Mindfulness: csak értelmetlen, vagy káros is?

Hogy mi az a mindfulness? Ez nem költői kérdés: még a módszer híveit is zavarba hozza a pontos fogalommagyarázat. Tudatosság; a jelen tudatos megélése; fókuszáltság; jelenlévőség; nagyjából ilyen jelzők szoktak előkerülni. A szótári definíciókkal talán kicsit beljebb leszünk, de nem sokkal:

Egy ítéletmentes tudatállapot fenntartásának a gyakorlata; a gondolataink, érzéseink és élményeink teljes és tudatos megélése minden pillanatban.

– mondja a Merriam-Webster-szótár.

Annak a gyakorlata, hogy a jelen pillanatban éljük meg a testünk, az elménk és az érzéseink állapotát, hogy nyugalmat idézzünk elő.

– írja a Cambridge Dictionary.

A mindfulness az a pszichológiai folyamat, ami az illető figyelmét a jelen pillanatban történő külső és belső eseményekre irányítja. Meditációval és más gyakorlatokkal fejleszthető.

– így a Wikipédia.

Ez mindjárt három, csak nagy vonalakban megegyező értelmezés. De már sejteti, hogy mi lehet a probléma a mindfulness tudományos hátterével. Aminek már a definíciója sem egységes, annak a módszertana is minimum megkérdőjelezhető lehet.

Hasonló eredményre jutottak a friss tanulmány szerzői is. A véletlenszerű, kontrollcsoporttal végzett klinikai vizsgálatokon ötféle szociális készség változását vizsgálták egészséges felnőtteknél: az együttérzését (compassion), az empátiáét (empathy), az agresszióét (aggression), a kötődését (connectedness) és az előítéletekét (prejudice).

Bár a mindfulness meditációnak kimutatható hatása volt az agresszióra és az együttérzésre, a másik háromra nem. A metaanalízis szerint a mindfulness terápia nem feltétlenül vezet a proszociális készségek javulásához. A terápia után a társas készségek mérsékelt javulását figyelték meg, de a további elemzések kimutatták, hogy ez a proszociális viselkedés típusától, és a módszertantól is függ. Két esetben volt kimutatható a javulás:

• ha a meditációs szeánszon részt vevő tanár a témával foglalkozó tanulmány társszerzője volt;
• és ha a tanulmányt passzív (várólistás) kontroll csoporttal végezték, nem aktív kontrollal.

Akik ismerik a tudományos módszertant (erre még visszatérünk), tudják, hogy mi ezzel a baj: ha egy tanulmány társszerzője maga is részévé válik a kísérletnek, az torzítja a tanulmány konklúzióját. És ez nem egyedi eset, mert a mostani felülvizsgálat szerint

Ez mondjuk nem csoda, hiszen még a mindfulness definíciójával is bajban vagyunk. A Scientific American újságírója, John Horgan egy cikkében (Why I Don't Dig Buddhism?) felidézte a misztikus filozófussal, Ken Wilberrel készített interjúját, aki a meditációt egy tudományos eszközhöz, egy mikroszkóphoz vagy teleszkóphoz hasonlította, amin át spirituális igazságokat pillanthatunk meg. Az analógia azért hibás – írja Horgan –, mert bárki, aki belenéz egy távcsőbe, láthatja a Jupiter holdjait, a mikroszkóp alatt meg a sejtek osztódását. Ezek megfigyelhető, reprodukálható kísérletek. De ha megkérdezünk 10 meditálót arról, hogy mit láttak, tapasztaltak vagy éreztek, 10 különböző választ fogunk kapni. Erre nehéz tudományos módszertant alapozni.

Anélkül viszont nem megy. Steven Novella neurológus, a Yale professzora a témával foglalkozó cikkében szintén a definíciós és módszertani problémát kifogásolja, de azt is elmagyarázza, hogy ez miért számít:

Ha van egy konkrét definíciónk, és néhány, előre azonosított változó, megvizsgálhatjuk, hogy a változóknak milyen hatása van a kérdéses jelenségre. De a mindfulnessnél milyen hatása van a relaxációnak, a befelé fordulásnak vagy az álmodozás elkerülésének? Különbözik valamiben a mindfulness azoktól a gyakorlatoktól, amik hasonló eredményekre törekszenek? Talán a mindfulness nem több, mint a relaxáció; vagy az is lehet, hogy az észlelt hatások annak köszönhetők, hogy egy kis időre kiszakadunk az élettel járó stresszből.

