Móric
6 °C
23 °C
Index - In English In English Eng

Csak a kezdés hülyeség a marsi túlélőfilmben

007
2015.09.30. 20:30
Minden idők egyik legéletszerűbb sci-fi filmje készült minden idők egyik legéletszerűbb sci-fi regényéből, de azért nem kell sokáig keresnünk, hogy pontatlan vagy épp a tudomány jelenlegi állásával nehezen összeegyeztethető elemet találjunk A marsiban.

Ha ön még nem olvasta a könyvet vagy szeretne őszintén dühöngeni a moziban, hogy már megint nem minden úgy van, ahogy a könyvben volt, akkor kérjük, ne olvasson tovább, mármint ne ezt a cikket, hanem mondjuk ezt. Mindenki más maradjon, mert lerántjuk a leplet arról, mennyire egyszerű kirúgni egy olyan film lábát, amelynek készítésében a NASA is segített.

Az őrült szélvihar

Nem kell sokáig keresgélnünk, ugyanis már az alaphelyzet is teljesen lehetetlen. Mármint nem az, hogy hamarosan emberes küldetések mennek a Marsra, hanem hogy valaki azért marad ott, mert a túl erős szél miatt megszakítják a küldetést, és a majdnem feldőlő rakétával elpályázó társak azt hiszik, hogy a csapat botanikusa meghalt, mert a szél hozzávágott valamit.

A Marson valóban óriási szelek fújnak, hatalmas viharok tombolnak, porördögök húznak csíkot a talajba – de az biztos, hogy soha nem döntenének fel egy űrhajót. A szél ugyanis csak akkor veszélyes, ha elég sűrű a közeg, ami átadja az erejét. A Mars légköre a felszín közelében nagyjából egy százaléka földinek, vagyis

még a 130-150 kilométeres széllökéseket sem éreznénk durvábbnak, mint egy szellőt a Földön.

A könyv írója is elismerte, hogy ez a legkevésbé életszerű dolog a történetben, és a film elején láthatjó jelenet is egyértelmű túlzás, a drámai hatás fokozása, és a történet elindítása volt a célja, de ma már inkább egy rosszul sikerült hajtóműtesztet írna a helyére.

Ez az elem később is visszatér, amikor a menedék anyaghiba miatt lerobbant bejáratát műanyagponyvával lezáró Watneyt a frászt kerülgeti attól, hogy mikor szakítja le a kint tomboló vihar a ragtapasszal odarögzített foltot. A valóságban a folt nem csapkodna, a marsi űrhajósok lakásában fenntartott mesterséges túlnyomás kifeszítené, és úgy is tartaná a ponyvát. Sokkal inkább az a kérdés, hogy vajon a Mars poros környezetében oda lehetne-e rögzíteni úgy egy nagy darab fóliát a lak külsejéhez, hogy azt ne dobja le azonnal a kintihez képest óriási benti légnyomás.

A filmből kimaradt viszont az a porvihar, amellyel Watney az Ares IV felé autózva küzd meg. Ez a könyvben zseniálisan mutatta meg, miért veszélyes a marsi időjárás: a hirtelen támadt, viszont akár hetekig is kitartó porviharok kiiktatják a napelemtáblákat, amelyek a marsi űrhajós egyetlen energiaforrását jelentik. A könyv (a valóságnak megfelelően) azt is leírja, hogy a porviharok már akkor is durván csökkentik a napelemek teljesítményét, ha az embernek még fel sem tűnik, mennyire megnőtt a levegő portartalma.

Visszatérés a Marsról

Ez a második legfontosabb dolog, ami jelenleg csak a tervezőasztalon működik, a valóságban legfeljebb csak a részleteit próbálták ki. A NASA is elismeri, hogy a leszállás már valószínűleg több járművel is sikerülne (a saját Orionjuk mellett a SpaceX Dragonja is alkalmas lenne a feladatra); a visszatérés egyelőre a legkomolyabb nehézség az emberes Mars-küldetéseknél. A Holdnál nemcsak a kisebb gravitáció, de a légkör hiánya is segítette az Apollo-küldetések visszatérő egységeit. A Marson nem is a gravitáció a fő leküzdendő akadály (nagyjából 30 százaléka a földinek), hanem a vastag légkör.

