Arnold, Levente
17 °C
27 °C

Amikor magyar vonatok voltak a csaták halálosztó urai

fortepan 74250
2017.02.12. 17:49
A XIX. és XX. század fordulóján a vasút országokat, kontinenseket összekötő, beszövő terjedése új fejezetet nyitott a hadviselés történetében is. Száz év elteltével, a lopakodó bombázók és drónok korában nehéz elhinni, elképzelni, hogy a nehézkes, csak kötött pályán mozgó vonatok, mint önálló fegyvernem, valamennyire is meghatározó szerepet játszottak a kisebb-nagyobb háborús konkfliktusokban. Pedig vagy ötven évig a páncélvonatok részesei voltak a legvéresebb harcoknak, és jó ideig a haditechnika csúcsát jelentették. Nagyképes összeállításunk ezt a korszakot tekinti át.

Az elég hamar, az első gőzmozdonyok megjelenésével egyértelművé vált, hogy a katonai logisztika nélkülözhetetlen része lesz a vasút: a csapatmozgás, utánpótlás kétséget kizáróan sokkal gyorsabbnak és hatékonyabbnak bizonyult az addig uralkodó gyalogos, lovas, szekeres, menetoszlopos megoldásoknál. De harcászati alkalmazásról még jó ideig szó sem volt. Először a krími háborúban merült föl orosz részről, hogy akár fel is lehetne fegyverezni a vonatokat, de igazi fegyvernemmé végül az amerikai polgárháborúban váltak.

Az észak és dél közt dúló harcokban nemcsak a páncélozott csatahajók kaptak szerepet – lásd a Monitor és a Virginia (ex-Merrimack) korszakalkotó ütközetét –, de a kezdetleges csatavonatok is kivették részüket a harcokból. A vaslemezekkel megerősített, szalmabálákkal, homokzsákokkal védett szerelvényekről gyorstüzelő puskákkal tizedelték egymást az unionisták és konföderációsok.

Kicsivel később a britek már alacsony oldalfalú vasúti kocsikból, vaslemezekkel, homokzsákokkal védett mozdonyból álló szerelvényeket vetettek be afrikai gyarmataikon, például az 1882-es egyiptomi harcokban. Az efféle rögtönzött szerelvények a búr háborúkban is szerepet kaptak. Az igazi, már külön harci célokra tervezett és sorozatgyártott páncélvonatok az orosz-japán háború után, az első világháborúban nyertek igazán teret.

Korszerű fegyvernem


Ezek voltak a lövészárkokkal, megmerevedett frontvonalakkal szabdalt állóháborús évek, amikor már megjelentek ugyan az első sarat dagasztó, páncélos, lánctalpas harckocsik, az első légiharcra alkalmas, ám roppant sérülékeny repülőgépek, de még messze voltak attól, hogy komoly katonai tényezőként befolyásolják a nemzetek közti első nagy háború menetét. A tüzérség már kellően fejlettnek, ellenben mozgékonynak semmiképp nem volt mondható, így ez utóbbi igényt a kötött pálya korlátozásaival együtt is remekül kielégítő vonatok léptek elő, új és figyelemreméltó, korszerű fegyvernemként.

A nyugati fronton, ahol a harcvonalak megmerevedése miatt nem volt számottevő mozgás, leginkább a vonatokon mozgatható nagy lövegek jelentették a vasúti hadviselést, illetve néhány improvizált, haditengerészeti lövegtornyokkal felszerelt brit, belga és német szerelvény fordult meg a csatatereken. Ezzel szemben a folyamatosan hullámzó keleti front volt - mondhatni - a páncélvonatok igazi keltetője, bölcsője, melegágya, ahol igazán aktív szerephez jutottak a síneken mozgó szörnyek.

A fegyvernem alapvetően három részre osztható: voltak páncélvonatok, azaz gőzmozdonyból és hozzá csatlakoztatott kocsikból álló szerelvények, aztán voltak önjáró lövegkocsik, azaz önálló mozgásra és támadásra alkalmas vasúti járművek, és végül voltak vasutasított közúti páncélautók, bár ez utóbbiak harcászati szempontból egyáltalán nem voltak túl jelentősek.

Magyar vasszörnyek


A mozgékony páncélvonatok tervezésében, fejlesztésében az orosz cári hadsereg - és meglepetés! - a magyarok, pontosabban az Osztrák-Magyar Monarchia járt az élen. A fegyverrendszer az évek alatt folyamatosan fejlődött. Kezdetben a különféle kocsikból összelegózott szerelvények voltak jellemzők: a szerkocsis gőzmozdonyhoz lövészkocsi, parancsnoki jármű, gyalogsági jármű, forgatható tornyos lövegkocsi, vasúti szerszámokkal, alkatrészekkel megrakott pőrekocsi csatlakozott. Ez utóbbit egyébként előre is lehetett gurítani, ellenőrizve, hogy a pálya nincs-e aláaknázva.