Más szóval a mindfulness talán nem teljesen különálló dolog, csak egy módszer, amivel elérhetünk néhány alapvető állapotot, mint amilyen a relaxáció. Több év kutatása alapján úgy tűnik, ez a helyzet. De ebben az esetben a támogatóinak azt kéne mondaniuk, hogy igen, a mindfulness egy hatékony relaxációs gyakorlat, aminek megvan a haszna, nem azt, hogy a mindfulness egy teljesen egyedi jelenség egyedi és különleges előnyökkel.

Számít ez valamit? Természetesen. Szinte garantált, hogy amikor olyan cikket publikálok, mint amilyen ez, lesz valaki, aki azt mondja: kit érdekel, amíg működik? De ez nem tudományos hozzáállás. A tudományban fontosak ezek a részletek. Tudnunk kell, hogy mi valóságos, mert ez kihat a beavatkozás alkalmazásának módjára, és a további tudományos kutatás menetére.

A buddhizmusból eredeztethető mindfulness meditáció mára szekuláris gyakorlatként született újjá; egy olyan eljárásként, ami segít a jelen minél teljesebb megélésében. A nyugati orvoslásban a mindfulnesst arra használták, hogy csökkentsék egyes betegek krónikus fájdalmait, de csak az olyan változatok elterjedésével vált népszerűvé, mint a depresszió ellen használt, mindfulness alapú kognitív terápia (mindfulness based cognitive therapy, MBCT). A módszert később más területeken, például a vállalatirányításban és a hadseregben is használni kezdték – csakhogy ez már a hagyományos mindfulness gyakorlóinak és kutatóinak sem tetszik. Ez érthető is:

A meditáció – írja John Horgan – csökkentheti a stresszt, a szorongást és a depressziót, de a negatív érzelmeket is felkavarhatja. Egyes tanulmányok szerint a meditáció hiperérzékennyé tesz a környezeti stimulációkkal szemben, míg mások szerint épp az ellenkező hatást érik el. Az agyi képalkotókkal (fMRI, PET szken) végzett vizsgálatok sem hoztak egységes eredményt.

A működőképesség nem bizonyíték; láthattunk épp elég példát arra, amikor a meditáció nem a baj megszüntetője, hanem az okozója lesz. A neurológus James Austin, aki maga is buddhista, a Zen and the Brain című publikációjában azt írta, hogy

Az elmúlt évtizedekben több olyan gururól hallhattunk – például az alkoholista, asszonyverő Chogyam Trungpáról –, akiket elnézve joggal gondolhatjuk, hogy a meditációs technikákkal nem az önzetlenséget ébresztették föl magukban, hanem a patológiás nárcizmust. Vagyis épp az ellenkező eredményt érték el: az egójuk nem tűnt el, hanem a végtelenségig tágult.

Kiragadott példák, szélsőséges esetek? Szó sincs róla. A Psychological Science-ben megjelent tanulmány (Increased False-Memory Susceptibility After Mindfulness Meditation) azt vizsgálta, hogy milyen hatása van a mindfulness terápiának az emlékek kialakulására. A szerzők abból indultak ki, hogy mivel a mindfulness az előítélet-mentes gondolkodást erősíti, a résztvevők különösen fogékonyak lehetnek hamis emlékek alkotására.