A jelenlegi tervek szerint az egyelőre még nem elnevezett, Mars 2020-nak nevezett Mars-járó mintáinak visszahozatala lesz az a főpróba, amelynek eredménye alapján eldöntik majd, pontosan hogy is varázsolják vissza a Mars körül keringő űrhajóhoz a leszálló- és visszatérő egységben ülőket. További érdekesség, hogy a könyvben (és a filmben) használt pályamanőver, amellyel az űrhajó nem száll le a Földön, hanem visszafordul a Marson ragadt férfiért, teljesen valószerű, igazi, szabályosan elvégzett számításokra alapoz.

Szarból krumplit

A film és a könyv legjobb ötlete, hogy a botanikus főszereplő a Mars terméketlen talajából krumplitermesztésre alkalmas termőföldet varázsol, méghozzá úgy, hogy

a saját, korábban a gyűjtőbe dobott ürülékét keveri hozzá a vörös földhöz. A vicc az, hogy a módszer annyira működőképes, hogy azt a NASA jóváhagyta, és már kísérleteznek is a dologgal.

Mármint nem pontosan azzal, hogy űrhajósszart kevernek a marsi talajhoz, hanem aktívan keresik a módszereket, melyekkel a marsihoz hasonló, mikroorganizmusoktól mentes talajba be tudják vinni a tápanyagkörforgáshoz kellő baktériumokat.

A könyv és a film közti lényeges különbség, hogy az előbbiben Watney a Földről hozott talajminták segítségével teszi igazán termővé az emberi ürülékkel megtrágyázott földet, és jó sok időt tölt el azzal, hogy összejöjjön a megfelelő mennyiségű, földi baktériumokkal beoltott, trágyázott termőföld. Enélkül már csak azért sem menne a dolog, mert a marsi lak vécéje porrá szárítja és lefagyasztja az emberi ürüléket, ezzel valószínűleg minden baktériumot elpusztít benne.

Sugárzó hangulat

Ha már az élő szervezetek elpusztítása szóba került, nagyon fontos részlet a sugárzás, ami igazán sem a könyvben, sem a filmben nem kerül elő. A Földön óriási mázlink van, a bolygó mágneses mezeje ugyanis megvéd minket a káros napsugárzás nagy részétől, ami meg ezen átjut, annak még egy nagy részét kiszűri a légkör. A Marson viszont nincs mágneses védőpajzs, a sugárzás folyamatosan bombáz és gyilkol mindent, amihez csak eljut.

A filmben az Ares IV-hez elinduló Watney még egyszer belenéz a tükörbe, és mintha furcsa sebhelyek lennének az arcán. Ez talán utalhat arra, hogy az embereket nem arra találták ki, hogy ilyen sokat éljenek az űr sugárzásában: annyira nem, hogy a NASA épp mostanában teszteli, milyen pajzsot kéne szerelni a Mars-küldetésekre szánt űrhajókba azért, hogy a hosszú, oda-vissza akár évekig is eltartó úton megvédjék a legénységet a rákkeltő sugárzástól. A mostani küldetéseken, a Nemzetközi Űrállomáson ez nem probléma, az ugyanis még a pajzson belül van. A korábbi, Holdra induló missziók pedig nem töltöttek el odakinn elég időt ahhoz, hogy komolyabb következményei legyenek a sugárzásnak.

Ahhoz tehát, hogy az igazi Mars-misszió tagjai ne haljanak bele a kapott sugárdózisba a visszatérésük után, ki kell találni valamit. Egyes szakértők szerint a legénység nem a filmben is látható, sátorszerű lakokban él majd, hanem olyan menedékben, melynek legalább egy részét a felszín alá viszik az űrhajósok.

Hogy Watney sorsa mi lenne a valóságban ilyen hosszú marsi nyaralás után?

Nagy eséllyel alakulna ki nála a rák valamelyik formája, de az igaz, hogy a Marson nem szenvedne a sugárbetegség tüneteitől, vagyis a hányástól, szédüléstől, hajhullástól, és az általános rosszulléttől.

Kommunikáció a Földdel

A film akkor a legjobb, ha tudjuk, hogy a készítők meglepő sikerrel mentették át a földi irányítás és Watney között folyó párbeszédet, annak humorát és hangulatát. A kommunikáció alapja is bőven belefér a valószerűségbe: a NASA szakemberei szerint igenis jó ötlet lenne a Marson ragadt legénységtől, ha a bolygón szolgáló Mars-járók valamelyikének kommunikációs eszközeit használnák.

