Hatékony lehet a retina utolsó képe a gyilkos megtalálásában?

Az „optográfia” magyarul nem is létező kifejezés, ez a szem retináján lévő kép megtekintésének vagy visszanyerésének folyamata. Már a 17. században izgatta a tudósokat, sőt másokat is. Egy német jezsuita pap és csillagász, Christoph Scheiner a napfoltok megfigyelésében is jeleskedett, de komoly vitái voltak ezekről Galileivel, és olyan technikákat dolgozott ki 15 éves megfigyelései alatt (az itáliai nem volt ilyen kitartó), amelyek segítségével pontosan megmérhette helyzetüket. De bizony ő volt az is, aki állította, hogy látott egy képet az általa boncolt béka retináján.

1876-ban egy Franz Christian Boll nevű fiziológus felfedezte a rodopszint, a receptort, ami a szemideghártya működéséhez nélkülözhetetlen anyag, a retina fényérzékenységét biztosítja. Fényre kivilágosodik, sötétben viszont lila árnyalatú lesz (ezért hívják vizuális lilának is).

Ugyanebben az időben Wilhelm Friedrich Kühne német fiziológus timsóoldattal mosta át a rodopszint az elpusztult nyulak retináján, kísérleteiben békák és tengerimalacok is részt vettek. Képekkel sokkolta őket, ráadásul világítókkal, majd megölte őket, és kivágta szemgolyóikat. Ezeket kémiai oldatba mártotta, hogy rögzítse a rodopszint. Persze az állat által látott utolsó képet, az optogramot akarta megnézni. És fura mód az egyik nyúl szeméből kinyert utolsó villanásból egy rácsos ablak rajzolódott ki – amit az elhalálozott nyuszi utoljára látott.

Dr. Lindsey Fitzharris orvostörténész szerint a viktoriánus korban elterjedt a hír és az ötlet, hogy a módszert a törvényszéki nyomozások eszközeként is lehetne használni, hogy kiderítsék, hogy néztek ki a gyilkosok. A tudósok és a rendőrség lelkesedett, a bűnügyek megoldásának forradalmi módszerét látták benne, de a bűnözők sem voltak restek, elkezdték kivágni az áldozatok szemgolyóit. Biztos, ami biztos alapon.

Kühne a kísérletet átvitte egy emberi szemre is: optogramot készített egy elítélt és kivégzett gyilkos retinájáról. Sajnos a kép homályos és használhatatlan volt. A magyarázat az lehet, hogy az ember retinájának fókuszpontja csak 1,5 milliméter átmérőjű, túl pici ahhoz, hogy az optogram kivehető legyen. A békáknál és nyulaknál ez nagyobb. 

Hasfelmetsző Jack nyomában

1888-ban a rendőrség Hasfelmetsző Jack két potenciális áldozata, Mary Jane Kelly és Annie Chapman optogramját próbálta kinyerni, de hiába. 1914-ben majdnem bizonyítékként szolgált a 20 éves Theresa Hollander meggyilkolása ügyében, bár a gyilkossággal gyanúsított barátját végül felmentették. 

Bár a törvényszéki optográfia tudományosan gyenge lábakon áll, fantasztikus és romantikus ötlete megragadta a művészek fantáziáját is. Megjelent Jules Verne-regényekben és filmekben is – például a Doctor Who sorozatban, vagy az 1936-os A láthatatlan sugárban, amiben Lugosi Béla játszotta az egyik főszerepet. Úgy tűnik, az optográfia hatása sokkal erősebb és tartósabb a populáris kultúrában, mint a tudomány világában.

1924-ben két optogramot is bizonyítékként fogadtak el Fritz Angerstein perében, aki megölte feleségét, anyósát, sógornőjét, kertészét, kertészsegédjét, jegyzőjét, könyvelőjét, szolgálójukat. összesen nyolc embert. A Kölni Egyetem tanára, Doehne professzor azt állította, sikerült lefotóznia két áldozat retináját, képet kapott Angerstein arcáról, és az általa használt baltáról. A vádlottnak szembesülnie kellett a fotók által feltárt „tényekkel”, és ezek hatásásra mindent bevallott. De már Doehne kortársai is kételkedtek a módszer sikerében.

A módszert 1975-ben újra kipróbálták, a heidelbergi városi rendőrség felkérte Evangelos Alexandridis kutatót, hogy tegyen újabb próbát a nyúllal. Sikerült tiszta képet kinyernie a nyuszi retinájáról, de határozottan kijelentette, az optográfia nem működhet igazságügyi orvosszakértői vizsgálatokban. Pedig a nyúlgyilkosságokat igenis hatékonyan felderíthetnénk vele.