A kutatók két kísérletet végeztek. Az első résztvevőit véletlenszerűen osztották be mindfulness meditációra, ahol a légzésükre kellett koncentrálniuk, illetve ábrándozó terápiákra, ahol arra gondolhattak, amire akartak). A Deese–Roediger–McDermott paradigma alkalmazása (amivel a hamis emlékeket szokták tesztelni) mindkét csoportban nagyjából hasonló eredményt hozott, de a mindfulness csoportba beosztottak több, nem vizsgált mellékhatást észleltek magukon, amiket a kontrollcsoport tagjai nem. A harmadik vizsgálatban, amiben a két előző kísérlet megfigyeléseit finomították, kimutatták, hogy

Egy másik kutatás (Treating Thoughts as Material Objects Can Increase or Decrease Their Impact on Evaluation) azt vizsgálta, hogy milyen hatása van annak, ha egyes kifejezéseket szavakként kezelünk. Ezt a módszert terápiás célra is használják: ha egy papírra leírjuk a rossz érzéseinket valakivel kapcsolatban, majd darabokra tépjük a papírt, az egyszerre segíti elő, hogy a leírt problémák a felszínre kerüljenek, illetve végleg leszámoljunk az illetővel.

A kutatókat az érdekelte, hogy a szavak tárgyiasítása befolyásolhatja-e a gondolkodásunkat. Az első kísérletben a résztvevőknek le kellett írniuk egy papírra, hogy mit gondolnak a testükről. Az egyik csoportnak darabokra kellett tépnie a papírt, majd feldobni a fecniket a levegőbe; a többieknek meg kellett őrizniük, és ellenőrizniük a szöveg hibáit. A kutatók megfigyelték, hogy

és kevesebbszer használták ezeket a gondolatokat a későbbi döntéshozatal során, mint azok, akik megőrizték őket. A második kísérlet ugyanezt az eredményt hozta, azzal a kiegészítéssel, hogy a gondolataikat biztonságos helyen, például a zsebükben tartók jobban támaszkodtak ezekre a gondolatokra, mint azok, akik eldobták őket. Az utolsó kutatás végül kimutatta, hogy minél intenzívebb a gondolatok fizikai megsemmisítése, annál erősebb a pszichológiai hatás is.

A mindfulness célja, hogy lelassítsuk a gondolataink csapongását, kiürítsük az elménket, és csak a jelenre koncentráljunk, előítéletektől mentesen. De sajnos az agyunk úgy van bedrótozva, hogy a gondolatainktól való elszakadás automatikusan a problémáink elöli meneküléshez vezethet.

Egyesek arra használják a mindfulness technikákat, hogy elkerüljék a kritikus gondolkodást. Dolgoztam olyan páciensekkel, akik ahelyett, hogy ésszerűen végiggondoltak volna egy karrierrel kapcsolatos kihívást vagy egy etikai dilemmát, inkább távol tartották maguktól a kihívást, és egy meditatív tudatállapotba menekültek.

– írta a pszichiáter David Brendel a mindfulness kockázatairól.

Azt sem szabad elfelejteni, hogy ezek a technikák vallásos eredetűek. A meditáció a hindu Védántából és a buddhizmusból ered; a gyakorlatok jellege az elszakadásra (detachment) irányul. Csakhogy a meditációs technikákat kifejlesztő szerzetesek gyakran a világtól való elszakadásra tették föl az életüket; ezeket a lelkigyakorlatokat kolostori életkörülményekhez és teista beállítottsághoz tervezték. A vallásos lelkigyakorlatok és a keleti filozófia nagyjából úgy illenek a nyugati életvitelhez és gondolkodáshoz, mint a buddhista kolostor a manhattani felhőkarcolóhoz.

Hogy mi történik, ha a több ezer éves technikákat lebutított formában átvesszük, és légzőgyakorlatba oltott stresszoldóvá silányítjuk? Néha egészen riasztó dolgok. 2009-es tanulmányában a pszichológus Kathleen Lustyk részletesen elemezte, hogy a mindfulness-gyakorlatoknak milyen mellékhatásai vannak. A fizikai és pszichés mellékhatásokat napestig sorolhatnánk: deperszonalizáció, pszichózis, téveszmék, hallucinációk, összefüggéstelen beszéd, szorongás, étvágytalanság, álmatlanság. A tanulmány szerző kiemelték, hogy

így jobb, ha meggondolják, hogy egy mindfulness tréningen próbálnak-e megszabadulni a problémáiktól.

