak. Egy kutatócsoport közel 200 fiatalt kérdezett meg a szexuális szokásaikról. Kiderült, hogy az R7-es variánssal rendelkezők, nemtől függetlenül, jóval nagyobb gyakorisággal létesítettek könnyed, egyéjszakás kapcsolatokat (50 százalék), mint az R4-es variánst hordozók (20 százalék).

A DRD4 gén funkcióját egyébként egy általánosabb jelzővel is lehetne illetni, ez az újdonságkeresés. Az R7 variáns ugyanis nem csupán hűtlenségre sarkall, hanem magas hegycsúcsok megmászására, szerencsejátékokra, a tudomány és művészetek iránti szenvedélyre, és liberális politikai nézetek vallására. Az R4-es variánssal rendelkezők amellett, hogy hűségesebbek, jobban értékelik a hagyományokat, vallásosabbak, és inkább konzervatív politikai beállítottságúak.

Az erkölcs közbeszól

A fenti érvelések az önző gének szempontjait taglalták. Az önzés genetikai mértéke azonban egyénenként változik. Másrészt a gének az embernél olyan agyat alkottak, amely tudattal és erkölccsel rendelkezik. E két fegyver birtokában elvileg ellenállhatunk a DNS-ünk kísértésének. Hogy ez statisztikailag mennyire sikeres, arra vonatkozóan nincsenek megbízható adataink. A viselkedésgenetika – beleértve annak molekuláris válfaját is – gyermekcipőben jár még. E tudományterület módszerei nem olyan egzaktak még, mint ami más biológiai diszciplínákra jellemző. Ezért a levont következtetéseket is óvatosan kell kezelni. Szakmai szempontból az úgynevezett „egy gén – egy viselkedés” paradigma korrektsége is megkérdőjelezhető.

Az emberi viselkedés rendkívül bonyolult agyműködés eredménye, és nyilvánvalóan sok gén kontrollja alatt áll. Egyetlen allélvariáns alapvető hatással lehet ugyan a viselkedésre, de ismernünk kell a többi gén utasításait a pontos predikciókhoz. Az ember genetikai változékonysága rendkívül alacsony, cirka 0,1 százalék, ezért, lehetséges, hogy sok gén határozza meg ugyan a viselkedést, de mégis csupán egynéhányuk változékonysága funkcionális jelentőségű. Úgy tűnik, hogy a viselkedést szabályozó – főként az idegi kommunikációban résztvevő fehérjéket kódoló – génekben a változékonyságot az átlagtól magasabb arányban és hosszabb távon tartja a természetes és/vagy a szexuális szelekció.

A fenti gondolatmenet tehát különféle elméleteket taglal, amik igazságtartalma ma még nem teljes bizonyossággal igazolt. Ami biztos az az, hogy a viselkedésünk, az elménk és az erkölcsünk a gének evolúciós játszmájának fő célpontjai.

(A szerző egyetemi tanár, a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kara Orvosi Biológiai Intézetének intézetvezető igazgatója.)