Másként nézünk ezentúl az ősemberekre

Hosszú út vezetett Charles Darwin A fajok eredete című, 1859-ben kiadott korszakalkotó művétől és az első neandervölgyi és Homo sapiens csontleletektől az emberi maradványok genetikai tanulmányozásáig, a bizonytalan találgatásoktól a pontos kormeghatározó módszerekig. Az emberi evolúcióról ma már sok mindent tudunk (ami rögtön temérdek kérdést is szült). Egy biztos: az emberi evolúció kutatása az egyik legizgalmasabb tudományág, 2022-ben pedig több szenzációs felfedezés segített jobban megérteni, kik vagyunk, honnan származunk, és hogyan éltünk egykoron.

Agyasak vagyunk, de vajon miért?

Rendszertani besorolás szerint mi, Homo sapiensek, vagyis („értelmes”/„gondolkodó”/„bölcs”) emberek az állatok országába, a főemlősök rendjébe, azon belül a hominidák (emberfélék) családjába tartozunk (bármilyen zavarba ejtő, de családtagok a csimpánzok, a bonobók, a gorillák és az orangutánok is), és ugyan sokszor kétségbe vonjuk, hogy értelmesek lennénk, az evolúció egyik nagy rejtélye, hogy miért kezdett megnövekedni körülbelül 2 millió évvel ezelőtt agyunk térfogata. Méghozzá nem is akármennyire, kétszer akkorára, mint főemlős rokonainké.

Uralkodó elképzelések szerint egyszerűen azért, mert őseink elhagyták a túlnyomórészt vegetáriánus étrendet, és rákaptak a tápanyagdúsabb húsevésre, és a hirtelen jött kalóriabomba lehetővé tehette az állatvilágban szokatlanul nagy és örökké energiaéhes emberi agy kifejlődését. Csakhogy a George Washington Egyetem munkatársai ezt cáfolják, és miután újra megvizsgáltak egy 1,2 millió éves kelet-afrikai ősember-fosszíliát, határozottan kijelentették, hogy

A kérdés azonban továbbra is az, hogy ha nem a hús, akkor mi miatt növeszthettük ekkorára szürkeállományunkat? Egy valószínű választ izraeli, angol és német tudósok szállítottak, akik a Jordán folyó közelében (egy Gesher Benot Ya’aqov nevű helyszínen) rátaláltak az eddig ismert legősibb, sütés-főzésre utaló nyomokra. Habár egymillió éves bizonyítékok tanúskodnak arról, hogy az emberelődök már egészen korán képesek voltak tüzet gyújtani, de a legkorábbi, főzést sejtető leletek mindössze 170 ezer évesek.

miután 780 ezer évvel ezelőttről származó halcsontok és -fogak tudatos halsütés jeleit mutatták (vagyis nem véletlenül esett a tűzbe a hal).

Ebből pedig azt a következtetést vonták le, hogy elődeink jóval hamarabb rászoktak a meleg ételre, mint eddig gondoltuk. Nem csupán mindent átalakító gasztroforradalom tört ki, hanem sokkal több: a tűz melegével valójában (öntudatlanul) előemésztettük a táplálékokat, aminek következményeként rengeteg muníciója maradt a szervezetnek, hogy ki tudja elégíteni a szüntelenül energiát (a táplálékkal bevitt összes kalória 20 százalékát) követelő méretes agy csillapíthatatlan igényeit.

Vadtyúk is talált szemet

Húsimádók lettünk, és hogy mindig kéznél legyen valamilyen sütnivaló, őseink ravaszul maguk köré szoktattak különféle állatokat, köztük csirkéket. Most már azt is tudjuk, hogy mikor, a legújabb kutatások szerint időszámításunk előtt 1650 körül, méghozzá Thaiföldön. Vélhetően az történhetett, hogy az állandóan a rizsföldek körül ólálkodó bankivatyúkokat (Gallus gallus) elkerítették, ami nem lehetett túlságosan bonyolult művelet, mert a vadtyúkok valószínűleg amúgy sem vágytak túlságosan a kiszámíthatatlan és veszélyekkel teli szabad életre. Ám az is kiderült, hogy először nem a húsukért tartották őket, hanem rituális célokból, ami igencsak meghökkentő felfedezés.

Több volt mint folyékony kenyér

De mit ér a grillezés, ha nem lehet leöblíteni egy vidám itallal, mondjuk, sörrel? Kutatók megtalálták az emberi faj legrégebbi sörös emlékeit is Egyiptomban, ahol, úgy tűnik, hogy már jóval a fáraók és piramisok előtt gabonákból erjesztettek habzó itókát. Tudósok nem kevesebbet állítanak, mint hogy a sör annyira fontos ital volt akkoriban, hogy nemhogy szétzilálta volna,

valamint a centralizált politikai állam megszilárdulásában. De az sem kizárt, hogy a sör volt az ókori egyiptomi nép ópiuma, a tömegek féken tartásának jól bevált remek eszköze.

Különös családi kör

A 2022-es év talán egyik legfigyelemreméltóbb történése, hogy a svéd származású Svante Pääbo, a Max Planck Evolúciós Antropológiai Intézet igazgatója nyerte el az élettani és orvosi Nobel-díjat. Neve kikerülhetetlen volt már eddig is paleoantropológiai és archeogenetikai körökben. Nem kis részben azért, mert 2010-ben ő és csapata fejtette meg legközelebbi rokonunk, a neandervölgyi ember genomját, ami megkerülhetetlen mérföldkőnek számít az emberi evolúció megértésében.

De ez még nem minden: 2008-ban egy szibériai barlangban talált csontmaradvány alapján felfedezte egy addig ismeretlen ősi rokonunkat, a gyenyiszovai embert (denisovan) is. Óriási meglepetésre DNS-e némileg különbözött a mienktől és a neandervölgyiétől is, ezért külön Homo-(al)fajként került bele a tankönyvekbe. Azt is kimutatta, hogy vándorlásaink során biztosan találkoztunk és keveredtünk ezzel a Homo-(al)fajjal is (nem csak a neandervölgyiekkel), olyannyira, hogy egyes délkelet-ázsiai népcsoportok még ma is akár hatszázaléknyi gyenyiszovai DNS-t hordoznak.

Nélküle nem fejthették volna meg egy kelet-szibériai barlangban talált, 13 fős neandervölgyi csoport rokonsági szálait sem (egy apa és tinédzserkorú lánya, egy apával rokon férfi, több unokatestvér, nagymama, nagynéni), és az úttörő kutatás nem deríthette volna ki, hogy szokatlanul kicsi volt a nagy család genetikai változatossága,

És arra sem jöhettek volna rá, hogy egyedül a nők hoztak vérfrissítést a csoportba, bevett szokás lehetett ugyanis, hogy a más közösségekből származó nők, ha megtalálták partnerüket, a férfi családjához költöztek. De úgy tűnik, ez sem segített rajtuk, 54 ezer évvel ezelőtt – egyik pillanatról a másikra – megszakadt a családfa, és feltehetően mindenki éhen halt.

(Borítókép: Részlet A törzs című filmből. Fotó: Walt Disney Television Photo Arc / Getty Images)