Az mindenesetre biztosnak tűnik, hogy a megfelelően képzett és rendszeresen ellenőrzött trénereknek igen körültekintően kellene megválogatniuk, hogy kinek ajánlják a mindfulnesst.

A mindfulnessnek  negatív hatásai is lehetnek, még akkor is, ha csak napi 20 percig csinálja. Nehéz megmondani, mennyire gyakoriak ezek a negatív élmények, mert a mindfulness-kutatás nem tudta felmérni, és talán a résztvevőket is elbátortalanították, hogy ne jelentsék az ilyen eseteket, vagy őket fogják hibáztatni.

– mondta a pszichológus Miguel Farias, a mindfulness árnyoldalait vizsgáló könyv, a Buddha Pill szerzője. Hasonló véleményen van Kate Williams, a Manchesteri Egyetem kutatója, aki maga is tanítja a mindfulnesst. Williams szerint a negatív élmények általában két kategóriába sorolhatók. Az első az önfelfedezéssel járó természetes reakció.

A meditációban azt tanuljuk meg, hogy nyitott, ítéletmentes megközelítéssel vizsgáljuk az élményeinket, függetlenül attól, hogy az élmény kellemes, kellemetlen vagy semleges.

Ennél jóval aggasztóbb a másik kategória, az előre nem látható mellékhatásoké:

Ezek szélsőségesen extrém élmények lehetnek, akár paranoiába, téveszmékbe, zavarodottságba, mániás epizódokba vagy depresszióba is torkollhatnak.

Williams tehát nem tagadja, hogy a mindfulnessnek megvannak az árnyoldalai is - sőt, azt sem, hogy ő maga is megszenvedte ezeket.

A hosszabb meditációk néha olyan érzést okoztak bennem, mintha elvesztettem volna az énemet, és különösen sebezhetőnek éreztem magam; mintha egy nyílt seb lettem volna.

A mindfulness szakértőjeként Williams megbirkózott ezekkel a lelkiállapotokkal, és nem szenvedett maradandó utóhatásoktól. De nem mindenki volt ilyen szerencsés. Két éve a Guardian számolt be a 37 éves Claire esetéről, aki egy nagyvállalatnál dolgozott, amikor háromnapos mindfulness továbbképzésre küldték. A tréning azonban borzalmas hatással volt rá: traumatikus élményeket hozott elő a gyerekkorából, és pánikrohamot kapott.

Kezdetben megnyugtatónak találtam, de aztán teljesen kizökkentnek éreztem magam, miközben csináltam. Két-három órával később már komolyan rettegtem. A kurzus valahogy a felszínre hozta mindazt, amiről azt hittem, hogy már magam mögött hagytam. Teljesen leépültem, és három hónapot töltöttem egy pszichiátriai intézetben. Depressziós lettem, úrrá lett rajtam a traumához kötődő pszichózis, és tudathasadásos időszakaim voltak.

Kérdés, hogy megelőzné-e az ilyen eseteket a mindfulnesstrénerek szigorúbb képzése és gyakoribb felülvizsgálata, de az biztos, hogy szükség lenne rá. Ma ugyanis nincsenek hivatalosan akkreditált mindfulnessoktatók; gyakorlatilag bárki elindíthatja a saját praxisát. Épp ezért nehéz olyan szakértő találni, aki nemcsak a mindfulness előnyeivel van tisztában, hanem hajlandó felhívni a figyelmet a módszer veszélyeire is.

Ha a Claire-éhez hasonló esetek megszaporodnak, alighanem a törvényhozás is reagálni fog rájuk. De addig sem muszáj kockáztatni. A tudomány álláspontja ma az, hogy amíg a mindfulness hasznosságát nem sikerül cáfolhatatlanul bizonyítani, addig jobban járunk, ha az erre fordított időt nem kockázatos és drága tréningekkel töltjük. Hanem akár valamilyen természetfilmes tévécsatorna nézésével töltjük; nagyjából ugyanannyi haszna van mindkettőnek.