A marsiban Watney a Pathfinder leszállóegységet, és a Sojourner rovert ássa ki a homokból. A szakértők egyetértenek abban, hogy a két eszköz csak azért hallgatott el, mert tönkrement a működésükhöz elengedhetetlen akkumulátor. Ha ezeket valaki kicseréli, a számítógépek és a többi alkatrész valószínűleg akárhány év múlva is jól működnének, ahogy az sem meglepő, ha valaki simán bekapcsolja és használni tudja a pincében talált Commodore 64-est.

Én vagyok Vasember

Talán a legnagyobb változtatás a könyvhöz képest, hogy a filmben Watney nem az alaposan kibelezett, mégis pályát tévesztett visszatérő egységben várja meg, míg megmentik, hanem kilyukasztja a szkafanderét, és a lyukon kiáramló levegő segítségével, Vasember módjára közelebb repül a felé igyekvő társához.

Ez egyértelmű hülyeség, az volt már a Gravitációban és a Wall-E ben is

(bár ott legalább nem az űrruhát lyukasztották ki, hanem egy poroltót használtak hajtóműként), ráadásul A marsi könyv- és filmváltozatában is elhangzik, miért. Az űrben nem lehet csak úgy kinézni egy pontot, és találomra alkalmazott tolóerővel elindulni felé, hiszen még a legegyszerűbb pályamódosításokat is komoly számítások előzik meg. A könyvben Watney elfogadja a kapitány tiltását, a film készítői viszont sajnos nem tudták kihagyni, hogy Matt Damon repkedjen az űrben egy sort.

De kibírna valaki ennyit egyedül egy idegen bolygón?

A nagyon sok forintos kérdést hagytuk utoljára, főleg azért, mert pont ez az, amit a NASA és más űrkutató szervezetek is vizsgálnak már nagyon régóta. Egyelőre csak szimulálni lehet azt, hogy a komoly pszichológiai szempontrendszer alapján rostált emberekből álló csapatok hogyan viselkednek az összezártság ilyen fokán, hiszen a Marsig és vissza még nem ment el senki. Az ehhez legközelebb eső példák egy része azonban biztató.

A Nemzetközi Űrállomás fedélzetén többször is volt már olyan, hogy emberek hónapokat, mostanában pedig majd' egy évet is eltöltöttek, mégsem gyilkolták meg egymást, sőt folyamatosan képesek voltak magas szintű tudományos munka elvégzésére. Sokak szerint azonban nem életszerű, vagy legalábbis nehezen hihető, hogy egy űrhajós ennyira lazán veszi, hogy a társai otthagyják egy idegen bolygón.

A film (és Matt Damon) jobban átadja azt, ami valószínűleg történne. Az űrhajósokat arra képzik ki, hogy még közvetlen életveszély esetén is higgadtak maradjanak, pánik helyett a problémamegoldásra fókuszáljanak. Így lehetett az, hogy egy űrhajós nyugodt maradt, amikor űrséta közben majdnem belefulladt pár csepp vízbe, ami a szkafandere létfenntartó rendszeréből szivárgott a sisakjába, vagy hogy az Apollo-13 legénysége sem esett kétségbe, amikor kiderült, hogy felrobbant az űrhajójuk tekintélyes része.

A földi irányítás sem az az ijedős fajta: már-már rémisztő, hogy a repülésirányító milyen higgadt tudott maradni még a legkomolyabb baleseteknél, például a Challenger felrobbanásánál is. Talán a Szojuz-1-ben szörnyethalt Komarov az egyetlen az űrhajózás történetében, aki egy vészhelyzetben nagyjából úgy viselkedett, ahogy azt elvárjuk, vagyis sírt és szitkozódott. Vele kapcsolatban viszont fontos tudni, hogy eleve úgy ült be a Szojuzba, hogy tudta, nem tér vissza élve, de a másik lehetőség az volt, hogy a barátja, Gagarin megy föl, így inkább feláldozta magát.

Több mint valószínű, hogy Mars-küldetésre kizárólag olyan embert küldenek majd fel valamikor 15-20 év múlva, aki legalábbis higgadtságában hozni tudja majd azt, amit a film és a könyv főszereplője mutatott. Hogy ez elég lesz-e a túléléshez? Ha a fent vázolt problémákra mind születik megoldás, és a valóságban is egy botanikus-gépészmérnök marad ott a Marson, akkor igen, de sokkal valószínűbb az, hogy a NASA eleve el sem enged senkit, amíg nem egészen biztos abban, hogy nem történhet semmi baj a szomszéd bolygón.