A Hunhuz volt az oroszok első sorozatgyártott páncélvonata, 1915-ben állt hadrendbe két lövegkocsival és egy páncélozott mozdonnyal. Az Osztrák-Magyar Monarchia ezzel egyidőben ugyancsak előállt az első, központi tervek alapján épült, sorozatban gyártott páncélvonatokkal. Ezeknek a Friedrich Schober-féle rögtönzött páncélvonatok voltak az elődei, amik frontközeli járműjavítókban, rögtönzött tervek alapján, ad hoc módon épültek, a Schober-féle szerelvényeket váltották a túlnyomórészt MÁVAG által gyártott páncélkocsik.

Az első sorozatgyártott magyar páncélvonatok könnyű páncélkocsikból álltak, amiknek még nem volt lövegtornya. A bennük ülő katonákat rétegelt páncélzat védte: kívül 8 belül 6 mm-es kazánlemez közé 4 cm vastag fenyőléc került. Később a Monarchia első lövegkocsijai Skoda gyorstüzelő ágyúkat kaptak, és feladatuk a vasúti pálya mentén nyújtott tüzérségi támogatás, vasúti pálya felvigyázása, utánpótlás biztosítás volt.

Aztán jöttek az önjáró lövegkocsik, közülük a leghíresebb az orosz Zaamurec, amiről nemrég külön cikkben emlékeztünk meg. A benzines motorral hajtott lövegkocsik egyik nagy előnye volt, hogy nem füstöltek úgy, mint korábban a gőzmozdonyok, így kevésbé voltak észrevehetőek az ellenséges felderítés számára. A monarchia első saját önjárója a fennmaradt adatok szerint hamarabb készült el mint az oroszoké, és az olasz fronton kezdte pályafutását.

A lapos, félgömb alakú kupolával, lövegtoronnyal felszerelt kocsi olyan volt, mint egy nagy tűzerejű harckocsi, épp csak nem tudott olyan szabadon mozogni, mint egy korabeli lánctalpas. Többször is átalakították, ennek köszönhetően 1944 teléig működött, a II. világháború utolsó éveiben még járőrözött a Balaton-felvidéken.

Amiben a magyar páncélvonatok kétségkívül előrébb jártak mint vetélytársaik, az a kocsik közti kommunikáció: míg az ellenséges páncélvonatokon többnyire csengőkkel, színes lámpákkal jelezetk egymásnak az egyes kocsikban tartózkodók, addig a magyar hadimérnökök korszerű belső telefonhálózatot terveztek és valósítottak meg a kocsik közti kapcsolattartásra. Ettől még persze nem volt leányálom egy ilyen vonaton szolgálni: nem lehetett benne felegyenesedni, zajos, büdös, meleg volt, a kocsi padlójának közepén latrinalyukkal.

Aranykor és hanyatlás

Az első világháború Oroszországban szinte azonnal átcsúszott a szovjet-orosz polgárháborúba, ami tulajdonképp a páncélvonatok aranykora volt. A harcok végig a vasútvonalak mentén zajlottak, és mindkét fél, a fehérek és a vörösök is sok páncélvonatot gyártottak, több mint 300 készült a vasbehemótokból.

Annak ellenére, hogy a harckocsik gyors és igen látványos fejlődése, valamint a légierők ugyancsak ugrásszerű fejlődése hamar elavulttá és rendkívül sebezhetővé tette őket, még a II. vh-ban is szolgáltak páncélvonatok a harctereken, jellemzően Kelet-Közép Európában. Különösen a lengyelek tartottak sokat hadrendben (körülbelül nyolcvanat), és bár eleinte
a németek nem preferálták, a háború közepén kezdtek belehúzni, és egész masszív, fejlett konstrukciókat alkottak, bár bevetésre kevéssé kerültek. A szovjeteknél volt még sok fejlesztés e téren, több mint száz tonnás önjáró kocsikat gyárotttak, masszív fegyverzettel, különféle harci feladatokra specializálva.

A második világháború után szinte teljesen eltűntek a páncélvonatok, legtöbbjüket leselejtezték, szétszedték, a vasat acélt felhasználták. Felvetődhet a kérdés, hogy mi volt a jelentőségük, ha volt egyáltalán. Olyan időszakban jelentek meg, amikor szárazföldi tűzerő már volt, de mozgékonyság még nem, ezért bizonyos szempontból a páncélvonatok a harckocsik, tankok előfutárának tekinthetők, amik ellen a gyalogságnak esélye sem volt, és még levegőből sem voltak annyira sebezhetők, a korai kétfedeles katonai gépeket gond nélkül le tudták szedni légvédelmi ágyúikkal. Összességében nem túlzás azt mondani, hogy ha csak rövid ideig is, de haditechnikai űrt töltöttek be a páncélosok megjelenéséig, a katonai repülés izmosodásáig.

(A cikk gerincét Illés András, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum muzeológusa, történésze által tartott előadáson elhangzottak képezik. Az MMKM tanulmánytárában szerdánként többféle érdekes témában lehet előadásokat hallgatni, a részletes programokról itt érdemes tájékozódni.)