Mi lett volna, ha a Beatles nem gyakorol?

Sokáig tartotta magát a veleszületett-tehetség elmélete, amit legendásan tehetséges emberek történetei támasztottak alá, de mára már új teóriák is napvilágot láttak, például a tehetség gyakorlásalapú felfogása. A született talentumra példaként Mozartot szokták felhozni, aki 3 évesen már zongorázott, 5 évesen komponált, de nem elhanyagolható tényező, hogy Mozart apja maga is sikeres zenész, zeneszerző volt, aki a kis Mozart képzésének szentelte magát, segítette a gyakorlást, adottságainak fejlesztését. Mégis, Mozart csak 20 évesen írta meg első remekművét, tizenöt év kíméletlen gyakorlás és képzés után.

Mitől függ a tehetség?

Bár a tehetségről úgy gondolkodunk általában, mintha valami ritka madár lenne, és rengeteg mítosz kering körülötte – például, hogy a balkezesek inkább zseniaspiránsok, vagy az év első felében születettek tehetségesebbek, Benjamin Bloom pszichológus szerint nem teljesen ez az igazság.

Bloom a legsikeresebb embereket vizsgálta 5 nagy területen, és arra a következtetésre jutott, szinte mindenki képes bármit megtanulni, ha megvannak a megfelelő feltételek. Öt kondíciót határozott meg, ezek a korai kezdetek, a minőségi oktatás, a tudatos gyakorlás, a környezet és a célok. 

A tehetség kibontakozásához fontos a korai kezdés. Egy tanulmány szerint különböző területekről (sakktól a korcsolyáig) érkezett huszonnégy tehetség közül huszonkettőt a szülők indítottak el a választott területen, jellemzően 2 és 5 éves életkor között.

Samah Karaki neuropszichológus és esszéíró A siker és érdem mítoszainak feloldása című könyvben azt írja, könnyebb és vonzóbb abban hinni, hogy talentummal születünk, de a tehetséget a tapasztalataink, a társadalom, környezetünk és génjeink kölcsönhatásban formálják. Egyedül a genom nem magyarázza a tehetséget.

Nem mindegy, hova születünk

Manuel Schotté, a Lille-i Egyetem szociológusa sportolók teljesítményét vizsgálta, és úgy véli, képességeink először a szűk környezetünkkel való érintkezés útján alakulnak ki. Nincs is erre jobb bizonyíték annál, mint hogy egy szigorú, diktatórikus országban sokkal nehezebb kibontakozni, mondjuk, művészként, mint szabadabb környezetben. Ugyanígy lehetetlen egy olyan sportban sokra vinni, ami nem populáris vagy elfogadott abban az országban.

Kedvező környezet kell: ha Picasso Észak-Koreában született volna, nem lett volna Picasso

– állítja Fernand Gobet, svájci nemzetközi sakkmester és a Liverpooli Egyetem kognitívpszichológia-professzora. Vagyis nem egyedül rajtunk múlik a tehetség, hanem a környezet, a tanulás, a társadalom segíti céljaink elérését.

Érdekes az is, mondja Manuel Schotte, hogy különböző területeken jellemző lehet egy-egy társadalmi osztály reprezentációja. Például a focisták sokszor szegény, szerény, munkásosztálybeli környezetből jönnek, a politikusok ellenben tanári vagy felső vezetői képesítésű szülőktől származnak. Simon Kuper és Stefan Szymanski közgazdászok könyvükben a 10 ezer órás elmélettel magyarázták ezt a differenciálódást:

Az a nagy kérdés, hogy hogyan lesz sok rúdugró közül egy Duplantis, sok zongorista közül egy Kocsis Zoltán vagy több balettpingáló közül egy Degas? És mi van Proustban, ami miatt csak ő tudta megfejteni az eltűnt idő nyomait? A kilencvenes évek elején megjelent „Deliberate Practice” elmélet teoretikusai számára a válasz egyszerű: a kemény munka tehetséghez vezet, vagyis mindenki megközelítően hasonló képességekkel rendelkezik, és a gyakorlás vezet a sikerhez. A svéd pszichológus, Karl Anders Ericsson egy matematikai modellt is kifejlesztett, ami meghatározza, hogy lehet valaki egy téma szakértője, ez a 10 ezer órás szabály. Vagyis 10 ezer óra gyakorlás után bárki lehet bármilyen terület bajnoka. A sikerekben azonban lehetnek különbségek, például a sakkban gyorsabban lehet fejlődni, mint más sportban, a világbajnok sakkozó Magnus Carlsen mindössze 5 ezer óra edzés után elérte a profi játékos szintjét.

Malcom Gladwell amerikai újságíró, a New Yorker szerzője a siker logikáját vizsgálta a 10 ezer órás elmélet segítségével. Az erről írt könyvében kifejti, hogy szerinte minden a munkán és az ismétlésen múlik, és veleszületett tehetség nincs.

Gladwell a The Beatles példáját hozza fel, akik 1960-ban Hamburg koncerttermeiben gyakoroltak és játszottak folyamatosan. John Lennon akkor meg is fogalmazta ezt Astrid Kirchherr német fotósnak, aki nagyon jó barátságba került a zenekarral. Azt mondta, a napi nyolc óra gyakorlás miatt fejlődtek, önbizalmuk lett, és már nem ugyanazokat a számokat ismételték, amiket a liverpooli félórás próbák alatt. Gladwell szerint ekkor lettek a hang és a dal mesterei.

De mi van az isteni sugallattal?

Fernand Gobet szerint a zseniális francia matematikus, Alexandre Grothendieck a legjobb példa arra, hogy a tehetséghez nem elég a tanulás, de kell az a bizonyos plusz is. Az 1928-ban született Grothendieck már 25 évesen ledoktorált matematikából, és 38 évesen megkapta a matematika Oscarját, a Fields-érmet forradalmi algebrai geometriai felfedezéseiért.

A kutatók szerint a tehetség kibontakozásában fontos faktor az életkor, amikortól az ember elkezdi gyakorolni a tevékenységet. 30 éves kor után már jobb lemondani arról, hogy rocksztárok vagy profi teniszezők legyünk, úgyhogy megint csak a húszévesek jártak jól, hacsak nincs 10 ezer szabad óránk.

(Borítókép: A The Beatles együttes 1964-ben. Fotó:  Michael Ochs Archives / Getty Images)